Hogy Szilágyi István az egyik legnagyobb magyar író, nem kérdés, ahogyan az sem, hogy e kijelentés igazságát az ő esetében az utókor ítélete is igazolni fogja. A Kolozsváron élő, de önmagát a zilahi gyermekkor okán következetesen szilágy­ságiként meghatározó alkotó több mint négy évtizeden át volt jelentős irodalmi folyóiratok (Utunk, Helikon) szerkesztője, életműve azonban mindössze négy novelláskötetből és öt regényből áll, beleértve a legújabbat is. „Egy idő után rájöttem, hogy amiről világosan értek, arról nem érdemes írnom” – fogalmazta meg maga is egyszer a viszonylagos terméketlenség okát. Ami más szempontokból akár termékenységnek is tekinthető: a nyelvi gazdagság, a szövegek – különösen a regénytextusok – precíz kimunkáltsága, a komótosan haladó cselekmények észrevétlen megtöltése a legmélyebb bölcsességgel és filozófiával, a mindent átszövő mitikus-misztikus szimbólumok rendszerbe rakása időigényes, folytonos gondolkodnivalót adó feladat.

Szilágyi István ráadásul végrehajtotta azt a bravúrt is, amire csak kevés író képes: úgy tartotta meg a fent említett jellemző stílusjegyeket, hogy közben mind az öt nagy műve markánsan különbözik egymástól – akárha külön szerző írta volna őket. Az 1969-ben megjelent Üllő, dobszó, harang mélabús szerelmi történetében ugyan még nem találta meg az igazi hangját, a rá hat évvel kiadott Kő hull apadó kútba annál nagyobbat durrant: a szeretőjét meggyilkoló Szendy Ilka lassan a bőr alá kúszó bűnhődéstörténete egyszerre idézi legszebb népballadáink komoran sejtelmes hangulatát, állít emléket a múlt század első harmadában végképp elsüllyedt erdélyi paraszti világnak, és mutatja fel az eleve elrendeltség és az abból való kimenekülés vágya közt feszülő örök ellentétet. Utóbbi gondolatot tágítja ki az 1990-es, már-már a disztópiák közé sorolható, ám kategorizálhatatlanul egyedi Agancsbozótban, hogy aztán a 2001-ben megjelenő Hollóidőben visszatérjen a török hódoltság korabeli, három részre szakadt Magyarországra. A konkrét tér és idő persze itt is csak keret, az emberiség egészét foglalkoztató metafizikai kérdések – kik vagyunk?, honnan jövünk?, mi velünk a Teremtő célja éppen ott, ahová letett minket?, kicselezhetjük-e a sorsot a meneküléssel? – hamar univerzálissá tágítják a történetet, jó nagyot tekerve a klasszikus történelmi regény műfaján.