Könyvkötészetet tanult. Teológiából doktorált. Tanított budapesti és római egyetemeken. Könyvet ír, fordít, levendulát gyomlál, fát hasogat, és indiánokat térít. A bakonybéli Szent Mauríciusz-monostor elöljárója húszévesen lett monasztikus szerzetes. Azóta húsz év telt el. Baán Izsák bencés testvérrel beszélgettünk.
Három évvel ezelőtt Tihanytól Pannonhalmáig tartó egyszemélyes zarándoklatom bakonybéli állomásán a monostor ajándékboltjában találtam rá Csendhez szokott szív – Tíz szó a benedeki hagyományból című könyvére. Utam második felén ez volt az olvasmányom. Időközben személyesen is megismerkedtünk. Derűje, személyessége és megélt bölcsessége mindig magával ragadott. Bár többször találkoztunk, csak most jutott eszembe, hogy dedikáltassam vele az azóta gyűröttre olvasott könyvet. „Barátsággal Izsák testvér” – írta az első oldalra.
Mindig meg akartam kérdezni: miért Izsák lett a szerzetesi neve?
A konstitúciónk értelmében a szerzetesjelölt két nevet választhat egy rendi listáról. Ezt megbeszéli az elöljáróval, aki végül dönt. Amikor jelöltként felvetettem a perjelnek, Domonkos atyának, mit választanék, ő azt mondta, ne fárasszam magam ilyen gondolatokkal, mert már eldöntötte, mi lesz a nevem. Ám nem árulta el, csak a beöltözéskor. Nem is sejtettem, hogy Izsák leszek, de már az első pillanatban megsejtettem valamit a jelentéséből.
Mit jelent?
A Szentírásban az Úr azt ígéri Ábrahámnak: Izsákban megáldalak, Izsákban nagy néppé teszlek. Nem véletlen Domonkos atya választása, hisz én voltam az első, aki újraindulása után belépett a bakonybéli monostorba. A jelentése tehát egy ígéret hordozója. A név maga pedig annyit tesz: mosoly, nevetés.
Szír Szent Izsákra gondoltam mint névadó példakép. Talán a korai szerzetesség iránti érdeklődése miatt.
Nem. Amikor kaptam, még nem is igazán ismertem őt. Azt tudtam, hogy a keleti és a nyugati egyháznak is van Izsák nevű szentje, de akkoriban még csak egy Stellai Izsák nevű középkori ciszterci misztikust ismertem az olvasmányaimból, és tudtam Jogues Szent Izsákról, akit a huron misszió során az irokéz indiánok brutálisan kivégeztek.
A pszaltérium eredetileg a Bibliában szereplő, tízhúros hangszer, amellyel a zsoltárokat kísérték. A 20. században a francia En-Calcat-monostorban ugyanezen a néven egy összetettebb eszköz gyártásába fogtak. Innen származik a bakonybéli templomban található, 120 húros hangszer is, amelyet a szerzetesek a liturgiák ünnepélyesebbé tételére használnak
Nomen est omen – tartja a mondás. Hogyan határozza meg a sorsát a szerzetesi neve?
Amikor megkaptam, még csak egy érdekes dolog volt. Idővel valóban életprogram lett. Mélyebb és mélyebb rétegeit tudtam feltárni, kibontani az életemben. Szép és nehéz oldala is van, hiszen nem könnyű hordozni egy ígéretet, a név ráadásul alapvetően áldozatszerepet jelöl. Főleg fiatal szerzetesként nem egyszerű azt hallani, hogy te vagy a jövő, akit feláldoznak a bakonybéli monostor alapításának oltárán. Egyrészt azt mondja az ember: hát köszönöm szépen… Másrészt azonban Izsák története Krisztus-előkép. Szerzetesként pedig találkoztam azzal is, hogy a zsidó hagyomány számára fontos momentum ebben a történetben az akéda, azaz megkötözés. Eszerint Izsák tisztában van azzal, hogy ő áldozat. Sőt, maga kéri atyját, Ábrahámot, kötözze meg, hogy így legyen Istennek tetsző áldozat. Szerzetesként magam is megélem az Istennek szenteltséggel való küzdelmet és azonosulást. Ám lényeges, hogy – a név jelentése alapján – ott van mindebben a mosoly és a nevetés. És ki tudja mit fogok még ebből megélni! Szerintem nagyon jó és gazdag név.
