Az elveszett Paradicsom

KULT, Nézz a kép mögé!

Szöveg: Bencsik Gábor

Nézz a kép mögé! című sorozatunkban híres festmények mögötti történetek elevenednek meg előttünk.

A mesélő: Bencsik Gábor.

A mű: Tivoli vidéke idősebb Markó Károlytól.

Volt idő, amikor a mítoszok adtak magyarázatot arra, milyen is a világ, és miért olyan. Az emberek az egész napos munka után elfáradva leültek megpihenni a tűz köré, nézték a lobogó lángokat, és mesélték egymásnak a világmindenség nagy történeteit, századszor is úgy, mintha először hallották volna. Elkezdte az egyik, folytatta a másik, majd a harmadik, és amikor a végére értek, mire elhamvadt a tűz, a világ dolgai is a helyükre kerültek.

Az egyik mítosz az elveszett Paradicsomról szólt, az egykor volt csodálatos édenkertről, a tökéletes harmónia otthonáról, ahol a farkas a báránnyal lakozik, és a párduc a kecskegidával heverész. Bár ezt így senki nem mondta ki, mindenki tudta, hogy a Paradicsom az elveszettségében lett elgondolva, az elveszettség a leglényege, a történet ekképpen egész. Róla beszélni, róla hallgatni nem visszavágyás valami egykorvoltba, hanem az elveszettségében teljes édenkert megidézése.

Idősebb Markó Károly, a magyar festészet egyik leghíresebb ismeretlenje, a klasszicizmusból kinőtt, annak képi világát a romantikába átmentő 19. századi festőművész egész életében ezt az elveszett Paradicsomot festette. Vannak más, a valóságot hűen leképező festményei is, de az igazi nagysága a képzelt romantikus tájképeken bontakozott ki.

Ismeretlent mondunk, hiszen idősebb Markó Károly nem vált a magyar képzőművészeti kánon részévé, inkább az újra- és újrafelfedezettek közé tartozik. Azért alakult volna így, mert alkotó élete nagy részét külföldön, Bécsben és Itália városaiban töltötte? De hiszen Munkácsy is Párizsban lett naggyá, haza sokáig szinte csak látogatóba járt, mégsem kérdéses a helye a nemzeti kánonban. Igaz, Markónak is van utcája Budapesten, ott egy emléktáblája is, a művészettörténet számontartja, de a művelt nagyközönség körében erősen megkopott az emléke.

Pedig nem így indult az alkotói pálya. 1791-ben született Lőcsén, először mérnöki diplomát szerzett Kolozsváron, 1822-ben beiratkozott a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára, és attól kezdve a festészetnek élt. A kor közvéleménye hamarosan az egyetemes művészi értékeket felvonultató magyar festészet nemzeti megújítóját látta benne, a képeiből a Nemzeti Múzeum és az Akadémia is vásárolt. Aztán itthon többé-kevésbé elfelejtődött, nem írtak róla a hazai lapok, nem állították ki a múzeumok. Fiát, ifjabb Markó Károlyt, aki kisebb talentummal apja nyomában járt, már inkább már Carlo Markóként ismerte a nagyvilág.

Mégis hírnevest kell mondanunk, hiszen a hazai és a nemzetközi műkereskedelem mind a mai napig jól ismeri és nagyra értékeli, a képei a világ legfontosabb aukciós házainál nem ritkán több tíz milliós összegért kelnek el. Az üzleti értelemben is értékálló művészek közé tartozik, a legrangosabb múzeumok is büszkék, ha birtokolhatják a képeit.

Jó okuk van rá. Markó minden képe elvarázsol, ahogy az itt látható tájkép is. Címe szerint az ókor óta divatos, Róma közeli nyaralóhely, Tivoli vidékét ábrázolja, ahol egykor Hadrianus és Maecenas villája állott, a reneszánsz idején pedig a világhírű Villa d’Este palotát emelték. De téved, aki a valóságot kéri számon rajta. Bár Markó sokat dolgozott a szabadban, ez a táj úgy, ahogy a képen látható, soha nem létezett. Minden eleme a valóságból van merítve, az egész így együtt mégis egyedül ezen a vásznon létezik.

Ott viszont paradicsomi tökéletességben. Sehol semmi zavaros, végképp semmi felzaklató, csupa szépség és harmónia. Szinte hallani a bogárzúgásos, madárfüttyös csöndet, a patak csobogását, a távoli alakok beszélgetésének halk hangfoszlányait. Érdemes ránagyítani a képre, elidőzni a részleteken, észrevenni a távoli ókori romokat, a híd felé ballagó fiatal párt, a patak partján időző családot, de még a lombokat és a színes mezei virágokat is érdemes apróra megfigyelni.

Ezt a képet éppúgy be lehet járni, mint egy valóságos tájat. Csak éppen ez a táj a maga tökéletességében a valódinak a festői, az égi mása. Ami éppen az elérhetetlenségében olyan szívszorítóan szép. Mint az elveszett Paradicsom.

KULT, Nézz a kép mögé!

Az elveszett Paradicsom

Hasonló tartalmak

A Trefortba járni világnézet – Iskolatörténeti könyv jelent meg Teller Ede egykori iskolájáról

Megválasztották az Év Falusi Szálláshelyét

Kivételes életmű, példaértékű helytállás – Kozma Imre atyára emlékezünk

Meghalt Kozma Imre atya

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!

Feliratkozásommal hozzájárulok, hogy a Magyar Krónika magazin az általam megadott e-mail címemre – hozzájárulásom visszavonásig – hírlevelet küldjön, az adataimat kezelje és kapcsolatba lépjen velem marketing célú megkeresésekkel.