Említette, hogy mennyivel nagyobb tudással vágtak neki ennek a lemeznek, nem mellesleg pedig magyar nyelvre váltottak az angolról. Mennyire lett ösztönös így a lemez? Vagy inkább a tudatosság dominált?
B. G.: Az összes kreatív döntés belülről fakadt. A magyar dalszövegek írása igen hosszú, organikus folyamat eredménye volt, több év kellett ahhoz, hogy eljussak idáig. Amikor belevágtunk a lemez felvételébe, még fogalmunk sem volt, hogy mi lesz a végeredmény. Nem látjuk előre a teljes képet, csak beleugrunk a sötétbe.
Cz.-K. S.: A zenekar jövőjéről persze van víziónk, vannak terveink, de az alkotásban az ösztöneinkre hagyatkozunk, és nem tervezünk túlzottan előre. Hagyjuk, hogy a dalainkban önmagától formálódjon az a lelki tartalom, amit keresünk.
A dalok sorrendjéből is kirajzolódik egy ív. Az elején zaklatott és ködös, a végére lehalkul, megnyugszik a zene és a szöveg is.
B. G.: Nagyon fontos nekem, hogy a dalszövegek milyen ívet járnak be a lemezen. A vízszimbólum körbefolyja, átöleli az egészet, ilyen szempontból ez konceptalbum, egyben érdemes hallgatni. Az első dal, a Csak befelé vezet kiút megjelöli a témát, megtörténik a találkozás a vízzel mint közeggel: „Folyóhoz érkeztél, hogy mész tovább? / A forráshoz, a tengerhez, a túlpartra át?” A második számban jön a merülés ebben a határtalanságban: „Vízből van a túlsó part”. A következőben kiderül: „Látok már a víz alatt / Ez a pillanat most minden pillanat” – az eddig ijesztő és ismeretlen közeg elkezd otthonossá válni. Ezek után a lemez címadó dalában, a Partért kiáltóban kialakul egy párbeszéd köztem és a külvilág között, amely látja ezt a merülést. Kívülről ijesztőnek tűnhet, de aki már benne van, az ki tudja mondani, hogy „Kérlek, magamra hagyjatok / Nem eső ez, csak a tenger dadog”. Ekkor már az énvesztésben vagyunk: „Csak arcom volt a víz felett”, majd elfogadjuk önmagunk végességét: „S a vízre írt nevem / Az örvényben elmerül velem”, illetve „Követ kötök köré, az elme elmerül”. A lemez vége felé indulunk vissza a felszínre, a Rajokban száll című dalban elhangzik, hogy „Part nélkül tengert, mondd meg, ki látott? / Minden víz kettéosztja a világot”. Az elme visszatalál a bináris, dichotóm gondolkodási rendszerhez, ahol a víz és a part kettőssége újra megjelenik. A legvégén, a Lombkoronaszintben pedig még visszatekintünk az első dalra: „Lassú víz visz az útra / Evezzünk vissza”. Ekkor érkezünk meg ugyanoda, ahonnan indultunk. Számomra a tételmondat itt hangzik el: „Minden víz épp a túlsó partig ér el”. Sokszor azt érzem, hogy eddig a mondatig kellett megérkeznünk ezzel a lemezzel.
Az alkotófolyamat végére önök is elérkeztek oda, ahová kellett?
Cz.-K. S.: Amikor az ember átküzdi magát ezeken a gondolatokon és érzéseken, akkor a harc után végül derűt talál. Remélem, aki a lemezünket hallgatva végigmegy ezen az úton, szintén eljut oda, hogy ez a mély nyugalom megjelenjen benne.
B. G.: Mindhárom lemezünk záródala – az Old Enough for Love, a Bitter Steps és a Lombkoronaszint – a megérkezésről, a talajt érésről szól, csak más kontextusban.
A tételmondat, a „Minden víz épp a túlsó partig ér el” mégsem tűnik teljesen megnyugtatónak…
B. G.: Nálam épp ellenkezőleg van, megnyugtat ez a sor. Valahol nagyon taoista gondolatnak érzem, s azóta számomra egyfajta életaxiómaként is hat. Azt mutatja meg, hogy létezik egy mély és végtelen elfogadás, amely a legbelsőbb valóságot és minden létezőt, történést olyannak fogad el, amilyen. A Lombkoronaszintben már nincsenek egymásnak feszülések, csak ezt a vant énekeltük meg a dalban.