És a születéskor kapott neve?
Édesanyám azt mesélte, biztos volt benne, hogy lánya lesz, így amikor megszülettem, gyorsan kellett egy fiúnév, ő pedig a Zsoltot mondta. Amikor az örökfogadalom után hivatalosan felvettem az Izsák nevet, számomra fontos volt, hogy az új mellett őrizzem a régi nevemet is. De a családomon és a gyerekkori ismerőseimen kívül mindenki Izsáknak hív. Épp idén lesz, hogy már ugyanannyi ideig éltem Izsákként, mint Zsoltként.
Fiatalon, húszévesen döntött a szerzetesség mellett. Hogyan vezetett az útja épp a bakonybéli monostorba?
Érettségi után ösztöndíjjal Rómába kerültem, a jezsuiták szakkollégiumába, a Casa Balthasarba. A lelki impulzusok, amelyek ott értek, a monasztikus élet irányába vezettek, de amikor hazajöttem, nem tudtam, hol van Magyarországon ilyen közösség. A cisztercieket ismertem, hiszen az ő gimnáziumukban érettségiztem Pécsett. Viszont láttam, hogy a magyar ciszterek a tanítással, városi rendházi életformával messze állnak attól az ideáltól, amely bennem megszületett. Úgy fogalmaztam meg ezt akkor, hogy távol a világtól, csendben, intenzív közösségi életben, a szellemi és fizikai munka, valamint az imádság egyensúlyában szeretnék élni. Úgy éreztem, erre hív engem az Isten. Miközben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen folytattam teológiai tanulmányaimat, a kismarosi ciszter nővérekhez költöztem mint a világban a helyét kereső fiatal önkéntes. Ott ismerkedtem meg a bakonybéli monostor elöljárójával. Aztán amikor először eljöttem ide, megéreztem, hogy ez az: itt van elrejtve számomra valami.
Azt mondja, a világtól elzárt életre kapott meghívást, de szerzetesként – világi mércével mérve is – jelentős karriert futott be, hiszen doktori címet szerzett, római egyetemen tanított. Hogy fért meg ez a kettő egymás mellett?
Egy dolog, hogy én mit akartam, és egy másik, hogy a közösség és a szerzetesi élet mit kívánt meg tőlem. Amikor beléptem, tényleg szó szerint félbehagytam a tanulmányaimat. És itt, Bakonybélben a noviciátus alatt kézi könyvkötészetet tanultam. Tökéletesen elégedett voltam azzal, hogy könyveket kötök, imádkozom, és ebben a közösségben élem az életemet. De az elöljáró, a már említett Domonkos atya számomra máig megmagyarázhatatlan, előrelátó módon úgy döntött, hogy ebből a kicsi és törékeny, akkor még csak ötfős közösségből engem mint legfiatalabb szerzetest visszaküld Rómába, hogy mélyítsem el a tudásom, és szerezzek magasabb végzettséget.
Az elzárt világból vissza az élet sűrűjébe…
Szó szerint. A bencés rend központjába kerültem, egy százhúsz fős nemzetközi közösségbe, ahol nyelvek, kultúrák és felekezetek találkoznak. Keleti keresztények, asszír egyházhoz tartozók, koptok, örmények, román és orosz ortodoxok egyaránt laktak ott. Különösen fontos négy év volt ez számomra. Aztán amikor hazajöttem, kézenfekvő volt, hogy a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán kamatoztassak valamit mindebből a magyar szerzetesi élet számára. Később pedig meghívtak Rómába tanítani. De inkább csak belekóstoltam a tudományos életbe. Közben a bakonybéli közösség is alakult, egyre nagyobb felelősséggel járó feladatokat kaptam. Magiszteri feladatkört, az új testvérek képzését, majd az elöljárói szolgálatot. És ez hozta, hogy szép lassan engedjem el előbb a Sapientiát, később a római tanítást.
