Menü
A száz éve kinevezett Bethlen-kormány a trianoni békediktátum után képes volt konszolidálni a magyarországi viszonyokat mind politikai, mind pedig gazdasági téren. A folyamat egyik kulcsmomentuma volt a kommün után újraszerveződő magyarországi baloldal pacifikálása, amit a – maradéktalanul egyébként egyik fél által sem betartott – Bethlen–Peyer-paktum szentesített.
A Magyarországi Tanácsköztársaság 133 napjára szokás mondani, hogy kizökkent az idő. Ez már csak azért is igaz, mert hazánkban nem volt előképe, történelmi előzménye annak, ami akkor történt. Hogy egy valós viszonyokhoz igazodó adminisztráció stabilizálódhasson, szükség volt arra, hogy a győztes hatalmak elismerjék az ország vezetését. Mivel a kommünt követő Peidl-kormány még mutatott némi folytonosságot a vörös forradalommal, bukásra volt ítélve. Az angol diplomaták által csak „mad manként” emlegetett keresztényszocialista Friedrich István – a román megszállók tudtával és olasz beleegyezéssel – megadta a kegyelemdöfést a baloldali próbálkozásoknak, és puccsal győzelemre vitte az ellenforradalmat. A jogfolytonosságot biztosítandó József főherceg nevezte ki az új vezetést, amely érvénytelenítette a Tanácsköztársaság rendeleteit, valamint új választójogi törvényt adott ki. Az antant azonban nem bízott meg Friedrich Istvánban, Horthy Miklós bevonulása után pedig Huszár Károly koalíciós kormánya vette át az irányítást. Őket már elismerték a győztes hatalmak, Horthy kormányzóvá választása után azonban lemondtak, az új államfő pedig kinevezte a Simonyi-Semadam Sándor vezette kabinetet.
Az MSZDP 1922-es szórólapja
Bethlen István egy 1925-ös vadászaton
Az új adminisztrációnak hálátlan szerep jutott: alá kellett írnia a trianoni békediktátumot, ami politikai öngyilkossággal ért fel – bár ezzel mindenki tisztában volt. A ratifikáció után a kormány legmeghatározóbb politikusa, a külügyminiszteri tisztséget betöltő Teleki Pál alakíthatott kabinetet. Az ígéretes indulást azonban elsöpörte az első királypuccs, amely során megmutatkozott Teleki legitimista hozzáállása, így Horthy Bethlen Istvánt nevezte ki helyette. Az új miniszterelnök IV. Károly második visszatérési kísérletekor a budaörsi csatával bizonyította a kormányzónak, hogy bízhat benne, ezek után pedig levezényelte a Habsburg-ház trónfosztását is.
A teljes zűrzavarból kiemelkedve Bethlen a belpolitikai viszonyok rendezésével látott hozzá a munkához. Először a baloldali ellenzéket, a szociáldemokratákat pacifikálta. A párt magas árat fizetett azért, hogy parlamenti ellenzékké válhasson: 1921. december 22-én a színfalak mögött aláírták a Bethlen–Peyer-paktumként emlegetett egyezményt, amelyet a kormányfő és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt elnöke, a kommün alatt a szakszervezeti ellenállás egyik irányítója, Peyer Károly kötött. Utóbbi a tanácsköztársaságtól való távolságtartása miatt már a Peidl-kormányban belügyminiszteri tisztséget töltött be, majd a Huszár-kabinetben a munkaügyi és népjóléti tárcát kapta.
A szociáldemokrata vezetők és orgánumok jelezték a kormánynak és a nyilvánosságnak, hogy készek az ország érdekeit és céljait a magukénak tekinteni és teljes erővel részt venni a nemzet újjáépítésében. Hangsúlyozták azonban: elvárják cserébe, hogy az ellenforradalmi rendszer a megtorlás helyett a megbékélés politikájára térjen át. Így a tárgyalások célja egy olyan helyzet megteremtése lett, amelyben a szociáldemokrata munkásság együtt dolgozna a nemzet többi rétegével bel- és külföldön egyaránt – olvasható az egyezmény jegyzőkönyvében. Ennek fényében a tárgyalások a szociáldemokraták által a miniszterelnökhöz benyújtott, sérelmeiket tartalmazó petíció alapján indultak el.
