Az egy szuszra felmondott elbeszélésnek, ha úgy tetszik, két főhőse van, az egyik maga a kiskamasz mesélő, Erdős Vilmos, a másik pedig a barátja, Tiki, aki „egy bluesballada veszett hőseként” rohan a vesztébe ebben „a kőbányai western pálutcaiban”. A kortárs hazai irodalomban csak ritkán megjelenő külvárosi helyszíntípus, ez esetben a Harmat utcai lakótelep és környéke, illetve a „játékidő” pontos behatárolhatósága (2006–2007, amikor a Ferencváros futballcsapata a másodosztályba került) teremti meg a valóságot Tiki kissé elnagyolt alakja köré, akinek mitikus hőssé válását már a felütés előrevetíti: „Tikiről nem tudtam igazat írni, pontosat még kevésbé, mert bár úgy történt minden, ahogy megírtam, ő mégsem jelent meg teljes fényében. Hogy hazudjak róla, és kiszínezzem az életét, már az elején kizártam, mégis lehetetlennek éreztem szavakkal megfogni az arcát, Tiki dicsőséges, Tiki az egyetlen igaz ember, ez állati hülyén venné ki magát, ráadásul még abban sem vagyok biztos, hogy a barátjának tartott-e istenigazából.”
A Tiki számtalan rétegéből éppen ez, a barátság mibenlétének kérdése emelkedik ki a leghangsúlyosabban. Méghozzá azoké a gyerekkori barátságoké, amelyek emléke idővel megkopik, mégis erős nosztalgiát érzünk a szigorúan, már-már kegyetlenül igazságos világberendezkedés után, amelyben az iskolai focicsapatban betöltött funkció alakítja a hierarchiát, és az egész évben várt balatoni tábor a végtelen szabadság szimbóluma. Nem véletlen, hogy egy, éppen a „Zánkavilág” idilljét szétzúzó esemény az, ami kibillenti a sarkából a polgári-keresztény családi közeg biztonságában felnövő Vilmos életét is, s kénytelen egyik pillanatról a másikra felnőtté józanodni. A Tiki felnövésregény is, és a traumafeldolgozás szép példázata. Ebben nagy szerepe van a harmadik főszereplőnek: a saját magánéleti tragédiáit egykedvűen hurcoló Kenéz tanár úr afféle klasszikus pedagógusként válik katalizátorává a fájdalmak és félelmek kibeszélésének.
Regős Mátyás regénye ugyanis elsősorban a halálról szól. Egész pontosan arról, mit érzünk, amikor a számunkra legkedvesebb ember magunkra hagy minket, és hogyan megyünk mindannyian azon a kacskaringós úton, aminek a végére – különben nem tudnánk tovább létezni – így-úgy, de csak beforrnak a sebeink. Mindezt a szerző meghatóan egyszerű, mégis nagyon bonyolult gyermeki szemszögből láttatja: „A temetőben az emberek arcát néztem, ahogy elhaladtunk a nagy fák alatt, és azon gondolkodtam, ami már Dédi temetésén is eszembe jutott, hogy mind feltámadunk, és mégis annyit sírnak a keresztények.”
Regős Mátyás: Tiki. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020