Szerzetesnek lenni azt jelenti, hogy az ember lemond a további döntésekről?
Úgy gondolom, igen. A szerzetesség egyik alap-magatartásformája az engedelmesség. Mégsem éreztem soha, hogy olyasmit kérne az elöljáró, amit én egyáltalán nem akarok. Épp ellenkezőleg. Olyan dolgokkal kínált meg, amikre nem is gondoltam volna. Ám az elöljáró iránti engedelmesség csak az érem egyik oldala. A másik: Istenre figyelni. Meghallani, mi a dolgom, mi következik az életem valóságából, mire hív ezen a konkrét napon az Ige.
A kínál szóval fogalmazott. Nem olyan ez, mintha elhúznák a mézesmadzagot: lám, lehetne professzor is Rómában, ám végül el kell engednie?
Pont erről szól az izsáki lét. Csak azt lehet elvenni tőled, amit nem adsz oda. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs ebben küzdelem. De kérdés, mi a fontos. Ilyenkor mérlegelni kell, és megkérdezni magunktól, melyik út áll hozzám közelebb, mitől dobban meg jobban a szívem. Az egyik serpenyőbe beletenni azt, hogy kimegyek Rómába, és egy hónapig intenzíven tanítom a világ különböző részeiről érkező hallgatókat, a másikba pedig azt, hogy a bakonybéli közösség két-három fiatalját kísérem egy-két évig, és belőlük jó szerzetes válik. Számomra egyértelmű volt, hogy itt van dolgom. Úgy lehet igazán elengedni és lemondani jó és nagy lehetőségekről is akár, ha látja az ember, hogy mi a másik jó, amiért ezt teszi. Pusztán a lemondás: lemondani a lemondásért, az nagyon nehéz. De ha látja az ember, hogy mi születik ebből, az sokat segít.
És mi a helyzet a könyvkötéssel? Igazi archaikus szerzetesi munka. Hány könyvet kötött a húsz év alatt?
Nem sokat. De tényleg szép, kontemplatív munka. Mielőtt elmentem Rómába, volt itt egy kiváló könyvkötő műhely. Komplett könyveket készítettünk, nyomdánk is volt. Aztán idekerült egy fiatalember polgári szolgálatra, és megtanítottuk neki a szakma alapjait. Később továbbképezte magát Budapesten, majd visszajött, és kivette tőlünk a műhelyt, amely ma is megvan, de mi már nem dolgozunk ott.
Ora et labora, azaz imádkozzál és dolgozzál a bencés rend ismert jelmondata. Mivel foglalkoznak manapság Bakonybélben?
Ahogy a régi szerzetesek, mi is fontosnak tartjuk, hogy lehetőleg a saját kezünk munkájából éljünk. Ma is van egy szerzetesi műhelyünk, ahol Anzelm és Jákob testvér bronzból szakrális kisplasztikákat – kereszteket, medálokat – készít. Emellett rengeteg munkát ad a kert és az arborétum. Most épp a fahasogatás megy. Be vagyunk osztva. Nyáron mindennapos feladat a gyomlálás, az aratás.
A gyógynövényekkel való foglalkozás szerves része a szerzetesi életnek? Mert laikusként gondolhatnánk, hogy van valami ősi tudás, titkos receptek…
Az imázshoz mindenképpen hozzátartozik! (Nevet) Itt, Bakonybélben húszéves múltra tekint vissza a gyógynövénykert. A rejtett tudással kapcsolatban azonban csalódást kell okoznom. A viharos magyar történelem során nemigen maradtak meg ilyen ősi dolgok. A török hódoltság idején minden középkori tudás és feljegyzés elveszett. A barokk korban valami újraindult, aztán jött a felvilágosodás, a kommunizmus. Nincsenek több száz éve őrizgetett receptjeink. Pannonhalmán például az 1700-as évekből valók a legrégibbek. Amink van, az régi alapokon nyugvó, de újonnan szerzett tudás.
