Az mindig kivételes pillanat, ha magyar zenész lemezét lehet jó szívvel ajánlani, ez a mostani alkalom azonban még a „szokásos” kivételes pillanatokon is túlmutat. Szoktak panaszkodni arról, mennyire nincs nemzetközileg „versenyképes” magyar zenész vagy produkció. Túl azon, hogy akik emiatt keseregnek, azok valószínűleg nincsenek tisztában a zene természetével, egyszerűen nincs is alapja a panaszkodásnak.
Mert az egy dolog, hogy a mai zenei dömpingben tényleg nehéz egy produkciót láthatóvá (és hallhatóvá) tenni, ettől még szép számban születnek olyan alkotások, amelyek a nemzetközi színtereken is sikereket érnek el, még ha nem is látványosakat. Persze kérdés, hogy mit értünk siker alatt a zenében, de a lényeg az, hogy az a munka, amelyről itt most szó esik, rácáfol a fanyalgásokra. Nem csupán megjelent egy jó magyar lemez, hanem olyan lemez ez, amely a világon bárhol megállja a helyét, sőt. És nem azért, mert olyan jól illeszkedik bármiféle aktuális trendbe, hanem mert öntörvényűsége és szellemisége kiemeli az áradatból.
Kobza Vajk első albuma még 2003-ban jelent meg Őstánc címmel, amit azóta tizenegy újabb lemez követett. S hogy miféle zenéről van szó, azt jól összefoglalja Toót-Holló Tamás: „Művészete program- művészet, s így aztán minden egyes alkotása egy meditációs program az eredendő megszólítására és előhívására.” A Kobza Vajkéhoz hasonló komolysággal, szellemi magatartással manapság egyre ritkábban találkozhatunk. A zenét olyan ösvényen járva műveli, ami egyáltalán nem „korszerű”, nem köt kompromisszumokat, és nem kacsintgat semerre, nem kíván senkinek és semminek megfelelni, hanem azt az utat járja, amit most nevezzünk a zenélés tradicionális útjának. Kobza Vajk művészete az időtlent akarja megszólítani és megidézni.
Illanás című új albumáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: a koncentráltságnak, a finom rétegzettségnek, az ihletett elmélyültségnek olyan keverékét hozta létre zenésztársaival együtt, amely igazi eseménnyé teszi ezt a megjelenést. Vajk fő hangszere az úd (arab lant), a tradicionális arab zene egy alapinstrumentuma. Adódna, hogy ebből valamiféle egzotikus világzeneszerűség következik, amivel lassan Dunát lehetne rekeszteni, azonban egyáltalán nem erről van szó. Kobza Vajk és zenésztársai ennél sokkal mélyebbre és magasabbra merészkednek, nem elkápráztatni és lenyűgözni akarnak, nem vásári komédiában utaznak.
Az Illanás című lemez bizonyítja: egy ritka, Magyarországon kevéssé ismert és használt hangszer köré építve lehetséges olyan zenét létrehozni, amely nem távoli vidékeket jelenít meg csupán, hanem a Kárpát-medence lelki-szellemi atmoszféráját is. Mert megidéződik itt Csontváry Kosztka Tivadar (Egy óriás Baalbekben) és Mikes Kelemen (Csillag hull Zágon felett), ahogy a mesés Selmecbánya levegője is (Egy éj Selmeczen). A lemezt hallgatva sokszor támadt olyan érzésem, mintha Krúdy Gyula univerzumában járnék, mintha Szindbád is felbukkanna az egyes tételekben, ahogy testetlenül bolyong az eltűnt, de közben nagyon is létező világ helyszínein, miközben tudja, hogy mindaz, amit lát és hall, fizikai valójában már nem létezik, esszenciája azonban megmaradt, mert azt nem érintheti az elmúlás. Ilyen értelemben mélyen magyar zene ez, miközben egyetemes is, mert olyasmiről szól, ami mindenhol érthető, Afrikában ugyanúgy, mint Skandináviában. Kobza Vajk lemeze a kortárs magyar zenekultúra egyik új magaslati pontja, nagyszerű lelki és szellemi utazás az időtlenség birodalmában.
