Az meg már csak hab a tortán, ha van ilyen állítgatható, interaktív infografika is, a luxusfeleség második válása óta négyzetkilométerre pontosan ennyit szorult vissza Szíriában az Iszlám Állam, egyes összefüggések megértése nélkül ma már tényleg nem mondhatja magát tájékozottnak az ember. „Multimédia”, ezzel a szóval is milyen régen találkoztam már. Annyira a multimédiáról szól minden, hogy nem is szükséges külön beszélni róla, mindenütt jelenvalósága által avult el a fogalom. Ritter és munkatársai (így a Postafon nevű „hangos-zenés távirattal” már korábban virító Vázsonyi József) még a digitális korszakváltáson innen ügyködtek azon, hogy multimédiát varázsoljanak, bennük volt annak a meggyőződésnek a svungja, hogy az információ boldoggá teszi az embert. No persze ott van a régebbi vélekedés is, miszerint boldogok azok, akiknek nincs szükségük QR-kóddal előpattintható adatsorokra, mégis hisznek.
Ritter az Esti Hírlap tördelőszerkesztője volt, egyébiránt a huszadik századi sajtótörténet színes figurája: 1924-től dolgozott újságíróként, állítólag az ő riportja tette híressé a Szomorú vasárnapot, a háború után nemzetközi hírszolgálati irodát hozott létre, illetve laptervezéssel, tipográfiával foglalkozott, az ő nevéhez fűződik Európa első mélynyomású újságjának, a Magyar Napnak a tördelése. A Hangos Újsághoz a Sonorama nevű francia lap adta az ötletet, noha – mint megjegyzi – az megúszós vállalkozás volt: sok kép, kevés szöveg és műanyag lemezen mellékelt hanganyag. Ritter viszont nem elégedett meg ennyivel: azt vette fejébe, hogy a hangot tartalmazó műanyag hártyát a nyomtatott szöveg fölött rögzíti, s így valóban megszólalhat az újságlap. Három év kísérletezés vezetett addig, amíg a Hangos Újság próbaszámát bemutatták. Ritter az első hangos riportját Charlie Chaplinről írta, és elmondása szerint nem is annyira a dolog technikai része bizonyult nehéznek, mint az, hogy érdekes-tartalmas anyag férjen az egy újságoldal és a harminchárom és egyharmados fordulattal lejátszható „lemez” szabta keretek közé: konkrétan 2600 karakternyi szövegbe kellett sűrítenie Chaplin életének az első hangosfilmje megjelenéséig tartó szakaszát. Az ezután következő eseményeket már hatperces hangösszeállítással – zenei részletekkel, felolvasással – jelenítették meg. (Mondjuk a mai tartalomfogyasztó átlagos „attention spanjével” mérve egyáltalán nem tűnnek szűknek ezek a terjedelmi korlátok.)
A Chaplin-anyag szerzői jogi akadályok miatt végül nem jelent meg a sajtómunkások százainak közreműködésével készült 1961-es próbaszámban, ám így is színes lett a felhozatal. A képzavart fokozandó „lapozható televíziónak” is kikiáltott Hangos Újság harminckét oldala közül nyolc volt hangos, ezek már nyolc-nyolc percnyi anyagot tartalmaztak, mégpedig a következőket: Gagarin bejelentkezése az űrből („A Hangos Újság első számában az első hang legyen a Kelet hőséé”), martonvásári séta és Beethoven-muzsika, Öveges professzor értekezik 2061-ről, „amikor a napi munkaidő már csak egy óra”, Dezséry László békelelkész és országgyűlési képviselő nyilatkozata a fiatalokról, Mario Lanza operaénekes sztorija, Kellér Dezső-konferansz, a Záray–Vámosi páros Horváth Jenő-dalokat énekel, zenei fejtörő. „A hang minősége megfelelő kezelés mellett száz lejátszás után is változatlanul élvezhető” – gondolt az Újítók Lapja újságírója nyilván azokra, akik nem tudtak betelni a Dezséry-megmondással, ám a kecsegtető technikai adottságok dacára (Ritter azt ígérte, hogy a tapasztalatokkal felvértezve immár két hét alatt képes lenne cakompakk összerakni a magazin lapszámait) a Hangos Újság története itt nagyjából véget is ért. 1964-ben még érkezett hír, hogy a Szovjetunióból érdeklődtek a találmány iránt, ám a végső soron nem túl praktikus hangoslap a hasonszőrű japán és német fejlesztésekkel egyetemben megmaradt a médiatörténet egyik különös lábjegyzetének.