Menü
Szöveg: Csender Levente
Fotó: Muray Gábor
Estefelé már mehetnékem van a Szigligeti Alkotóházból. Felmegyek a Szent György-hegyre naplementét nézni, mert a naplemente onnan a legszebb. A Tapolcai-medencénél kevés csodálatosabb helye van ennek a kis országnak. A Keszthelyi-hegység ölelésében nádasaival, körbáláival, vízimadaraival, marhacsordáival, megkonduló harangjaival olyan mikrovilágot őriz, ami a lélekre gyógyító erővel hat. Eötvös Károly klasszikusában azt írja, hogy „harminchat falunak a harangszavát hozza el hozzám a mély csöndben a lengedező keleti szellő. Áhítat, fohász, imádság lepi meg a lelket. A lány szerelmének dala is gyönyör. Hozzám Isten szerelmének dala zeng a harangok szavában. Ahol állok: Szent György hegye elzárja előlem Csobánc várának és Hegyesd várának omladékait, de a harangok szavában s a nyugvó nap visszavert fényében azokat is érzem”.
Főként szezon után érezni ezt a csendet, a lenyűgöző vulkáni hegyek jelenlétét, amikor elvonulnak a nyaralók, s csak azok maradnak ott, akik ott laknak, vagy valami dolguk van a hegyen. Szóval elég kevesen. Utam a Lengyel-kápolna előtt visz el, majd balra kanyarodva célegyenesbe érek Nyári Ödön pincészetéhez.
Nyári Ödönről először Ferdinandy György világcsavargó, kiváló prózaíró sashegyi otthonában hallottam Kántor Péter költőtől jó tizenöt éve, amikor még az írók összejártak megbeszélni a fontosabb dolgokat. Kántor mesélte, hogy van a Szent György-hegyen egy Nyári Ödön nevű borász, ekkora bajsza van – mutatta, hogy mekkora –, és akkora magyar zászló van a pincéjén, hogy a fél Balatont be lehet teríteni vele. Aztán amikor elmesélték, hogy Ödönnek péksége is van Pomázon, hogy ő kenyeret és bort készít, rögtön tudtam, hogy ez az én emberem. Akkortájt kezdtem lejárni Szigligetre az alkotóházba, s fedeztem föl a bazaltorgonákkal körbeölelt Szent György-hegyet is. Úgy jártam, mint azóta sokan mások. Rögtön beleszerettem, és oda akartam költözni. Volt ott egy Balatonra néző eladó telek Nyári szomszédságában. Akkor húszmilliót kértek érte, de nem volt húszmillióm. Most sincs, pedig most már legalább negyven. Aztán megvették azt a telket, a két kis pincét a bejárat jobb és bal oldalán lebontották, és építettek oda valami tájidegen förmedvényt. Mindegy is, ez már nem az én gondom.
Ami az enyém lett, hogy felfedezhettem a hegy oldalában a Nyári Pincét, kiültem a fehérre meszelt falú ház fölé a lugasba, s úgy éreztem, hogy ott van a világ közepe, mert onnan rálátni a Badacsonyra, Szigligetre és a Balatonra. Azóta is ott ülök, egy darab a lelkemből ott maradt, oda térek vissza, ha a Szent György-hegyre megyek. Elviszek oda mindenkit, és ajánlom is minden barátomnak. Még senki nem mondta, hogy ne lenne igazam, hogy máshol lenne a világ közepe. Minden évszakban megfordulok a hegyen, s ha füstöl a kémény, ha nyitva van a pince, ha hűvöst keresek, felkanyarodok a hordó aljába faragott Szent György és a sárkány logó mellett, belépek egy pár palack olasz- vagy rajnai rizlingért Ödönhöz, s olyankor egy pohár pincehideg rajnaival kiülök a lilaakáclugas alá. Azt szeretem, amikor már csak egy-két lézengő ritter marad a hegyen, és nem zavarnak meg az elmélkedésben. Messze hallatszik a varjak károgása és a diók koppanása, ahogy felszállnak vele magasra, s leejtik az aszfaltra. Okos állat a varjú, és persze a kedvenc évszakom az ősz. A sárguló szőlősorok szüret után, amikor még van melege a napnak. A Lengyel-kápolna, az Oroszlánfejű-kút, kilátással a szigligeti várra, a Balatonra, olyan biztos pontok lettek az életemben, olyan mély vizuális élmény, amihez időről időre vissza kell térnem. A látvány előhozza a Szent György-hegyi borok semmihez sem hasonlítható ásványos íz- és illatvilágát, mely mindig itt van a számban, és kívánja újra és újra az ízek találkozását. Álmomban is látom magam előtt Szigliget alacsony erdeit, a Badacsonyt, a Balatont, a nádast, a körbálákat és a hosszú szőlősorokat, őzeket és a sorok között ugráló vadnyulakat, a hegy tetejét végigtúró vaddisznókat.
