Menü
„Nem akarom megfejteni, miként kell egy jó dalt megírni, automatikussá válna, és nem lenne ilyen izgalmas az egész” – mondja Kátai Tamás, akinek Thy Catafalque nevű, stílusilag nehezen besorolható projektjét egyre többen fedezik fel. Az autodidakta zenész eleinte ősöreg tévéken szólaltatott meg számítógéppel programozott dallamokat, ma szabadon kalandozik az elektronikus zene és a metál között, nemrég pedig a Fekete zaj fesztiválon is fellépett.
Tisztázzuk a dolgot: a Thy Catafalque egyenlő Kátai Tamással?
Juhász János gitárossal ketten indítottuk el a zenekart 1998-ban, tizenkét évig kettőnkkel volt egyenlő a TC. 2011 óta egyedül viszem a projektet több-kevesebb vendégzenésszel. Nem nagyon szeretem így kimondani, de tulajdonképpen tényleg az én világom lett az évek alatt.
Mit jelent a zenei projekt neve, és miért erre esett a választás?
Középkori angol kifejezés, azt jelenti, hogy a ravatalod. A kezdetekkor nagyon vonzódtam a középkori angol irodalomhoz, leginkább Shakespeare tragédiáihoz, s ez a teátrális elnevezés illett az akkori zenei vonalunkhoz. A névválasztás mai szemmel nem túl szerencsés, szinte senki nem tudja, hogy mit jelent, az angol anyanyelvűek sem, nehéz kiejteni, leírni, megjegyezni, és azóta sokat változott a zene, a szövegek pedig időtlen idők óta magyarul íródnak, de annyi baj legyen.
Egy szólóprojektet is visz ezzel párhuzamosan. Miért választja ezeket külön, nem futhatnának mind egy név alatt? A Thy Catafalque sem az a klasszikus értelemben vett együttes.
Ennek prózai oka van: 2016-ban, szinte egy időben három albumom is elkészült, és a kiadó nyilván nem hozott volna ki három lemezt egy név alatt, így kijött a Meta a Thy Catafalque-tól, a Neolunar című album különálló projektként és a második szólólemezem, a Slower Structures. Mindamellett ezek zeneileg is más dimenzióban mozognak. A Neolunar elektronikus, dzsesszes, urbánus zene a nagyvárosok lüktetésével, többnyire angolul, a Slower Structures viszont introvertált, csendes kamarazene zongorára, nagybőgőre és hegedűre.
Mi a polgári foglalkozása?
Magyar–angol szakon végeztem a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, és tanítottam is másfél évig, utána a gyermekklinikán voltam adminisztrátor, majd Skóciában éltem tíz évig, ahonnan könyvtárosként és tolmácsként jöttem haza. Most Budapesten élek, és egy finnországi lemezkiadónak dolgozom.
Finnország híres a metálzenekarairól, ez a kiadó is ilyen együttesekkel működik együtt?
Dolgozunk metálegyüttesekkel is, illetve elektronikus zenekaraink is vannak, de a lényeg az, hogy különleges zenéket szedjünk össze, amelyek bizonyos szempontból szélsőségesek, de nem feltétlenül gitárorientáltak.
A kreatív energiáit főként a zenében éli ki, vagy a fotózás és a versírás is hasonlóan fontos?
Az írás most már általában a zenéhez kapcsolódik, ezt tudom a legmagabiztosabban használni mint eszközt, így ez a legfontosabb. Eleinte csak verseket írtam, később már zenéltem is, aztán összekapcsoltam a kettőt, de még mindig vannak olyan versek a régi időkből, amelyeket nem használtam fel, mert a formájuk miatt nem lehet őket kényelmesen megzenésíteni. Ezenfelül van néhány novellám.
Úgy tudom, soha nem tanult zenélni. Akkor miként vágott bele?
