Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Míg más játszótereken és grundokon, a szalafői Horváth Csaba gyertyánosok, tölgyesek és bükkösök sűrűjében barangolva töltötte gyerekkora végtelennek tűnő napjait.
Céltudatosan robog az autónk a szalafői erdőben. Sofőrünk, Horváth Csaba csak egy helyen lassít, hogy oldalra mutasson. A fák által megszűrt alkonyati fényben egy szarvas áll megmerevedve. Fotósunk rögtön a kamera után nyúl, de mire megörökítené, a filmvászonra illő pillanat véget is ér. Az állatot elnyeli a rengeteg, mi pedig továbbgördülünk.
Csaba azonban rövidesen félrehúzódik, kiszáll az egyébként közel sem ilyen vadregényes terepre tervezett kocsiból, és int, hogy kövessük. Szót fogadunk, és meglepve figyeljük, ahogy irreálisan rövid idő alatt a szürkületben is élénk narancssárgán vibráló rókagombával, vagy ahogy az Őrségben hívják, nyúlicával telik meg a kosara. Mikor csodálkozásunknak hangot adunk, nevetve megjegyzi: „Hat-nyolc kiló, na az sok lenne, ez a mennyiség legfeljebb egy vacsorára elég.”
Persze annak, aki több mint negyven éve gombászik, így pontosan tudja, hol és mit keressen, viszonylag egyszerű dolga van. „Engem már ritkán lep meg az erdő. Oda megyek, ahol tudom, mit találok. Mindent bebarangoltam az évtizedek alatt. Nagyapám innen pár kilométerre, Pityerszeren született, abban a házban, ami ma a skanzen egyik ékköve. Iskoláskoromban a többi gyerekkel falkába verődve jártuk a vidéket. Reggel elindultunk az idősebbek után, akik sokszor már hajnalban kint voltak, és összeszedtük, amit ők hátrahagytak. Fél napokat elvakarásztunk itt a fák között. Szerettük, hiszen jól elszórakoztunk, de abban az időben keletje is volt a gombának. Egy helyi család erdei termék felvásárlásával foglalkozott, mindent megvett, amit hoztunk. Zsákszámra hordtuk haza a termést. Volt, hogy húsz perc alatt szedtünk egy zsák galambgombát. Tele volt az erdő” – emlékszik vissza Csaba. A gyerekkori elfoglaltság később keresetkiegészítő szenvedélyévé vált.
Az okleveles szakértő a faluban élő édesanyja segítségével fatüzelésű sparhelt fölött órákon át szárítja, majd csomagolva árulja, illetve több étteremnek – köztük a Michelin Guide-ban is szereplő Pajtának – frissen szállítja a természet adta különlegességeket. „Főleg rókagombát és vargányát szedek. De a séfek, akikkel dolgozom, mindig nyitottak a különlegesebb szerzeményekre is. Amit viszek, azzal tudnak sáfárkodni, hiszen az erdő nem rendelésre terem” – magyarázza.
Ugyan nem rendelésre, az Őrség terem bőven – tudjuk meg. „A klímaváltozás miatt egyre inkább kitolódik a szezon, ez a vidék valóságos gombaparadicsom, ősszel egészen novemberig lehet gombászni. Az országban előforduló gombák 99 százaléka megtalálható itt. Sőt, van néhány olyan fajta, ami sehol máshol nincs, csak mifelénk. Például a rózsaszín nedűgomba” – részletezi a szakértő, miközben az egyre ereszkedő sötétség ellenére még néhány termetes példányt púpoz a kosarába.
A bőség egyik oka alapvetően az éghajlat. Az Alpokalján ugyanis sok a csapadék, a hegyek védik a területet a szélviharoktól, s közben a mediterrán hatás biztosítja a szükséges, de nem túlontúl forró hőmérsékletet. A másik ok a sokféle fában, gyertyánban, bükkben, tölgyben, fenyőben gazdag terület. Miközben járja a terepet, Csaba szakértői részletességgel fog bele a fafajták és a gombák szimbiózisának precíz ismertetésébe, mi pedig igyekszünk lépést tartani vele és a gondolatmenetével is. „Tehát minél többféle fa, annál többfajta gomba” – foglaljuk össze a hallottakat. S bár látjuk a szemén, hogy azért ez a fogalmazás egy szakavatottnak kissé pongyola, megengedően rábólint a konklúziónkra.
Sok szakértővel ellentétben Csaba nem a gombászás veszélyeit hangsúlyozza. „Azért nem akkora ördöngösség ez, mint amekkorának tűnik – mondja. – Városi tévhit, hogy félni kell az erdőtől. Ahogy nem kell félni az állatoktól, úgy a gombáktól sem. Akinek van egy kis józan paraszti esze, meg tudja jegyezni azt a három-négy fajtát, ami igazán mérgező. A többi legfeljebb meghánytatja azt, aki melléfog. Persze így is előfordul, hogy önjelölt gombászok büszkén hozzák hozzám bevizsgáltatni a kosarukat, amelynek a közepén ott virít a gyönyörű szép gyilkos galóca. Tehát ezt a kört azért nem lehet megspórolni. Én amúgy azt szoktam mondani, hogy nagy gombát kell szedni, abból is barnákat, mert azok közül kevesebb a problémás példány. A picikkel egyébként is fölösleges bíbelődni, kiadós vacsora nehezen lesz belőlük. Persze lehet, én azért vagyok megengedőbb, mert itt a gombák ismerete már mindenkire kis korában ráragad. Egyébként az Őrségben mindig is sok gombát ettek az emberek, mert hát itt volt szinte a szájukban, és könnyen elkészíthető. Az őrségiek szeretik az egyszerű fogásokat, amiket csak feltesznek a sparheltre, otthagyják, és délben leszedik. Ilyen volt nálunk a babos káposzta, a hajdinamálé, a dödölle is” – idézi fel.
Az idilli gyerekkori emlékek ellenére sosem akarta maga mögött hagyni a falut, és inkább a városban boldogulni? – vetjük fel Csabának. „Miért kellett volna odamennem? Ha ott voltam, mindig azt vártam, hogy hazaérjek. Engem minden ideköt – mutat körbe, mielőtt visszaülne a kormányhoz. – Nehezen viselem a tömeget. Az erdő a mindenem. Olyan nyugalom van itt, hogy az őrségi embernek nem kell pszichológushoz járnia, az biztos. Az erdő maga a terápia. Aki pedig szeretne, az itt is tud boldogulni.”
Ahogy autónk az erdőből visszakanyarodik a faluba, fel is figyelünk a szálláshelyet hirdető számos feliratra és táblácskára. Mikor a környék növekvő népszerűségének hatását firtatjuk, elgondolkodva válaszol: „Látványosan változott a falu az én életem alatt, az biztos. Régen mindenki a földdel vagy az állatokkal foglalkozott, esetleg kézműveskedett. Később munka egyre inkább csak a határon túl akadt, és mind kevesebben maradtak itt. Aztán bejött a vendéglátás. A turizmusból sokan meg tudnak élni, ami nagyon jó. Mikor azonban beférkőzik a képletbe a haszon, különösen kell figyelni arra, hogy ez a helyi közösséget ne húzza szét. Sokkal kisebb léptékben, de itt is megfigyelhető az, ami a Balaton-felvidéken: a települések egyre nagyobb részét lakják gyüttmentek. Nincs velük baj, csak nem úgy működnek, nem úgy jár az agyuk, nem úgy élnek, mint az őrségiek. De hát inkább legyen többféle ember, mint hogy egyáltalán ne legyen.”
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