Szóba elegyedek Nyári Ödönnel. Nem az a bratyizós fajta, inkább az a halk szavú ember, aki teszi a dolgát reggeltől estig, tavasztól őszig, ősztől tavaszig. Jobban szereti, ha a borászról a borán keresztül szerez tudomást az ember. A természettel együtt lélegzik. Izmos, ruganyos teste serényen dolgozik, mert ő még az a borász, aki – bár kinevelte a következő generációt – maga felel a boraiért. Meséli, hogy nem akart ő borász lenni. Örökség a pince, apja 1986-ban vett ott 0,4 hektár birtokot, a testvérei nem akartak a szőlőben dolgozni, rá maradt, leginkább azért, mert nem akarta megbántani az apját. Gondolta, gyorsan elvégzi a munkát, aztán megy tovább a dolgára. Nem úgy lett. Beleállt, s ha már továbbvitte az örökséget, akkor igyekezett tisztességesen helytállni és a legtöbbet kihozni belőle. Azt hiszem, sikerült. Hány ember van vajon a földön, aki nem készült egy feladatra, csak jött a feladat, beleállt, és becsülettel elvégzi a munkát, s ha még boldog is ebben, akkor nem marad más, mint hogy továbbadja mindazt, amit ő is kapott, s a magáét hozzátette. Családi borászat ez a javából. A borok is erről árulkodnak. Emese álma Ödön lányáról kapta a nevét, persze, a jól ismert áthallással, Dönci bácsi borának alapja meg az a cabernet franc, amelyik megcáfolja azt a tényt, hogy a Szent György-hegy a fehérborok hegye.
Egyébként meg szürkebarátot, chardonnay-t, cserszegi fűszerest, hárslevelűt is választhat az ember, ha kényeztetni akarja az ízlelőbimbóit. Ma már 9,5 hektáron gazdálkodnak, kiveszi a munkából a részét Ödön szőlészként végzett lánya, Nyári Emese és veje, Juhász Gyula is. Egy óriás pincekulcs mögött bújik meg a titokzatos pince, ahová a vendégek csak kivételes alkalmakkor léphetnek be, például tavasszal a nyitott pincék napján. Egyébként is jobb elidőzni a lilaakáclugas alatt, ahol a szerelmem a Nyári Pincével kezdődött, s ahol utoljára találkoztam a fiatalon elhunyt Térey János költővel, mint a hideg pincében. Minden alkalommal eszembe jut Térey is, ha kiülök oda.
Elsétálok az Oroszlánfejű-kútig, vissza, fel az összeomlott Emmaus-kápolnáig, vissza. Lemegy a nap. Visszamegyek az alkotóházba. Kevesen vagyunk, vége a főszezonnak. Az alkotóházból is elfogytak a nyaralók. Kinyitom az ablakot, enyhe őszi levegő legyint meg. Elkezd esni. Ahogy öreg este lesz, hat-hét helyről hallatszik be a szarvasbőgés a Tapolcai-medencéből. Egy egész közelről. Kortyolok egyet Emese álmából, s hallgatom a csodaszarvas bőgését. Nem vagyok borszakértő, csak úgy szeretem a jó borokat. Mert a világon háromféle ember létezik, egy, aki örömében iszik, egy, aki bánatában iszik, és egy, aki azért iszik, mert szeret inni. Hát ez utóbbi lennék én, őszi estéken egy pohár jó borral a kezemben. Mindez az estére megérkező szerelmemmel, mert egyedül inni nem az igazi, csillenjenek össze azok a poharak, mert az ember élete mégis valahol arról a bizonyos boldogságkeresésről szól. „Mi kell a boldogsághoz? Ha úgy vesszük, / nem is kell hozzá sok: / két ember, / egy üveg bor, / egy kis sajt, / só, kenyér, / egy szoba, / ablak és ajtó, / eső odakint, / hosszú szálú eső” – írta Kántor, mielőtt itt hagyott minket ő is a Szent György-hegyen. Én még hozzátennék egy kis szarvasbőgést, mert az őszi Tapolcai-medencéhez a jó Nyári borok mellé még hozzátartozik egy kis szarvasbőgés is. Ahhoz meg egy-egy pohár jó vulkánon termett chardonnay-t ajánlanék.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