A családomban senki nem érdeklődött különösebben a művészet iránt, zenével sem foglalkozott senki. Én viszont mindig szerettem volna valami újat létrehozni, alkotni, rajzolni, festeni, tenni valamit, csak nem tudtam, hogy milyen úton induljak el, nem találtam a megfelelő szerszámot a tenni akaráshoz. Az első nagy zenei élményeimet az elektronikus zenék jelentették, a Kraftwerknek kezembe akadt egy vinillemeze, amelyet átvettem kazettára, azt nagyon szerettem kisgyerekként. Hatottak rám más zenék is: a nyolcvanas évek végén jártam általános iskolába, az osztálytársaim metálosok voltak, ment a Pokolgép meg a Beatrice. A bizományiból olcsón megvettük a Stormwitch nevű együttes koncertkazettáját, ilyeneket hallgattunk. Megtetszett ez a metálos világ is, az alapélmény azonban mégiscsak az elektronikus zene volt – ezt próbáltam meg felidézni, amikor lett egy számítógépem, és kiderült, hogy azon viszonylag könnyen lehet egyszerű dallamokat létrehozni. Alapvetően egy hangszeren sem tudtam játszani, sok év csak programozással telt, illetve a számítógép billentyűzetén való zenéléssel, nem pedig igazi hangszerekkel. Utána vettem az első szintetizátoromat, egy Korg N5-öt, azóta is megvan, az első gitáromat pedig csak jóval később, majd tíz év múlva vásároltam. Azt egyébként szintén ma is használom.
Ha jól gondolom, akkoriban még VOLTAK zeneszerző szoftverek. Hogyan zajlott a komponálás?
Egy ZX Spectrum számítógépről van szó, BASIC nyelven lehetett programozni. Nem volt még grafikus felület, parancssorokat kellett írni, megadtam az adott hangnak a hosszát, frekvenciáját, majd sorba rendeztem. A hangkimenet rá volt kötve a tévére, annak a hangszóróján szólalt meg az a szintetikus hang, amely a kvarcjátékokéhoz hasonlított. Egyszerre csak egy sávot lehetett megszólaltatni, a többszólamúság nem jöhetett szóba, és ebből a szempontból a gregorián zenékhez hasonlított a dolog. Később lett egy Commodore Amigám, az sokkal fejlettebb hardver volt, már négy csatornát lehetett vele egyszerre használni, és egészen élvezhető hangzásokat is ki tudtam hozni a gépből. Amikor nekiültem alkotni, nem volt dallam a fejemben, de a végén mindig kijött valami. Még most sem tudom, hogy miként készülnek a dalok, nincs receptem, metódusom, mindig a nulláról kezdem. Nem is akarom megfejteni, miként kell egy jó dalt megírni, automatikussá válna, és nem lenne ekkora kaland, nem lenne ilyen izgalmas az egész. Sokáig csak egyedül játszottam, aztán 1996-ban beszálltam a Gire zenekarba, amely a barátaimé volt. Extrém metált játszottak, és valami indusztriális pluszt akartak hozzátenni a hangzáshoz, így jöttem a képbe sampleresként – ez volt a terminus technicus akkoriban –, és tettem hozzá a számítógéppel az ipari dolgokat. Az első években úgy turnéztunk, hogy felvittem egy számítógépet meg egy monitort a színpadra, és a billentyűzeten játszottam, minden gomb egy hangot szólaltatott meg. Egy idő után már nemcsak effektek voltak, hanem dallamok is, például zongorahangszín. A korai fellépések idején egy piros Junoszty tévénk volt, letakartuk fekete anyaggal, mert nagyon közegidegen volt a színe. Próbáltuk elrejteni, de előfordult, hogy szabadtéren lefújta a szél. Ma már vicces ez, de akkoriban nagyon komolyan vettünk mindent.
Honnan táplálkozik a dalaiban fellelhető népzenei, világzenei hatás?
