Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Budapest szélén, a békásmegyeri panelsorok mögött különleges világ bújik meg. A több száz éves parasztházak szegélyezte, csendes utcákat inkább képzelné az ember erdővel borított hegyek, mint toronyházak árnyékába. Az Ófalu lakói úgy látják, ez a határon élés számtalan lehetőséget rejt. A helyi közösség a múlt elejtett fonalát felvéve kapocsként szeretne működni. Kapocsként falu és város, egyházi és laikus közeg, régi és új között.
„Annyira mélyen él bennem a pillanat! Tizenhat évesen itt, a körtefánál álldogálok, és arra gondolok, hogy ezt a házat meg kell menteni” – idézi fel Gallai Máté, ahogy belépünk a Békásmegyer-Ófalu központjában álló Szent József-ház udvarába. A műemlék sváb parasztház hangulata a kézzel rakott kőkerítéssel, a hívogató sárga falakkal és a bájos verandával rögtön magával ragadja az embert, de a mesélő lendülete talán még annál is inkább. Elsőre meglepő, milyen határtalan lelkesedéssel tud egy közösségi házról beszélni. Ám ahogy beavat a panelsorok mögött rejtőző Ófalu és az épület történetébe, megértem, mire is gondol, amikor azt mondja, „ez a hely mindennek a lelke”.
„Szerintem már a létrejötte is meseszerű” – fogalmaz. Máté nemcsak az épület újraálmodója, hanem a közösség egyik motorja is. Az ezernyolcszázas években a falubeli svábok úgy döntöttek, összeadják a pénzt a plébániának, hogy a templommal szemben iskola épülhessen. Ebből az összefogásból született meg a helyi iskola, amelybe aztán – jó nagyot ugorva a történelemben – Máté is járt. Igaz, akkor már a lakótelepi iskola melléképületeként működött a hely egészen addig, amíg olyan állapotba nem került, hogy életveszélyessé nyilvánították. Hogy ez pontosan mit jelent, akkor válik világossá, mikor a közösségszervező régi, felújítás előtti képeket mutat. Ha nem mondja, el sem hiszem, hogy az előttem álló és a fotókon szereplő épület egy és ugyanaz. Nagy fantázia kell hozzá, hogy az illegális szemétlerakóvá lefokozott kert hűtőszekrény- és gumiabroncshalmai mellett omladozó falakba valaki belelássa a ma működő közösségi teret. Rögtön meg is kérdezem a ma már négygyermekes édesapát, hogy tinédzserként, a kétezres évek elején végül is mi ragadta meg ebből a látványból, ő pedig válaszul gyerekkori emlékeket idéz.
Noha tíz testvérével a sokszor nemhogy külön településnek, de külön világnak tűnő békásmegyeri lakótelepen éltek, ő ideje nagy részét az Ófaluban töltötte. Ide járt iskolába, a Szent József-templomban ministrált, itt talált barátokra. Sőt, volt időszak, amikor gyerekként néhány társával a szomszédban álló plébánián lakott. Nem volt épp pap, így hát szülői engedéllyel a fiatalok birtokba vették az üresen álló lakot. „Rengeteg inger ért, jóval több, mint amennyi a panelek között ért volna. Belém égett ez az időszak. Ez a környék lett nekem a világ közepe. Emlékszem, mikor egyszer átjöttünk ide, a romos iskolaépületbe a padláson kutakodni, és hirtelen beszakadt alattam a födém. Szerencsére egy korhadt gerendában meg tudtam kapaszkodni. Azóta sem engedem el ezt a házat” – meséli. A barátaival rövidesen neki is veselkedett a felújításnak. „Tizenöt évbe telt, hogy azzá váljon, ami, de ma már igazi szellemi és kulturális központ ez a hely. Cserkészgyűlésnek, kiállításnak, koncertnek, táncháznak, könyvbemutatónak, egyéb kulturális programoknak ad otthont, a kertjében tartott miséken vasárnaponként akár négyszáz ember is részt vesz.”
Mikor Mátéval beszélgettünk, még békeidők voltak. Az orosz–ukrán háború első két hetében a plébánia és a Szent József-ház is – sok más intézményhez hasonlóan – gyorsan reagált, több mint száz ecuadori és mexikói menekültet fogadott be Szili András plébániai kormányzó vezetésével. A falu ebben a helyzetben is megmutatta, mire képes. Összefogva nemcsak fekvőhelyet és élelmet nyújtott pár óra leforgása alatt, hanem igyekezett mentorálni is a befogadottakat, együtt gondolkodni velük a rövid és hosszú távú jövőjükről, sőt még a velük érkező sok-sok kisállatot is ellátta a helyi közösség
A jövő útjelzői
Ahogy emelkedtek a falak, úgy gyűltek köréjük az emberek. A ház megtartja a közösséget, a közösség egyben tartja a házat. „A mi plébániánkon sokáig jöttek-mentek a papok, így mindig volt egyfajta magunkrahagyottság-érzésünk. Ennek azonban van kedvező hozadéka is, mégpedig hogy álmodozók, kezdeményezők és önállók lettünk. Nem várjuk, hogy az ölünkbe essenek a dolgok, merünk a közös vágyaink szerint lépni, ha pedig együtt cselekszünk, az erősít és éltet minket” – vallja Máté. Azonban elismeri, hogy ez nem mindig olyan egyszerű. „Minden kezdeményezésben vannak hősidők, amikor pár ember kevés forrásból, de óriási lelkesedéssel létrehoz valamit, hordja a követ, veri a szöget. Aztán jön a nehezebb része, amikor ami létrejött, azt fenn is kell tartani, miközben professzionalizálódik a szervezet, és a vele való törődés a hétköznapokba olvad. Ilyenkor is tudni kell megőrizni a kezdeti gyermeki lelkesedést. Ebben segít, ha időről időre adódnak olyan ügyek, amelyek ezekbe a régi időkbe repítenek vissza” – mondja.