Milyen termékeket készítenek?
A lekvárok, szörpök teljes egészében itt készülnek. Mi termeljük és szedjük a ribizlit, a mentát, a levendulát. Mi szárítjuk a gyógynövényeket a teához, a csokihoz, a szappanhoz, a likőrhöz, és együttműködünk különféle manufaktúrákkal, amelyek elkészítik a termékeket. Van egy könyvsorozatunk a L’Harmattan Kiadóval együttműködésben, a Lectio Divina. Az ebben megjelenő kötetek az itteni szerzetesek szellemi műhelyében születnek. Mi írjuk, fordítjuk őket.
Az ajándékboltban a híres pannonhalmi Hemina, Tricollis mellett láttam, hogy a Szent Mauríciusz-monostornak is vannak saját borai. Hol készülnek?
Hát, nem a híres bakonyi borvidékről valók. Ez inkább egy történelmi hommage. A fennmaradt dokumentumok alapján Gizella királyné 1023-ban adományozott egy szőlőhegyet a bakonybéli monostornak Arad-hegyalján. Erről régóta tudtunk, de csak néhány éve hallottunk Balla Gézáról, aki zseniális kadarkát készít, és büszkén hirdeti, hogy a szőlőhegyének az első említése a bakonybéli apátság adománylevelében van. Ő eljött hozzánk, mi is elmentünk Arad-hegyaljára. Az egymásra találás öröméből születtek ezek a borok.
A jelmondatban megfogalmazott imádkozzál és dolgozzál felhívás adja a monostor életének kereteit. De tulajdonképpen mi a szerzetes munkája?
Azt mondanám, hogy a szerzetes munkája kettős. Az egyik, hogy jelen legyen az emberek között mint az Isten embere. A másik, hogy jelen legyen Isten előtt mint az emberek szószólója és az emberekért közbenjáró ember. Tehát a jelenlét. A valós jelenlét a szerzetes igazi munkája. Ma sokkal inkább, mint bármikor.
Ez változott az évszázadok során: ma más a feladat, mint a régi szerzetes atyák idejében?
Az alapmagatartások nem változtak. Az alkalmazott eszközök – mint a napirend, az aszkézis, a közösség, a lemondás – ugyanazok, mint régen. De sok minden változott. A mai ember jelenlétének a minősége, a jelenlét fórumai és mindaz, ami eltávolít ettől a jelenléttől, rengeteget változott. Főleg az utóbbi két évtizedben. Ebben a gyorsan változó világban egyre nehezebb megtalálni az arányokat és jó döntéseket hozni. A szerzetesség is ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint a társadalom – hiszen a szerzetesség is a társadalom része. Olyan kérdésekre kell választ adni, amilyenekre tíz évvel ezelőtt még nem kellett, hisz nem is volt kérdés. A történelem során régebben lehetett a száz évvel korábbi válaszokhoz nyúlni, mert még lassabban alakult minden. A szerzetes a falak mögött a világ viharaitól védett közeg része volt. Amikor én beléptem, még senkinek nem volt mobiltelefonja. Húsz év telt csak el, és ma olyan kérdések merülnek fel, hogy egy szerzetesnek legyen-e telefonja, saját ímélcíme, közösségimédia-oldala? Hogy legyünk jelen? Milyen arányokat találjunk ebben? Ezek ma lényeges kérdések.
Baán Izsák OSB 1978-ban született Pécsett. Tanított a római Szent Anzelm Pápai Egyetemen és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Tanulmányai, fordításai a korai szerzetesség irodalmából és spiritualitásából merítenek, a monasztikus szerzetesség világába vezetik be az olvasót
Attól, hogy valaki szerzetes lesz, megmarad úgy is mint magánember?