A korai éveimben ez nem igazán volt jelen. A Thy Catafalque-nak viszont már az első lemezén szerepeltek ilyen dallamok, de nem is általam, hanem a gitárosunk, János által szivárgott be ez a hatás a zenénkbe. A folkmetált mint stílust egyébként a korai anyagokat leszámítva nem nagyon kedvelem – rendkívül könnyen átcsaphat giccsbe, ezért veszélyes terep.
A Thy Catafalque feldolgozta a Kaláka Embersólyom című dalát is. Miért pont erre esett a választás?
Már azelőtt szerettem őket, mielőtt a folkosabb dallamok felbukkantak volna a zenémben. Amikor megjelent a Hajnali rigók című albumuk, éppen könyvtárosként dolgoztam Maroslelén: megérkezett a cd, hazavittem és átmásoltam, és ez lett az egyik legkedvesebb lemezem, a Gire-ral is sokat hallgattuk. Az első dal rajta az Embersólyom, és már akkor fel akartuk dolgozni, csak zeneileg nem voltunk még azon a szinten, hogy tisztességesen össze tudjuk pakolni.
Hogyan hat önre a környezet, ahol alkot?
Makón harminchárom éves koromig éltem, de most is gyakran látogatok haza, nyáron, a koncertre készülés időszakában minden hétvégén otthon voltam. Makó után Edinburgh-ban, illetve Budapesten laktam. Edinburgh négyszázezres település, számomra ideális méretű, Budapest már túl nagy, nem érzem közel magamhoz. Alkotás közben leginkább az Alföld és a Skót-felföld jelenti a fő ihletforrást, a szövegekben elég jól tetten érhetők ezek a helyek, illetve ezeknek a hiánya, például Skóciában írtam dalt Makóról. Makó lágy és tág, a skót vidék pedig kifejezetten zord, ellenséges és kemény. Hatalmas élmény volt, amikor odakerültem. A Sgùrr című lemez dalai teljes egészében a felföldi túráim hatása alatt íródtak. A Neolunar, illetve a Slower Structures Edinburgh hangulatát adja vissza. Az új dalaim egy része az Alföldről szól, annak ellenére, hogy nem élek ott, belém ivódott a táj. Azt vettem észre, hogy csak arról szoktam írni, amihez kimondottan pozitív élményeim társulnak.
Karrierje során tudatosan haladt előre, vagy inkább sodródott az eseményekkel?
Egyszerűen csak szeretek zenélni. Még mindig él bennem az alkotási vágy, amely gyerekkoromban is mozgatott. Amikor látsz egy üres papírt, és hatalmad van arra, hogy olyan színeket és formákat tegyél rá, amilyeneket csak szeretnél, az önmagában is izgalmas és inspiráló. Számomra természetes, hogy nemcsak a zene a fontos, hanem a szöveg és a grafikai csomagolás is, ez a három együtt hoz létre egységet. Ezeket mindig én rakom össze. Nem rajzolok, de én találom ki a koncepciót, a tipográfiát, az arányokat és a színvilágot. Ez a munkám a lemezkiadónál is sok egyéb mellett, gyakran nekem kell nyomdakészre összeraknom más együttesek grafikai anyagait. Általában kapok egy képet, amelyből borítót kell terveznem fedőlappal, hátlappal, szöveggel, logóval.
Az alkotási folyamatban hol kap helyet a borító elkészítése?
Változó, de szeretem, ha korán megvan a borítókép, akkor könnyebb belőni az irányt, hogy merre menjen a lemez. Általában a dalírás közben már gondolkodom rajta, hogy milyen képeket hoz fel a zene. A következő lemezhez például már megvan a borító; megláttam egy képet, és annyira megragadott a hangulata, hogy megpróbáltam olyan dalokat írni, amelyek ezt erősítik, a vizualitás így befolyásolja a zenét.
Mi az, amit még saját maga végez a lemezen?
Már régóta nagyjából a nullától a végéig el tudok készíteni egy albumot mindennel együtt. Persze az extra hangszereket meg az énekhangokat nem tudom hozzáadni, szükség van a vendégzenészekre, de a folyamat többi része egyedül is megoldható.
