Bíboros, esztergomi érsek, a magyarországi katolikus megújulás vezéralakja, egyetemalapító, jezsuita szerzetes, egyházi író. Talán ezekkel a szavakkal lehet a legegyszerűbben körülírni Pázmány Péter alakját. Lehet, hogy már fel is sejlett előttünk marcona ábrázata, jellegzetes szakálla, bíborvörös palástja és süvege. Tekintélyt parancsoló külsejéhez pedig fennkölt és magasztos stílust társítunk.
Azt gondolhatnánk, hogy művei ma érthetetlenek barokkos zsúfoltságuk és bonyolultságuk okán vagy a magyar nyelv korabeli állapota miatt. Hiába azonban minden díszítettség és a veretes nyelvezet: Pázmány munkái izgalmas, nagyon is szórakoztató olvasmányok, főleg azok a nyilvános levelezései, amelyeket protestáns prédikátorokkal folytatott. A kor hitvitái a modern publicisztikai csörtéket megszégyenítően szarkasztikusak és gyakran személyeskedők voltak – Pázmány Péter, a három részre szakadt ország egyik legkiválóbb hitszónoka pedig nem is akármilyen intenzitással vett részt bennük.
„Anyácádra viselnél gondot”
Alvinczi Péter kassai református lelkésszel kisebb megszakításokkal öt éven keresztül dúlt vitája. A lelkész írásait sajnos nem ismerjük, pusztán Pázmány válaszaiból és utalásaiból következtethetünk tartalmukra. Vitaindító pamfletjét 1609-ben fogalmazta meg Pázmány, erre Öt szép levél címen szoktak hivatkozni. A szövegben kérdés-felelet formájában mutatja be a katolicizmus ellen felhozott protestáns vádakat, és válaszolja meg őket. Többek között a bálványimádásról, a más felekezetűeknek tett ígéretek betartásáról értekezik, majd a papi nőtlenség kérdését is körbejárja. A műben nem csupán egyházának hite mellett érvel, hanem támadást is intéz Luther és Kálvin tanai ellen, sőt a protestánsok saját vádjainak egyikét, a bálványimádást is megpróbálja ellenfelére bizonyítani.
A református lelkész még abban az évben válaszolt az igencsak ironikus hangvételű műre, de Pázmány sem tétlenkedett, ismét tollat ragadott. Így született meg az Alvinci Péternek sok tétovázó kerengésekkel és cégéres gyalázatokkal felhalmozott feleletinek rövid és keresztyéni szelídséggel való megrostálása. Mai szemmel feltűnik, hogy ennek a rövidnek nevezett „megrostálásnak” már a címe is terjengős, a szelídségnek pedig egy igen gunyoros formáját ismerhetjük meg benne – na persze a másik felet sem kellett félteni.
Alvinczi szerint Pázmány „patvarkodó, hipokrita, szamár, ördögi irigységgel és ördögtűl tanult mesterséggel” rendelkező személy, aki „mint az vak eb az árkot”, úgy kerüli az igazságot. Emellett a farizeusok egyenes ági „fajzatának”, „deli palástú Pilátusnak, süldisznóhoz, majomhoz, szamárhoz, rókához hasonlónak” nevezi. Sőt a szerzetes-prédikátor személyétől elrugaszkodva a pozsonyi katolikus apácákat következetesen „anyácáknak” nevezte, állítva, hogy „inkább mind viselősön találtatának az apácák, melyért kapu nélkül való kőkertbe is rekeszték őket” – írta.
Utóbbi vádakra Pázmány a következőképpen reagált: „Ha fogadást nem töttem volna, hogy lágyan bánom véled, jól megtorkolnám itt az te nyelveskedésedet és megtanítanálak, hogy másszor az tisztességes személyeket nem gyaláznád és az apácáknak békét hagyván, anyácádra viselnél gondot.” Alvinczi feleletét egészében sem felejtette el értékelni: kifejtette, hogy a „pajkos tréfákkal és ló faránál kohlott, paraszt szidalmazásokkal” teli műben nincs több a „korcsomárúl költ kajtor tréfáknál, istállóhoz illendő poshadt szitkozódásoknál”.