Hogy jutott eszébe kultúrházat építeni Veszprémben?
1998 körül gépészvállalkozóként dolgoztam, s a megyei lapban egy interjúban elmondtam, hogy Veszprémnek szüksége van egy koncertteremre, és én meg fogom építeni. Tudtam, hogy meg fogom csinálni, de szinte mindenki hülyének nézett. Az ötszáz székes Séd filmszínház a 2000-es évek elejére, ahogy a legtöbb régi típusú mozi, tönkrement. Sokáig üresen állt, kezdett lerohadni, pályáztatták értékesítésre, 2005 decemberében egyedüli indulóként megvettem, mert tudtam, hogy ez az utolsó hozzáférhető épület Veszprém belvárosában, ahol egy ilyen létesítményt létre lehet hozni.
Megvette?
Megkérdeztem a családtagjaimat, hogy ha minden pénzünket beletesszük, jelzálog lesz a lakáson, hisznek-e bennem, hogy ebből lesz valami. Hittek. December 22-én aláírtuk az adásvételi szerződést, odaadták a kulcsokat. Karácsony este bejöttünk, a gyerekek, tizennégy-tizenöt évesek voltak, úgy vették, hogy a karácsonyi ajándék egy „házi mozi” lett.
Vett egy hatalmas, funkciójavesztett mozit. Hogyan lett ebből Hangvilla?
A húsz éve itt élő ausztrál építészt, Anthony Gallt kértem föl, aki a nevezetes Kós Károly-könyvet is írta. Ő a messziről jött ember szabadságával tudta megfogalmazni, amit kitaláltunk. Elsősorban a tényleges átláthatóságot, hogy az ember egyszerre kint is, bent is legyen. A mozihoz elöl hatalmas üvegfalakkal hozzáépült egy nagy beltéri városi köztér, oldalt a kiszolgálóhelyiségek, öltözők, jelmezraktár, díszletraktár, próbatermek, konferenciatermek. Az épület körülbelül a háromszorosára nőtt.