A vendégzenészei gyakran egészen ritka hangszereken játszanak.
Szeretem minél izgalmasabbá tenni a zenét, szeretek kipróbálni ezt-azt. Kedvelem például az örmény dudukot, a Piros-sárga című dalban meg is szólal ez a hangszer, kifejezetten illik a számban jelen lévő közel-keleti dallamhoz – ugyanebben a dalban egyébként tablá, rik és dumbek is hallható, amelyek szintén keleti hangszerek. Ismerősök ismerősei révén szoktam találni embereket, akik közreműködnek a lemezeken. Az egészet játékként élem meg, játszom a hangokkal, képekkel, szövegekkel, nem vérre megy a dolog.
Honnan származnak a dalaiban gyakran előforduló bemondott szövegrészletek?
Van otthon egy kazettám, egy 1987-es kiadású orosznyelv-oktató kazetta, ez rendszeresen visszatér, mert aranyos, szép emlékek fűznek hozzá. Ebből hallható részlet az Űrhajók Makón elején, illetve sok más dalban is. Szoktam használni más szövegfoszlányokat is, ezek mind megidéznek egy-egy emléket, hangulatot. A Róka hasa rádió album egyik dalába vízállásjelentést tettünk. Ez egyébként nem volt igazi vízállásjelentés, mert nem volt meg a felvétel, jogilag pedig talán aggályos lett volna a rádióból felvenni, így a barátnőm mondta fel az eredeti vízállásjelentést a lemezre. Pár szót kicseréltem az igazihoz képest, mert abban például nem volt benne, hogy milyen magas a Maros Makónál. A Tűnő idő tárlat című lemeznél a Mindentudás egyeteméből használtam felvételeket, amelyeket a tévé előtt mikrofonnal vettem fel, a Geometria című album pedig azzal a szöveggel kezdődik, hogy „22 óra 30 perc 30 másodperc, 22 óra 30 perc 40 másodperc” és így tovább. Nem tudom, létezik-e még az a szolgáltatás, hogy az ember felhívja az 180-as számot, és a gép bemondja a pontos időt. Ez onnan van. Mindig is izgalmasnak találtam ezt, elég anakronisztikus, egyszerre gyerekkori és elmosódottan jövőszerű dolog. Az időről szól ez a dal – tulajdonképpen erről szól majdnem az összes dalom. Hogy miért, még nem tudtam kibogozni. Nem is biztos, hogy ki fogom.
Mostanság egyre több helyen olvasni a Thy Catafalque-ról, fellépett a Fekete zaj fesztiválon is – megtörtént a nagy áttörés?
Tizennégy éve nem álltam színpadra. A Gire-ral játszottam utoljára közönség előtt még 2007 szeptemberében. A mostani fellépésben az volt az egyik legjobb, hogy Kónya Zolival lehettem a színpadon, aki a Gire-ban a gitáros volt, és akire zeneileg és minden egyébben is számítok, biztonságot adott, hogy ott állt mellettem. Mindenki lelkes volt, érezni lehetett a szeretetet a színpadon is, nem csak a közönség részéről. A koncert bizonyosan valamilyen változás kezdete, de nem tudom, hosszú távon ez mit jelent. Továbbra is egy külföldi kiadónál vagyok, továbbra is underground zenét játszom, nem hiszem, hogy a fellépés nyomán fősodorbeli közegbe kerülök majd. Népszerűségi kérdésekkel meg nem nagyon foglalkozom, nem volt ez téma soha.
Mik az új tervei, mivel kísérletezne még?
Amit most csinálok, az teljesen regresszív, az új lemez csak metál lesz, riffek egymás után. Ki kell magamból írni, le kell tenni ezeket, hogy aztán újra másfelé tudjak nézni. Még nincs teljesen készen az anyag, de már látható, hogy minimális kísérletezés lesz rajta. Lehet, hogy ez sokaknak csalódást fog okozni, de az élet nem habos torta.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