Az ófalui közösség pedig mindig talál magának új álmokat. Az itt élők keze munkájának eredménye például, hogy az egykori szemétlerakó helyén nem egyszerűen egy rendezett udvar, hanem egyenesen tündérkert született. A főváros első tündérkertje. „Kovács Gyulának, a Kárpát-medencében őshonos gyümölcsfák megmentőjének az örökségét ápoljuk ezzel. A régi körtefánk mellé tizenkilenc különböző gyümölcsfacsemetét hoztunk tőle. Mindnek külön kis meséje van, együttesen a magyar kultúrtörténet szép ívét rajzolják ki, és emlékeztetnek arra, milyen értékek között élünk” – részletezi Máté, miközben körbejárjuk a Szent József-ház kertjében épp csak rügyező gyümölcsfákat, majd a rövid sétából visszatérve átlépjük a kertet keresztülszelő árkot.
Mint kiderül, az ároknak is megvan a maga története. Ráadásul ez is a helyi civilek értékőrző munkájának a lenyomata. Néhányuk ugyanis kikutatta, hogy az itteni svábok egykor kiépítették a falu teljes vízelvezető árokrendszerét. A közösségi ház udvarán fel is fedezték ennek nyomait, és kitakarították az árkot, majd elkezdték körbejárni a falut. „Becsöngettünk a lakókhoz, hogy edukáljunk, információt adjunk át – emlékszik vissza a közösségszervező. – Voltak, akik a látogatásunk hatására ki is ásták a telkükön lévő csatornát, aminek tényleg óriási hatása van, pláne, ha sokan tesznek így. Ezek a dolgok nemcsak a múlt kedves lenyomatai, hanem a jövőnk útjelzői is, amelyek mentén szervezzük a közösségi életünket, amelyekre szövetkezünk.”
Ilyen szövetkezésből született a templom melletti varázslatos játszótér is. Ahol most Szent József-szobrot, csúszdákat, mászókákat és sportpályát látunk, huszonöt éve még a környék legelhanyagoltabb telke állt. Teherautók parkoltak az Ófalu szívében – tudom meg, ahogy átsétálunk a Szent József-háztól pár méterre, a templom szomszédságában lévő pihenőparkba. Később a parkoló is megszűnt, a telek pedig évekig parlagon maradt. „Aztán az akkori polgármester odalépett hozzánk, és azt mondta, mivel a közösségünk ismeri a legjobban a helyi igényeket, ránk bízza, mi legyen a telekkel. Ez szinte szíven ütött. Vannak olyan felvételeim, amelyeken a helyi lakosokkal legóból építgetjük fel, mit hogyan szeretnénk. Így született meg 2014-ben a játszótér, és jó ideig mi tartottuk fenn, mert felelősséget akartunk vállalni érte. Ekkoriban bontottuk le a játszótér és a templomkert között álló kerítést is. Szerettük volna, ha a templom árnyékában élet van, ha az emberek közel mehetnek a templomhoz. Ahogy fizikailag leomlott a kerítés, valahogy az emberekben is csökkent a távolságtartás. Szuper együttélés született ebből.”
A Szent József-ház egyik termében állandó kiállítással tisztelegnek Wrabel Sándor előtt. A festőművész, aki 1956 után állandó üldöztetésnek volt kitéve, az Ófalu plébániáján lelt menedékre. A bujkálás évei alatt készült festményei sokáig a ház padlásán hevertek, aztán a művész özvegye egyszer elvitte a képeket, hogy később restaurálva, bekeretezve a plébániának adományozza őket. „Gondoltam, hogy ha ő ekkora gesztust tett, akkor mi pedig állandó kiállítást szentelünk a férjének. Az itt látható képeket a szakma is elismeri” – meséli a közösségszervező
Egy keresztút állomásai
Ma is bőven van még álma a közösségnek. Épp a saját kezükkel újítják fel például a faluban egykor álló hét körmeneti kápolna egyikét, a legnagyobb tervük pedig a régi kálvária feltárása és visszaállítása. Máté a játszótérről jól látható, távolabbi dombtetőn álló fakeresztre mutat. „Ott egykor egy gyönyörű keresztút állt, a végén három kőkereszttel. Ez is a helyi svábok adakozásából épült” – magyarázza. 1962-ben ledöntötték, és a mögötte lévő agyagbánya meddőjét hordták rá. A szemtanúk szerint akkor emelkedett meg tíz-tizenöt méterrel a domb magassága, és ez az oka a szokatlan, kúpszerű alakjának is. Viszont azt is mondják, hogy a szépen kimunkált kereszteket nem zúzták szét, hanem egyszerűen csak ledöntötték.