A szerzetességgel együtt jár az, hogy ha odaadom magam az Istennek, akkor az, amiről úgy gondoltam, nagyon én vagyok, elhal. De ebben a folyamatban szép lassan megszületik egy másik én, az a valaki, aki vagyok az Isten szemében. Akinek lennem kell. A mai kor bálványa az individuum, az individualizmus, a szubjektivitás. Úgy gondoljuk, minden testre szabható. Az egyén kedve szerint alakíthatja az arculatát és minden felületet, közeget, amelyben él. A szerzetesség ezzel szemben meghívás arra, hogy a közeg, a hivatás, az istenkapcsolat alakítson át engem. A kérdésben szereplő magán- szó latinul privát. A szó gyökere, privo, privare azt jelenti, elvenni valamit valakitől. Tehát privát az, ami csak az enyém, amitől a közösséget megfosztom. A szerzetes meghívása, hogy mindenkié legyen. Ha ezt hitelesen és jól végzi, akkor az út része, hogy a privát én eltűnjön, és ebben az odaadottságban megszülessen valami, ami nem magán-, hanem talán saját. De már úgy saját, hogy nem magán-.
Ez az Izsák atya, akihez az emberek jönnek, mennyiben szerep? Milyen viszonyban áll a kép mögötti valósággal?
Ez igen fontos és nehéz kérdés. Azt hiszem, ezzel mindenkinek megvan a maga története. Ki is vagyok én a szerepeim mögött? És érdekel-e bárkit az, hogy a szerep mögött van valaki? Volt, amikor szinte elviselhetetlen tehernek éltem meg ezt. Tanulságosnak bizonyult, amikor részt vettem egy pszichodrámacsoportban. Az ismerkedésnél mindenki benne volt a hozott szerepében: apuka, pap, tanító vagy ami épp a munkája. Az első hónapokban ennek fényében a játékok során mindenki olyan szerepekbe került, amilyet első benyomás alapján a többiek rávetítettek. Én így mindig bölcs báty, jóságos nagypapa vagy apuka voltam. Aztán a belső önismereti munka folytán szép lassan mindenki elkezdett kilépni a szerepeiből, és lett mindenféle: hősszerelmes, antihős. A drámafolyamat végére azt éltem meg, hogy már jó lélekkel tudom visszavenni az eredeti szerepemet. Jó benne lennem. A helyemen vagyok. Jó esetben ez történik az ember életében. Nagy feladat, de dolgozni kell vele, ha az ember feszültséget érez a között, aminek látják, és ami valójában.
Van, hogy kilép ebből a szerepből?
Igen. Fontos, hogy legyen néhány élethelyzet, ahol ki tudom ebből venni magam. Nekem ilyen, amikor el tudok menni lovagolni. Akkor tényleg nincs más, csak a ló meg én. És van néhány olyan régi baráti kapcsolat, ahol tudok úgy lenni, ahogy vagyok. Nem érzem, hogy meg kellene felelnem a rám vetített szerepnek. Ezek szükségesek ahhoz, hogy az ember meg tudjon maradni. Főleg, ha már vezetőként van egy közösségben.
Úgy tudom, évek óta részt vesz a Cseh Tamás-féle bakonyi indiánjátékban. Az ott megformált, az indiánok között Fekete Köpenyként emlegetett misszionárius szerepe is ilyen?
Na, eljutottunk oda, hogy ha a szerzetes kilép a szerepéből, akkor egy másik, még abszurdabb szerepbe lép: történetesen egy tizenkilencedik századi hittérítőébe. (Nevet)
Aki ráadásul jezsuita… De tényleg, hogy fér össze az indiánjáték a bencés szerzetesi léttel?
Ami szerintem összeköti, hogy az indiánjáték erős természetélmény, közösségélmény és transzcendens élmény. Ez a három a bakonybéli szerzetesi életnek is alappillére. Kimenni a falak közül, kilépni a napirendből és jelen lenni egy kötetlenebb, mégis szabályok alapján működő játékban jó lehetőség egy szerzetesnek, hogy magára ismerjen.
