A kötetben található versek kurzív szókapcsolatai, sorai javarészt Németh György fordításai, amelyeket Babiczky felhasznál új szövegek alkotására: van, amikor beépíti őket (21 / Nézd az őszt…), és van, amikor továbbír, kiegészít egy-egy töredéket (105 / Mint hegyekben a jácintot…). Alapvetően egy újraírt-újrafordított Szapphóval van dolgunk, aki egyrészt rendkívül hitelesen szólal meg, másrészt pedig természetesen nem hagyja figyelmen kívül az azóta az irodalomban történteket – ez utóbbi főleg a modern magyar irodalmi versbeszédre való utalásokat jelenti, például József Attila jelenlétét az olyan sorokban, mint a „minden lehull most, amiről még számot / kellene adni” (3 / Kint ülök…). Hovatovább arra is ref­lektál a kötet, ahogyan a 20. században Szapphó életművét fordították itthon. Ennyiben pedig bővül Babiczky imitációs poétikájának a köre, mert a hátravetésekkel („Mint reméli szerelme szavát / zúgni a tenger”) ugyanúgy rájátszik a Homéroszt is fordító, az eredeti szórendet általában megőrző Devecseri Gáborra, a halmozott bölcselkedésekkel Babits Mihályra („Feloldozásait csak a test igényli, / a lélek kedveli a mérsékelt, szép / arányú, múló-mély időt”), ahogy maga az egész projekt eszünkbe idézheti Faludy Villon-fordításait, amelyek igazából átírások voltak. Nem is beszélve arról, hogy Babiczky a magyar költészet hangzásához igazítja a verseket, amikor olyan szókapcsolatokká egészíti ki a szapphói töredéket, mint „mámor maróan” (24 / Szédület vezet haza…).

A kötet tehát nem pusztán azt teszi kérdéssé, hogy kinek a hangját halljuk, hanem azt is tematizálja – egészen egyedi módon a kortárs lírában –, hogy a honi olvasóközönség kinek a fordítási stílusában ismerheti azt a hangot, amelyet Szapphóéval azonosítunk, és hogy ez a költők párbeszéde miatt milyen sokszínű lehet: hogy az egy igazából soha nem csak egy-, hanem mindig többszólamú. Ezért rendkívüli érzékenységre vall, hogy a versek látványosan ingáznak a különféle személyjelek és személyragok között, ezzel az általános és a saját bizonytalanságát fokozva. Ilyen megoldás, hogy az éntől igenevekkel van eltávolítva a cselekvés (ébredni, keresni [6 / Ébredni egy őszi nap…]), vagy hogy bizonyos szavak megkapják a birtokost, mások viszont nem („hol ágyam lelem […] légy te az otthon” [4 / Vágyait felejtve…]). Ha ezt visszaolvassuk a kötetre, akkor nyilvánvaló, hogy az eredeti Szapphó-szövegek, a fordítások és magának Babiczkynak a költészete között képződik meg egy olyan megszólalói hang, amely bizonytalan azzal kapcsolatban, mit is nevezhet a sajátjának.

Szintén remek húzása a kötetnek, hogy nemcsak a beszélőt, de a megszólítottakat is megőrzi a homályban: köztudott Szapphóról, hogy a saját neméhez (is) vonzódott, azonban hiba lenne emiatt átnézni a versbeszéd megalkotottsága felett, és líráját egyszerű deklarációként értelmezni. Szapphónál a ’te’ mindig is képlékeny volt; amikor Aphroditét szólítja meg, talány marad, hogy hozzá és róla beszél, vagy esetleg hozzá (vagy saját magához), de valaki másról: „Gondolj rá, voltál te is boldog / egyszer a múltban” (15 / Flegma istennő…). Ugyanígy a „fia a karcsú-szép Aphroditének” nem feltétlenül egy kiszemelt férfira vonatkozik, hanem Erószra is, ennyiben pedig a megszólalót általánosságban hajtja a vágy. A Babiczky–Szapphó-koprodukció márpedig az erotikus versekben brillírozik: már-már nyersen kitörő óhajokkal és naturalizmusba hajló helyzetleírásokkal találjuk szemben magunkat. Szapphó nem férfi- vagy nőfalóként jelenik meg, hanem az aktus után az elillanó boldogságban vagy egy kihasználatlan helyzetet követően az önkorholásban. Babiczky ezzel mindössze felskicceli a társadalmi, illetve személyes korlátokat, és éppen ezért működnek a szövegei: mert minden beteljesedés, eksztázis, öröm kontrasztosodik a kielégíthetetlenséggel, a társtalansággal és a kiüresedéssel. Ez utóbbit pedig a női nemi szervről való beszédben lehet a leginkább tetten érni: az, hogy hasadékként, sebként, vágatként tűnik fel a versekben, jelzi, a megszólaló a gyönyör pillanataiban is szüntelen szembesül a hiánnyal és a kényszerrel, például a szülésre kötelezettségével: „Lehajoltam a férfi előtt. Fájt. Később megszületett / méhemböl az élet. A föld fele toltam, ami / felfele szállt volna belőlem.”

Bár Babiczky Tibor a Szapphó-paradigmában alkalmazza a költő korára jellemző toposzokat (például az életet mint hajózást) és képalkotási módokat (egy azonosítás rögzítése, például hogy a halál az éjszaka, majd később e metafora egyik tagjának elhagyása: „Bölcsebb is talán a halált feledve / várni a reggelt” [24 / Szédület vezet haza]), a kötet szerencsére távol tartja magát attól, hogy egyoldalú imitáció legyen. Ehelyett a Babiczky tolmácsolásában megszólaló Szapphó érthetőbbé válik a mai olvasónak, illetve hangot tud adni egy sajátos testi-lelki vágynak, amely a kortárs magyar szerelmi költészetnek friss lendületet adhat azzal, amit képes „mondani férfi vagy női szavakkal”.

Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma. Kalligram, 2021