Az MSZDP vállalta, hogy támogatja a kormány külpolitikai törekvéseit, és felhagy a köztársasági eszme nyílt hirdetésével, illetve nem szövetkezik a liberális polgári ellenzékkel. Ennél súlyosabb vállalásnak számított, hogy lemondott a közalkalmazottak, vasutasok és postások körében való agitálásról, nem alapított mezőgazdasági munkásokat tömörítő új szervezeteket, továbbá politikai sztrájkokat sem hirdetett. Ezekért cserébe a kormány ígéretet tett arra, hogy engedélyezi az MSZDP és a szakszervezetek működését, és a pártlapoknak is szabad utat enged, a korábban elkobzott helyiségeket visszaadja, a kivételes intézkedéseket megszünteti, és fejleszti a munkásbiztosítás rendszerét. Az eredeti követeléseknek részét képezte az internálások teljes megszüntetése is, de ebbe Bethlen István nem volt hajlandó beleegyezni, csupán azokat engedték szabadon, akikért a párt felelősséget vállalt, így a kommunisták és a terroristaként elítélt elemek internálása folytatódott.
A kormány eleget tett az ígéreteinek, és megszüntette a gyorsított bűnvádi eljárást, továbbá visszaállította a gyülekezési szabadságot azzal a kitétellel, hogy a politikai jellegű gyűlésekhez és felvonulásokhoz a hatóságok előzetes engedélyére volt szükség. Amennyiben eltértek az előre bejelentett tervtől, a hatóságok feloszlathatták a rendezvényeket. A sajtóellenőrzést már a tárgyalások ideje alatt megszüntették, de a kivételes cenzúrára lehetőséget adó törvényrészek érvényben maradtak. Nem lehet azt mondani, hogy a sajtószabadság teljes lett volna, de az ellenzéknek lehetősége nyílt kritikát megfogalmazni a parlamenten kívül a sajtóban is. Végül fontos még megemlíteni a karácsonyi kormányzói amnesztiát, amely kiterjedt azokra is, akiket a polgári forradalom és a tanácsköztársaság alatt elkövetett tetteik miatt öt évnél rövidebb börtönbüntetésre ítéltek el.
A paktumot nem támogató emigráns, Garami Ernő
Propper Sándor, a Népszava helyettes szerkesztője visszaemlékezésében hangsúlyozta, hogy az MSZDP a szorongatások és a sérelmek miatt fordult a kormányhoz, nem pedig alkut ajánlani neki. A tárgyalások alatt a mindvégig jelen lévő Bethlen István magatartását kifejezetten barátságosnak találta, ellentétben az amnesztia hirdetésétől ódzkodó igazságügy-miniszter Tomcsányi Vilmos Páléval és a szerinte a szélsőjobboldalt képviselő Nádosy Imre országos főkapitányéval. Propper elmondása szerint eleinte paktumról szó sem volt, csupán a munkásság sérelmeinek orvoslásáról tárgyaltak, hiszen a munkásokkal való kapcsolatfelvétel Bethlennek is érdeke volt. Hosszas viták után megállapodás született az amnesztiáról, amivel az MSZDP vezetése nem volt maradéktalanul elégedett. Ezek után történt, hogy Bethlen előállt a kormány munkássággal szembeni elvárásaival, amelyeket egyoldalúan betoldottak az aláírandó jegyzőkönyvbe, jelezve ezzel, hogy csupán akkor teljesítik az MSZDP-nek tett ígéreteket, ha a pártvezetés hajlandó letenni az ellenzéki politizálás radikális megnyilvánulásairól.
A pártvezetés az aláírás előtt informálta a szociáldemokrata emigrációt is. Propper Sándor Bécsbe utazott, hogy beszéljen Garami Ernővel, aki – az emigráció többi tagjával egyetértésben – már a kezdetektől fogva ellenezte a kormánnyal való tárgyalásokat. Garami szava sokat jelentett, egészen 1919-es emigrálásáig részt vett a párt vezetésében, illetve a Népszava főszerkesztőjeként is tevékenykedett.
