Menü
Sárközi Mátyás: Hampstead – London romantikus művésznegyede. Noran Libro Kiadó, 2020
Sárközi Mátyás kötete végén felteszi a kérdést: „Hová sorolható az a magyar, aki élete első évtizedeiben saját bőrén tapasztalta meg a szélsőjobb és a szélsőbal extrém kilengéseit, majd immár több mint fél évszázada letelepedett Londonnak ezen a hangulatos táján, s beilleszkedett inspiráló társadalmi közegébe?” Azt a fejezetet zárja e gondolattal, amelyben választott lakhelye, a londoni Hampstead lakóinak politikai váltógazdaságáról értekezik. És valóban, Sárközi Mátyás és vele az egész életműve éppen olyan besorolhatatlan, mint ahogyan ez a karcsú kis könyv is igazi üde színfolt a magyar irodalomban. A Noran Libro Kiadó új, Érzelmes utazások című sorozatának első része amolyan rendhagyó bédekker, aminek segítségével még ezekben a korlátok közé szorított időkben is ripsz-ropsz az angol főváros különleges környékén találhatjuk magunkat.
Ez a London ugyanis nem a Buckingham-palota és a Big Ben, de még csak nem is a British Museum városa, hanem egy, a centrumtól alig fél órára északnyugatra fekvő kis művésznegyedé, amely nemcsak óriási ősparkját, hanem évszázados arculatát is rendületlenül őrzi – keverve a brit szigorúságot (az összes ház műemléki védettséget élvez) a bohémsággal és egy pici egzotikummal. Utóbbiakat valószínűleg az a rengeteg „jöttment” hozta magával, aki a 20. század viharai – főleg a világháborúk, illetve a nácizmus – elől menekülve talált itt otthonra. Sárközi is közéjük tartozott, igaz, ő kicsit később, 1956-ban, tizenkilenc évesen hagyta el a szülőföldjét, hogy aztán Hampstead egy kevésbé előkelő, de bájos utcája legyen évtizedekre a lakhelye.
A családi történetek kifogyhatatlan tárháza és a budai dombok dicsérete helyett most ezzel az írással köszönetet mond a hosszúra nyúlt, szíves vendéglátásért, reménykedve abban, hogy talán akadnak még olyan régimódi, de vállalkozó kedvű olvasók, akik pontosan végigjárják majd az általa javasolt útvonalakat, sőt, egyenesen a hampsteadi vigasságok idejére időzítik a látogatásukat. A tematikus sétákra bontott fejezetekben utcáról utcára, házról házra haladunk, miközben Hampstead gazdag múltja mellett – Hamstede néven már az angol birtokokat összeíró, 1086-os Domesday Bookban is szerepelt – némileg átalakult, egyre eklektikusabb jelene is felárul. Emellett olyan praktikus információkhoz is hozzájutunk, mint hogy a számtalan múzeum és gyűjtemény mely napokon és órákban és hány fontért fogadja a látogatókat.
Mindez természetesen a Sárközitől megszokott módon, kedélyes, olykor finoman csipkelődő anekdotázás közepette tárul fel. A mikrotörténetekben nem csak az egykor vagy most itt lakó hétköznapi és ismert embereket skicceli fel egy-egy jellegzetes vonással és lakóépületük bemutatásával (John Keats, Sigmund Freud, Peter O’Toole, Helena Bonham Carter, Boy George stb.), a felsorolásból nem maradtak ki a Hampsteadben ideig-óráig megforduló magyarok sem. Így például a híres építész Goldfinger Ernő, akinek a nevét egy esztétikáról vívott szomszédi vita miatt az egyik James Bond-mozi főgonosza őrzi, vagy Halász János, azaz John Halas, akit az angol rajzfilm atyjaként, afféle európai Walt Disney-ként tartanak számon. És ha már a skicc szóba került: feltétlenül érdemes megemlíteni, hogy a kis fejezeteket a szerző saját grafikái illusztrálják. Ez növeli ugyan az otthonosságérzetet, de nem pótolja a valódi élet- és épületfotók hiányát.
NÉVJEGY:
Sárközi Mátyás (1937) József Attila- és Kossuth-díjas író. Sárközi György fia, Molnár Ferenc unokája. 1956-ban Angliába disszidált. Az emigráns magyar irodalmi élet fontos alakja. Dolgozott a BBC-nél és a müncheni Szabad Európa Rádiónál, és képzőművészeti galériát is vezetett. Néhány műve: Színház az egész világ – Molnár Ferenc regényes élete (1995), Levelek Zugligetből (2003), Hol köt ki a komp? (2008), Margit (2019).