„Amióta az eszemet tudom, szívügyem, hogy ezeket a kereszteket kiszabadítsuk a hegy gyomrából, és visszaállítsuk a kálváriadombot. Ráadásul az évtizedek alatt a stációk egyes darabjai elő is kerültek a föld alól. Nyolc, egyenként 230 kilós timpanont hoztunk már le a Szent József-ház kertjébe. Minden ilyen akciónak fantasztikus története van. Persze ez hatalmas projekt. Heroikus munka vár még ránk. De elindult az álmodozás, a tervezés, az egész pedig olyan, mint egy kincskeresés, és ezt nagyon bírom. Ha a svábok ilyen mesevilágot tudtak ide teremteni, akkor kutya kötelességünk ezt a szinte teljesen múltba vesző örökséget felkutatni, felvállalni és méltó módon továbbvinni” – jelenti ki eltökélten a közösségszervező.
Talán meglepő, de Gallai Máténak a közösségszervezés nem a munkája, hanem a hobbija. Főállásban grafikai tervezéssel, weboldalak készítésével, működtetésével és okosváros-megoldások fejlesztésével foglalkozik. „Amit nekem a Szent József-ház jelent, az közösség, szerelem, barátság, kikapcsolódás, öröm, sikerélmény. Ez az életem, nem a munkám. Csak így lehet ezt csinálni” – vallja
Határbontó törekvések
Az örökségfelkutatás, amely az első lépés, korántsem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik. A történelem ugyanis nem kímélte Békásmegyert és az Ófalut. A települést már az Árpád-korban lakták, aztán a török időkben elnéptelenedett. Új lakói az 1740-es években a Zichy család által betelepített svábok lettek, ennek az időnek az emlékét őrzi az Ófalu. A Templom utca, amelyen ismét a közösségi ház felé sétálunk, valóban olyan, mintha az ország egy rejtett szegletében járnánk, pedig alig húsz percre vagyunk a főváros szívétől. A korban, amelynek emlékét az utca is őrzi, hét körmeneti kápolna és hét kocsma volt, ami jól mutatja, mekkora közösségi és lelki élet lehetett errefelé. Ekkor épült az iskola és a kálvária is. A helyieknek azonban szűk kétszáz év nyugalom jutott, a negyvenes években ugyanis kitelepítették őket. A lakosság ezután felhígult, a település léptéke és szerkezete pedig megváltozott. Ezáltal az örökség, a múlt szinte eltűnt. Szerencsére nem nyomtalanul, pedig akár alakulhatott volna úgy is.
A tündérkerttel szemközt egy közösségi kert is található, amely ugyancsak a helyieknek köszönheti a létét. Itt főleg a panelben lakó családok művelnek egy-egy ágyást, ami szintén segíti az Ófaluban és a lakótelepen élők közötti kapcsolódást
A lakótelep építésekor volt olyan forgatókönyv, hogy az egész falut ledózerolják. Végül csak a régi település egyik fele esett az építkezés áldozatául, na meg a környező mocsaras területek. Innen ered a városrész neve is. A lápos vidéken egykor olyan hangosan kuruttyoltak a békák, hogy alig lehetett tőlük aludni. Ma már mindezt csak nevében őrzi Békásmegyer, hiszen a szóban forgó területet sittel töltötték fel, és tízemeletes házakat emeltek rá. „Azóta van ez a jó értelemben vett kényszerházasság. A határ nagyon éles a két településrész között. Én is úgy érzem, mintha másik dimenzióba kerülnék, amikor az út egyik oldaláról, a faluból átmegyek a másik oldalra, a panelek közé. Beleborzongok abba, hogy a történelem mire képes. De ezen nem érdemes siránkozni, ezzel kell valamit kezdeni. Nekem küldetésem, hogy az út túloldalán élőket is megszólítsam, mert én oda tartozónak érzem, lakótelepi gyerekként definiálom magamat – vallja Máté, miközben visszatérünk a sétánk és a közösség történetének kiindulópontjához. – Talán ez a közösségi ház önmagában nem elég erre, de nem ennek kell minden funkciót betöltenie, viszont ez a sok minden együtt talán képes rá. Hiszem, hogy nekünk feladatunk, hogy a múlt és a jelen, a laikus és az egyházi közeg, illetve a falu és a város között is kapocsként működjünk. Az éles határokat az emberek tudatában le lehet bontani, vagy legalábbis átjárhatóvá lehet tenni. Ehhez csak az kell, hogy felvegyük a múlt fonalát, hogy akarjunk kapcsolódni, legyenek közös ügyeink, és akkor lesznek közös válaszaink is.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.