Ekkor még sikerült Garamit megnyugtatni azzal, hogy tisztában vannak a kormány szándékaival, és a liberális blokkal való szövetségre egyébként sem lenne esély, hiszen az életképtelen, továbbá a választójog kérdése szóba sem került. Ennek ellenére amint az ügy előrehaladt, Garami leveleiben hangot adott félelmeinek és egyet nem értésének. Szerinte a kormány előbb-utóbb egyébként is rákényszerült volna ezekre az engedményekre, a szociáldemokrata párt pedig ha eddig túlélte az ellenforradalmi rendszert, ezután is fennmaradt volna a mostoha körülmények ellenére. Az volt a véleménye, hogy ezekkel a felesleges engedményekkel csak hozzájárulnak a haldokló rendszer éltetéséhez. Továbbá nem hitte el, hogy a liberális blokkal való egyeztetés valóban értelmetlen lenne. Végül pedig közölte, hogy ellenérzéseit a Jövő című lapban is jelezni fogja.
A pártvezetés az intelmek ellenére is úgy döntött, hogy aláírja a paktumot. Propper, bevallottan Garami hatására, elbizonytalanodott az egyezség kapcsán. Tisztában volt vele, hogy a liberális tömörülések életképtelenek, de abban sem hitt, hogy a rendszer a végnapjait élné, ám nem szerette volna, ha az emigráció ellenük fordul, és tartott attól, hogy a titkos egyezséget később ellenük fogják felhasználni. Ez később be is következett, a paktum nyilvánosságra hozásával zsarolták a pártvezetést, amely három évvel a megállapodás megkötése után a Népszava hasábjain nyilvánosságra hozta a teljes tartalmát.
Peyer Károly leadja szavazatát huszonhat évvel a Bethlen Istvánnal kötött paktum után, az 1947-es kék cédulás választáson
Erre azért volt szükség, mert Bethlen István miniszterelnök a Neue Freie Presse hasábjain megfenyegette az MSZDP-t, ha az ellenzék visszaadja a mandátumait, hogy megakadályozza a házszabály szigorítását, közzéteszi az egyezségük tartalmát, hogy bizonyítsa: ő betartotta. Ezzel azt sugallta volna, hogy a párt csupán az ő kegyeiből került be a parlamentbe, és nem természetszerűleg, a támogatottsága által van ott helye.
A Népszava hangsúlyozta, hogy a szocdemek azért mentek bele az alkuba a kormánnyal, mert kilátástalan volt a helyzetük. E kényszer következtében az újság szerint a pártvezetés egy pillanatig sem tekintette kötelező érvényűnek a jegyzőkönyv tartalmát. Kiemelik, hogy az MSZDP egyetlen olyan pontot sem teljesített, amely a szocialista etikával vagy a racionális politizálással szembement volna. A tisztviselők és a vasutasok szervezését továbbra is támogatták, a földmunkások köreiből sem vonultak ki, továbbá a szociáldemokrata emigrációval sem szakították meg a kapcsolatot. A cikk felhívja a figyelmet arra, hogy Bethlen István állításával ellentétben nem tartotta be ígéreteit: a vasutasok lapjára az engedélyt megadták, majd betiltották az orgánumot, a földmunkásoknak ígért lap el sem indulhatott, továbbá a Népszavát is folyamatos sajtóperekkel zaklatták, mintha az ellenforradalmi időszak legkeményebb éveit élték volna. Mindezek alapján a párt felmentve érezte magát a paktum által előírt kötelezettségek teljesítése alól, ezt pedig egy határozat formájában közre is adták ugyanitt a jegyzőkönyv teljes szövegével együtt.
Ha egyik fél sem tartotta be az ígéreteit maradéktalanul, akkor miért tulajdonítunk ekkora jelentőséget a paktumnak? – adódik a kérdés. A válasz egyszerű: az egyezménnyel olyan status quo jött létre, amelyet mindkét fél értékelt annyira, hogy ne lépjen fel radikálisan a másikkal szemben, kockáztatva az elért eredményeket. A kormány a nagyobb megmozdulások, tüntetések ellenőrzésével és az erőteljesebb agitáció tiltásával stabil helyzetet teremtett, és kihúzta a legális baloldal méregfogát. A szociáldemokratáknak pedig, ahogyan Propper Sándor is fogalmazott, szükségük volt a helyzet normalizálására, hogy megerősödhessenek. Ahhoz, hogy a Népszava 1924-ben ilyen hangvételű cikket megjelentethessen, paradox módon szükség volt a konszolidációra. A korszakban így végig létezett törvényes ellenzék, de a választójogi törvények nem tették lehetővé számukra, hogy a kormánypárt fejére nőjenek.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