Úgy tűnhet talán, messziről indítjuk a Mándy Ivánról szóló cikket, de ez csak látszólag van így. Elvégre azt keressük, miért indítanak meg ma is ennek a nagy írónak a művei. Erre egyfelől az a válasz, hogy azért, amiért az évtizedekkel ezelőtti olvasót is megindították: mert nagyszerű írások, azoknak pedig az a sajátjuk, hogy érzelmeket pendítenek meg az emberben, ilyen szimpla az egész. Ezzel pedig megmondtuk a nagy semmit, de van egy olyan zsigeri benyomásom, hogy aki ennél jobban túlbonyolítja ezt az irodalom dolgot, az blöfföl. Cioran mondta, hogy úgy szeretne olvasni, mint a cselédlányok. Első körben tegyük félre az agyunkat, nincs most szükségünk rá, hogy körülírjuk Mándy varázsát. Tűnődő melankólia, de közben (kedves szavajárásával) „valami olyan” könnyű derű.
A legnemesebb, a „dráma” giccses pózaitól mentes humanizmus. Szelídség, amit még a negyvenes-ötvenes évek szörnyűségei sem kezdenek ki. Ács Margit szerint Mándy minden írását a szeretetvágy fűti át, lévén, hogy az írót „sokan szerették, de ő valahogy nem tudott a szeretettel mit kezdeni”, „amikor megkaphatta volna a szeretetet, elsiklott előle, hárítani kezdte”. Azt most csak futólag jegyezzük meg, hogy az igazi realizmus kulcsának látszik ez az alapállás: mintha csak a szeretetvágy perspektívájából nyernének a szereplők normális méretarányt, mintha a szeretetvágyában megragadott ember tudna csak igazán életre kelni – a többi papírízű erőlködés.
Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a melankóliában, amit Mándy, a huszadik századi Pest megírója kivált a mai olvasóból, a szövegeken kívüli tényezők is közrejátszanak – s itt már elengedhetetlen, hogy szélesebben vizsgálódjunk. Ami igazán aktuálisnak tűnik, az Mándy houellebecqiánus olvasata. Hogy mire gondolok? Az a Budapest, az a városi élet, amit Mándy ábrázolt, jobban szólva a valóságból inspirálódva megálmodott, különös, frusztráló nosztalgiát kelt bennünk. Minden mondat, amivel Mándy a kávéházak, lerobbant mozik, villamosperonok, tribünök, üzletek, zajos gangok, lépcsőházak, koszlott nyolcadik kerületi utcák világába vezet, élesen megsajdít bennünk valami hiányt. Hiába a fojtogató történelmi körülmények vagy később a szocialista pangás, hiába a borzasztó lakáshelyzet, a városi infrastruktúra és épületállomány általános leromlottsága és így tovább, ami voltaképpen a Mándy-atmoszféra velejét adja: olyasféle szabadság hívogat nála, amit ma elérhetetlennek tudunk, ami tökéletesen idegen tőlünk – mégis, az agytörzsünkben lakozó, kiirthatatlan romantika arra kényszerít, hogy sóvárogjunk utána.
„És most, ahogy így ülök a kis szobában, megszólal a ház. Megszólal, dúdol, halkan muzsikál. Lentről az udvarról indult el a hang, vagy egy alkonyodó szobából. Jön erősödve, egyre feljebb, fel a szívemig a falak és bútorok éneke. Az udvar dalol, zsong a lépcsőház, és most érzem a lakókat, akik itt vannak és akik itt voltak” (A huszonegyedik utca)
A Teleki tér, a Mátyás tér, a Tisza Kálmán tér, a Nagyfuvaros utca szabadsága. Szabadság arra, hogy moziba menjünk. Hogy elbeszélgessünk a kávézóban az ismerősként üdvözölt felszolgálólánnyal. Hogy antropomorfizáló empátiával viszonyuljunk életünk színhelyeihez és tárgyi közegéhez. Hogy csak tengjünk-lengjünk a városban, vagy egy teraszról elnézegessük az embereket. Most is megtehetnénk, nem? De. És mégse tesszük. Megtehetnénk, nem tiltja semmi, mégis tudjuk, hogy lehetetlen. Legfeljebb eseményként, rendellenességként éljük meg ezt a szabadságot, alapjáraton viszont képtelenek lennénk. Gyökeresen megváltozott az életmódunk (így hivatkozunk eufemisztikusan a Mándy óta beálló, szingularitást súroló evolúciós ugrásra) minden részletében alkalmatlanná tesz erre.
Az agytörzsi romantika kiragad egy bekezdést. „Apa felemelte a vonót. Úgy könnyedén rácsapott vele a fiú vállára. – Hát persze hogy novellákat írsz! – Zsámboky felnézett a tálcás lányra. – Ez neki egészen természetes volt! Kimaradok az iskolából, abbahagyok mindent, és csak az a kockás füzet, tudja, abba írtam az első vacakjaimat.” Nyilvánvaló, hogy egy ilyen drasztikus, látszólag önsorsrontó döntést akkoriban sem vettek félvállról. Már ha nem olyan léhűtő skribler volt az ember apja, mint Mándy Gyula, aki a Kenyérmező utcai Hotel Adriában lakott a fiával.