Nem életveszélyes egy szerzetesnek az indiánok közé menni? Ha már említette azt a misszionárius Izsákot, akit a huron misszióban lemészároltak…
Volt már, hogy meg akartak ölni. De hát akkor vértanú leszek: Bakonybéli Szent Izsák! (Nevet) Komolyra fordítva a szót: így, hogy ott is szerzetest játszom, ez nem visz el az életem fókuszpontjától. Más lenne a helyzet, ha én is harcolnék. Egészen más kérdéseket vetne fel.
Azt mondta, a szerzetesség lemondás a döntésről, átadva az irányítást az elöljárónak. De mi a helyzet, ha ez a szerzetes elöljáró? Akkor újra dönteni kell. Sőt, másokról is kell dönteni.
Van az a vicc, hogy egy szerzetesrend konferenciát rendezett az engedelmességről. Az egyik résztvevő előadásában kifejtette, hogy náluk az engedelmesség problémáját úgy oldották meg, hogy az elöljáró mindig leül a szerzeteseivel, megkérdezi tőlük egyenként, hogy ki mit akar tenni, majd miután elárulták, mindegyiküknek megparancsolja, hogy tegyék azt, amit szeretnének. Így aztán nincs a dologból feszültség. Az elégedetten bólogató hallgatóságból ekkor valaki jelentkezett, és azt mondta: „Nagyszerűen hangzik, csak azt árulja el, hogy mi van azokkal a szerzetesekkel, akik nem tudják, hogy mit akarnak!” „Ó, mi sem egyszerűbb ennél – felelte az előadó. – Belőlük lesznek az elöljárók.” Én a magam részéről általában tudom, mit akarok, de a lényeg szerintem, hogy az ember végső soron nem az elöljárójának adja át az irányítást, hanem az Istennek. És hogy ez ne csak frázis legyen, amelybe a saját elképzeléseinket becsomagoljuk, az mindennap külön belső munkát igényel. Vezetőnek lenni mindig sokkal nehezebb. A szerzetes ha valamire megkapja elöljárója áldását, akkor teljes lelki nyugalommal és szabadsággal teheti a dolgát. Ám vezetőként nincs senki, aki megmondaná, mi a helyes, mi visz előre. Ezt nekem kell tudnom belül. Jelentős feladat ez számomra, és még az elején járok, hiszen másfél éve vettem át a hivatalt.
Mint említette, idén lesz épp annyi ideje szerzetes, mint ahány évet belépése előtt élt. Mondta azt is, hogy a magánember szép lassan el kell hogy haljon azért, hogy megszülethessen szerzetesként. Visszatekintve hogy látja, mi maradt meg húsz év után Baán Zsoltból?
Amikor valaki szerzetes lesz, általában úgy gondolja, meg kell szabadulnia a régi énjétől. De ebben a folyamatban meg kell tapasztalni azt is, hogy minél inkább szabadulnál tőle, annál inkább jön veled. Nem csak a bűnök, a rossz szokások formájában. Ebben benne van az akár többgenerációs családi örökség is, amely minden ember része. A lelki életben mindig kulcspillanat, amikor már át tudod ölelni ezt a régi embert is, és tudod szeretni azt a részedet is, amit el akartál hagyni. A személyiségfejlődés fordulópontja, amikor a tagadás helyett meg tud születni a mély elfogadás önmagad és a történeted iránt. Ettől kezdve mindaz, amivel küzdöttél, amitől szabadulni akartál, megtalálja a helyét a nagy egészben. Végül az ember visszanéz, és azt látja, hogy ahol a régi ember volt, ott már valami más van. Pár éve elmentem egyedül zarándokolni, akkor találtam rá Antonio Machado versére – le is fordítottam – arról, hogy soha nincs előttünk út. Az út mindig mögöttünk van. Csak visszafelé nézve látjuk. Olyan, mint a hajó pásztája: ha előre haladsz, akkor lesz út. Ez a néhány sor nagyon kifejező számomra. A lelki életünkben is ez történik. Menni kell mindennap előre, és ha visszanézünk, meglátjuk, mit hagytunk el, és hogyan lett mindabból út, amin átmentünk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.