Ha kikerülök a lenti világ elviselhetetlenül zajos és tülekedő sodrásából, és az erdei ház csendjébe jutok, először egyfajta légüres téren kell átverekednem magam. Még nem vagyok itt, már nem vagyok ott. Olykor kétségbeeséssel jár együtt, levertséggel, kedvtelenséggel. Mit csináljak itt? Úristen, micsoda csend! Nem tudom elkerülni, hogy ne magamra figyeljek. Amit akkor sem kerülök el, ha a lombok mozgását vagy egy madár röptét figyelem. A megfigyelés tárgya és a megfigyelő közé nem iktatódik be semmiféle zavaró körülmény. Most aztán nézheted, ezt akartad! Csend van odakint, de idebent, idebent az agyban még egyáltalán nincs csend. Sem az agyban, sem a szívben nincs csend. Zaklatott állapotban nehezen elviselhető egy olyan közeg, amelynek legnagyobb szenzációja egy havasi cincér például, ahogy órákig ül mozdulatlanul a küszöbön. Itt nem történik semmi. Hogy lehet ezt elviselni? Ebben a környezetben nyilvánvalóvá válik, hogy amit történésről, működésről, egyáltalán: az élet menetéről általában gondolunk, az bizony egyszerű tévedés. Erről nem volt szó, hogy ez is van, ezt nem mondta a Marika néni az alsó tagozatban, de az Éva néni sem a felsőben. És ami a legrémisztőbb, hogy a gimnáziumi magyartanár sem tudósított semmi ilyesmiről, sem a teológusprofesszor később, a főiskolán. Ez bizony el lett felejtve. Vagy el lett hallgatva. Vagy ők sem ismerték, azért nem beszéltek róla. Vagy nem érezték fontosnak. Ez nem lényeges, nézzük inkább a periódusos rendszert. Ákoskám, vezesd le ezt a másodfokú egyenletet a táblánál. Mettől meddig élt Babits Mihály. Mit jelent az, hogy irreverzibilis koaguláció. Ezekkel az információkkal az ember nem sokra megy, ha mondjuk így, az életével kell szembenéznie. Az erdei ház a szembesítés helye. A vádlottak padján reszketve ülök ilyenkor, malmozok az ujjaimmal, és nem jut eszembe semmi, amit mentségemre felhozhatnék. Most mondjam azt, hogy erre engem nem tanítottak meg? Vagy azt, hogy olyan életre lettem szocializálva, amely hírből sem ismeri a csend, az elmélyültség, a magány állapotát? Mutogassak másokra, az apámra, az anyámra, a mindenféle tanári karokra, dékánokra és vizsgabizottsági elnökökre? Nincs más hátra, egyedül kell szembenéznem azzal, amivel szerencsésebb korokban együtt néztek szembe emberek, akik ráadásul olyan közegben nőttek fel, amely ismerte a szembenézés módszereit. Nagyanyám egész életét a szőlőben, a málnásban, a gyümölcsösben, a kukoricásban, a kaszálón, az erdőben töltötte. Panaszkodni sosem hallottam, imádkozni igen, csendben, fél oldalára bénultan is, amikor minden szó nehéz volt már neki. Mondhatnám, nagyanyám a középkor utolsó embere volt. Egész élete, a gondolatvilága sokkal közelebb volt a középkorhoz, mint a huszadik századhoz, amelyben élni volt kénytelen. Bizonyos értelemben a középkornak az ő életével lett végérvényesen vége, legalábbis az én számomra, és ami utána jött, az tizenöt-húsz év alatt olyan őrületes tempóban történt meg, hogy nincs ember, aki követni tudná. Mintha az ő életével ért volna véget az emberi élet, és ami utána jött, az hasonlít ugyan az életre, de mégsem az. Nem tudom, micsoda. Torzképe, kifordítása, leköpése.
Itt, az erdei ház előtt ülve nem tudok nem arra gondolni, mit vesztettünk azzal, hogy hagytuk veszendőbe menni mindazt, ami nagyanyáink életének vezérfonala volt. Egy könnyed mozdulattal vágtuk el ezt a fonalat, azt gondolva, hogy telefon- és kábeltévézsinórokkal pótolhatjuk majd. Vagy fellövünk néhány műholdat, és az mennyivel komolyabb, mint kapálni. Mennyivel?
Minimum egy nap kell hozzá, hogy megszokjam valahogy a csendet, és magam is hozzálassuljak a természeti térhez. A havasi cincért még reggel is a küszöbön találtam. Alig észrevehető lassúsággal mozgatta hosszú csápjait.