Szállodában lakás és mindenféle hóbortos meséket hazudó életművészet. Meghaladott dolgok. Baj ez? Hát a Mándy fiúnak is életre szóló terhet rakott a nyakába az apja. Ma viszont vannak felelősségteljes apák és pályaválasztási tanácsadás. Törünk karriertudatosan előre, és aki okosan csinálja az életét, sokra viheti. Mindenki támogat abban, hogy sikeres legyél. Szabad vagy, a határ a csillagos ég. Ha kisiklasz, csak magadra vethetsz – duruzsol az antimándysta hitvallás.
Ne haragudj, Gyurika, de majdnem minden filmben van gang meg lépcsőház. – De hogy semmi más ne legyen! Semmi mást ne pancsoljanak bele, semmiféle hülye történetet. Csak a gang úgy reggel, meg az üres lépcsőház. A lépcsőházon átsüt a nap” (Vera)
Nosztalgiával nézzük, ahogyan Mándynál megdicsőülnek a modern élet kellemetességei – még azok a dolgok is, amik nem olyan kellemesek. A Mándy-világ alaptörvénye: az emberek járnak valahova. Gyülekeznek, szétválnak, ismét összegyűlnek. Szóba állnak egymással. Mintha mindenki ismerné a másikat, munkás a szovjet irodalomról előadó értelmiségit, pincérnő a húsz éve ugyanahhoz az asztalhoz telepedő öreget. Az utca is, a bérház sötét kapualja is, a mosoda is, a Bodográf mozi előtere meg a Darling eszpresszó pultja is: közösségi élmény. Csakhogy mindez közel sem volt elég fogyasztó- és felhasználóbarát. Sokat haladtunk Mándy óta. A szolgáltatásokból kihoztuk a bennük rejlő potenciált. Egy csomó fáradságot és körülményeskedést spóroltunk meg. A Netflixen mi választjuk meg a műsort. A specialty kávézókból minőségi macchiatót viszünk magunkkal a munkahelyre. Az irritáló házmestert fölváltotta a kapucsengő. Mindeközben kinőttünk abból, hogy barátságot kössünk a tárgyainkkal. Bizalmatlanok vagyunk velük szemben. Tudjuk, hogy megfigyelnek, ellenőriznek, mind ravaszabb módokon megvezetnek bennünket. A kapcsolattartást és a kommunikációt megkönnyítő, szélsebesen fejlődő funkcióik pedig végső soron nem hozták közelebb a többieket, inkább csak Sartre tézisét bizonyították: a pokol a másik ember.
Elhagyja a teret. A házak felé távolodik. Alacsonyan repül. Ez már mélyrepülés. Persze, hiszen a kapualjakba is benéz. Átsuhan egy udvaron. Kissé dülöngélve hagyja el az udvart. Olykor nekiütődik a kapualj falának, mintha ittas lenne. Megint fönt a levegőben. Parányi pont a hatalmas égen” (Magukra maradtak)
Soha nem látott kényelem letéteményese az egyén. És végérvényesen magunkra maradtunk a kényelemmel szemben – mondja az Houellebecq-regényhős, majd körültekint az újraszabott, kicsinosított, reanimált nyolcadik kerületben, nézi a modern piacot a Teleki téren, az immár majdhogynem polgári hangulatú Mátyás teret, fölújítások itt, építkezések ott, lebontott házak helyén tátongó gödrök amott. Térkő. Csak néhány utcaszakasz, egy-egy sarok idézi vissza egyre összefüggéstelenebbül Mándy világát. Csak az arcok, fehérek és halványbarnák – de most már mélybarnák is, feketék, sárgák. Egy napig nem viselném el Mándy szabadságát – folytatja a regényhős.
Az a szabadság szűkösséget jelent, fapados vágyakat, tévutakat, piszkos lebujokat, kiszolgált moziszékeket, alvilágot, a történelem szorítását, csontszáraz puncstortát a Különlegességiben, húgyszagot, házfalak mentén surranó gyanús alakokat. Kilátástalanságot és látszólag végtelen szabadidőt. A regényhős állítja: Mándy világa előtt nem állt más út, mint hogy felzárkóztassák a huszonegyedik századhoz. Csak éppen nem múlik a látványtervek és politikusi bejelentések iróniája, amelyek pofásabbnál pofásabb „közösségi tereket” ígérnek a lakosoknak. Ez a mániájuk, a közösségi terek. Mintha a Mándy utáni, szabad egyénekkel teleszórt világban lehetne még bármilyen tér közösségi. Mintha nem az a szabadság tenné közösségivé a tereket, amely a másik emberben találja meg önnön értelmét.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
