Menü
Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Kováts Gábor
Végtaghiánnyal született, ám a személyiségéből sugárzó természetesség és energia miatt ez először szinte fel sem tűnik. Az egykori paraúszó ma szülőként és A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány egyik vezetőjeként fiatalok tucatjainak mutat példát. Csesznegi-Fényes Zsuzsannával sorsközösségről, integrációról és persze sportról beszélgettünk az erzsébetligeti uszodában.
Volt idő, amikor szinte hazajárt az uszodákba.
Mondhatjuk így, hiszen kisgyerek koromtól kezdve úsztam. Ezt A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány jóvoltából tudtam megtenni, amely szülői összefogásból jött létre, és amelynek a kezdetekben édesanyám is kuratóriumi tagja volt. Az alapítvány a fantasztikus közösségi élet mellett gyógytornát és gyógyúszást nyújtott nekem, illetve a hozzám hasonló gyerekeknek. Az edzőmnek és a víz iránti szeretetemnek köszönhetően ebből aztán maradandó élmény, sőt később versenysport lett. Bár ma már inkább kikapcsolódásként úszom, örülök, hogy ezt hozzánk közel, az erzsébetligeti uszodában tehetem. Mátyásföld olyan, mint egy kis falu. Aki itt nő fel, nehezen tud innen elszakadni – anyukám például kislány kora óta él abban a házban, ahol én is nevelkedtem. Sőt, ő vigyázott a bölcsődében a későbbi férjemre is, aki egyébként néhány saroknyira lakott tőlünk, csak huszonéves korunkig valahogy elkerültük egymást.
Értem. Érted. Egymásért – hangzik A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány mottója. Több mint harminc évvel ezelőtt egy szülői csoport elhatározta, hogy napi szinten szeretné segíteni végtaghiányos gyermekei testi és szellemi fejlődését. Az alapítvány élén most már ezek a gyermekek dolgoznak egy újabb generációért segítő foglalkozások, táborok és közösségi programok szervezésével
A fizikai terápia mellett, gondolom, a lelki megerősítés is elengedhetetlen. A családja hogyan segített feldolgozni, hogy különbözik a többiektől?
Nekem tulajdonképpen nem volt szembesülésélményem. Éppen olyan természetes dologként éltem meg a végtaghiányomat, mint hogy másnak két ép keze van. Ebben nagy szerepe volt a szüleim és a nővérem hozzáállásának, illetve az alapítványi sorsközösségemnek. Bennük támogató közegre találtam, amelyre a mai napig bármikor számíthatok. Az önelfogadásban pedig rengeteget segített az uszodai környezet is. Egy szál fürdőruhában ugyanis az ember kénytelen felvállalni magát. Bár ennek jelentőségét akkor még nem érzékeltem, egyszerűen csak jól szórakoztam a többiekkel. Úgy gondolom, mivel szeretetteljes közegben nőttem fel, ki tudott alakulni az erős magabiztosságom és a tiszta önképem. Megtapasztaltam, hogy ha én elfogadom magamat, akkor mások is így tesznek majd. Ezzel a mentalitással bármilyen közösségbe be tudtam illeszkedni.
Az iskoláit is integráltan végezte?
Igen. És hálás vagyok a szüleimnek, mert kiálltak azért, hogy a kerületi iskolában tanulhassak, még ha ezzel néhányan nem értettek is egyet a környezetükben. A gyerekek az erőviszonyok alakításakor általában megpróbálnak egymás fölé kerekedni, de nekem semmilyen rossz élményem nem volt ezzel kapcsolatosan. Ugyanúgy kezeltek a diákok és a tanárok, mint a többieket. Megvolt a szerepem a közösségben, jártam testnevelésórára, technikán fúrtam-faragtam. Éppen ezért abszolút hiszek a százszázalékos integrációban.
Pedig a gyerekek még nagyon őszinték. Felnőttkorban már könnyebben elbizonytalanodunk, és konkrét kérdések helyett inkább tétovázunk.
