Vagyis akié az Űr, azé a jövő?

Ez több szempontból is így van, ezért van szükség nemzeti űrstratégiára. A világ ipara egyre gyorsabban változik, és egyre nagyobb részét képezi az űripar. Pontosan látni, hogy néhány évtized múlva ez még inkább így lesz, a következő században pedig szinte biztos, hogy a gazdasági-ipari tevékenység javarészt a világűrben fog zajlani. Legjobb példa erre a műholdak tömkelege. Telekommunikáció, navigáció, időjárás-előrejelzés – ha Magyarországnak nem lesznek önálló műholdjai, bárki bármikor megszüntetheti a hozzáférésünket e szolgáltatásokhoz. A másik nyilvánvalóan izgalmas tevékenység, erre most ébred rá az emberiség, a Földön kívüli nyersanyagkitermelés. A bolygó lakossága elérte a nyolcmilliárd főt, ekkora tömeg energiaigényét már most alig bírjuk fedezni, az erőforrások kimerülőben vannak, és zöld – energia ide vagy oda, nagyrészt pótolhatatlanok – ez nem hit-, hanem ténykérdés. És mivel a népességet nem felezhetjük meg, és azt sem szabhatjuk meg, egy családban hány autó vagy mobiltelefon legyen, egyetlen útja maradt a túlélésünknek: a világűr erőforrásait kell felhasználnunk. A Hold, a Mars, az aszteroidák olyan égitestek, amelyek relatíve közel vannak, és megvan rá az esély, hogy találunk rajtuk valamit.

Például mit?

Mondjuk az aszteroidákon kobaltot. Azért ezt az anyagot említem, mert mindannyiunk telefonjában ott van, de a Földön kevés akad belőle, és annak a kevésnek is nagyon környezetszennyező a kitermelése. Innentől kezdve aki először ezt versenyképesen kibányássza az űrben, majd elárasztja vele a piacot, az az elektronikai szektor egy lényeges beszállítói ágazatát uralhatja. Az energiaszektorban hasonló a helyzet. Miért ne lehetne a világűrben gigantikus napelemparkokat létesíteni, és valahogy továbbítani az energiát a felszínre? A Földön hiányzó energia világűrben való megtermelésére már most jelentős fejlesztések vannak, erre ráadásul nem vonatkoznak a klímaelőírások sem. Olyan helyzet ez, mint amikor a nagy birodalmak sok áldozat árán kiépültek, évszázadokra bebetonozva a gyarmatosítók gazdasági hatalmát, csak most a világűr gyarmatosításának a hajnalán vagyunk. Azok az országok, amelyek nemzetstratégiailag fölismerik, hogy a világgazdaság ebbe az irányba halad, száz év múlva gazdasági-helyzeti előnyben lesznek.

Vagyis nem arról van szó, hogy rengeteg pénzt fektetünk valamibe azért, hogy egy szerencsés honfitársunk kitűzhesse majd a magyar zászlót a holdon?

Egyáltalán nem. Az emberes űrrepülés és az ipari tevékenység kitelepítése robbanásszerű fejlődés előtt áll, és ezeket párhuzamosan kell fejleszteni. Ez a szektor eleve úgy működik, hogy amíg egy cég nem demonstrálta a termékét a világűrben, addig senki nem veszi meg. És miért is tennék? Ha valakinek létfenntartó rendszerre van szüksége egy űrállomáson, nyilván előbb választja az Airbus már sokszor kipróbált megoldását, mint egy ismeretlen kis magyar cég a Földön kívül még sosem járt fejlesztését. De ha egy magyar ember felviszi, és élesben be is mutatja a technológiát, már lehet esélyünk a versenyben.