A gyerekek általában hároméves koruk környékén veszik észre, hogy valami más rajtam. Amikor a nagyfiam óvodába került, a többiek kérdezgették tőle, mi a baj az anyukája kezével. Ő még a kérdést sem értette, és ez megható. A felnőttek reakciója is változó, de őszintén szólva, nekem semmi nem esik rosszul, ha látom mögötte a jó szándékot. Vannak, akik borzasztóan sajnálnak, és nem értik, hogy nincs miért, de olyan élményem is volt, hogy hosszabb ismeretség után tűnt csak fel valakinek a végtaghiányom.
Említette, hogy gyógyúszással kezdődött kapcsolata a medencével. Hogyan lett ebből versenysport?
Mint mondtam, az uszodai közegnek és benne az oktatónk, Málnai István „Pike” bácsinak az érdeme. Ő nemcsak az edzőnk volt, hanem a második apukánk is. Amint ötévesen leúsztam az első huszonöt méteremet, már be is nevezett egy országos bajnokságra. Sosem felejtem el, olyan magas volt a dobogó, hogy nem tudtam rá felmászni, ezért konkrétan feltettek a harmadik helyre. Amikor a hatalmas ünnepségen a nyakamba akasztották az érmet, és eljátszották a Himnuszt, bennem eldőlt, hogy versenyezni szeretnék. Pike bácsi mindenhová elvitt minket, egyre keményebb edzések és versenyek következtek. A legnagyobb élményem egy nyílt vízi hosszútávúszó verseny volt a Balatonon, amelyen tizenöt évesen vettem részt. Rengeteget készültem a több mint tizenkét kilométeres távra, hihetetlen agyi és fizikai munka volt öt órán keresztül úszni. Egy évvel később az Európa-bajnokságig jutottam, ahol hetedik helyen végeztem. Nem sokkal később aztán lemondtam a versenyzésről a tanulás javára.
Sosem érezte, hogy kihagyott emiatt valamit, hogy tartogatott volna még szép eredményeket a sport?
A paraúszásban aszerint vannak kategóriák, hogy kinek milyen fokú a sérülése, és az én csoportomban ahhoz, hogy valaki világviszonylatban sikeres legyen, olyan edzésmódra volt szükség, mint az épeknél. Sajnos ez már nem fért bele az életembe, hiába keltem mindennap hajnali négykor, és görnyedtem éjszaka az asztal felett. Kitartó voltam, sokat dolgoztam, de felismertem a határaimat. Abban az időben ráadásul a parasportolók még más megítélés alá estek anyagi és emberi elismerés terén is… Ettől függetlenül én mindenképp nyertem a sport által. Egész életemben profitálni fogok a versenyzői évekből.
Az edzősködésen nem gondolkodott?
Amikor néhány éve az edzőm váratlanul elhunyt, mindenáron tovább akartam vinni a munkásságát. Tudtam, hogy az oktatás szellemiségét, pszichológiáját nem lehet egyetemen elsajátítani, de ezt már – egyfajta ajándékként – megkaptam tőle. A papírért viszont elvégeztem a képzést, és biztosan eljön ennek is az ideje. Most egyelőre másban találtam meg magam.
Nem is egy dologban. A szülei után önök, a gyerekek vették át A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány működtetését, kétgyermekes édesanya, emellett dolgozik is.
A gyermekkori sorsközösségből kialakult egy olyan társaság, amelynek tagjai között – bár a világ különböző részein élünk – hihetetlen az összetartás. Néhány évvel ezelőtt jutott el hozzánk a hír, hogy az alapítvány vezetősége feladni kényszerült a munkát. Mi, akik annyi mindent kaptunk ettől a szervezettől, az utolsó utáni pillanatban érkeztünk. Ma már viszont büszkén mondhatom, hogy működünk, méghozzá nagyon jól. Az egyik legszebb visszajelzést a szülőktől kaptuk, akik azt mondták, nekik rengeteg erőt ad, hogy látnak minket felnőttként, látják, hogy boldogok vagyunk, és így boldogulunk az életben. Számomra fontos volt, hogy a főállásomban is a sport szeretetéért tegyek – a Decathlonnál logisztikai hr-vezetői pozícióban dolgozom –, és közben édesanya is vagyok. Őszintén szólva keveset alszom, néha elfáradok, de a pörgés és a mozgás a lételemem. A sport pedig megtanított arra, hogy munka nélkül nincs eredmény.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
