Azóta jó néhány beszélgetésen és könyvön túl vagyunk. Az angolszász világban jellemzően az emberek maguk döntenek úgy, hogy tollba mondják valakinek az életüket, minket inkább családtagok keresnek fel, hogy szeretnék meglepni egy ilyen kötettel a nagypapát-nagymamát; egyszer pedig egy tanárnőt ajándékoztak meg ezzel a lehetőséggel a régi tanítványai. Az első megrendelésünk egy szakkollégiumi barátom kilencvenéves nagyszüleinek életleírása volt, ami szó szerint az utolsó pillanatban történt: az interjúk elkészítése után egy-másfél évvel mindketten meghaltak. Azóta többször előfordult hasonló szituáció, ami mindig szíven üt, de közben kicsit fel is értékelődik általa a munkánk: mindenki azt hiszi, hogy annyiszor hallotta már a családi sztorikat, hogy maga is be tudná fejezni mindegyiket, de amikor nincs többé, aki folyamatosan újramesélje őket, valahogy nagyobb súlyuk lesz a szavaknak.

Sokszor szoktuk mondani, hogy minden ember élete kész regény. Ez szerintem nem közhely, legalábbis még egyszer sem fordult elő velem, hogy ültem valakivel szemben, és untam, amiről mesél. Ebben talán benne van a 20. századi magyar történelem is: a különböző közösségekben eltérőek a mintázatok, máshogy élte meg a fiatalkorát egy kitelepített nemesi család sarja, egy zsidó származású mesélő vagy egy paraszti környezetből induló gyári munkás. Az egyéni sorsok örömei és fájdalmai mindig elemi erővel hatnak. A könyvek jövőbeni olvasói, a déd- és ükunokák számára pedig végképp nem lesz unalmas, hogy az őseik hogyan élték és magyarázták az életüket. Szociológusként utóbbi különösen érdekes: mi az oka annak, hogy ugyanazokat az eseményeket máshogy értékelik az egyes emberek, családok? Vannak famíliák, ahol a „minden egyre rosszabb lett” narratíva a jellemző, mások éppen ellenkezőleg, folyamatos javulásról beszélnek, és akadnak olyanok is, akik elfogadják az egyszer fent, egyszer lent igazságát – narratív pszichológiai kutatások alapján úgy tűnik, ez a harmadikféle felfogás teszi az embert a legellenállóbbá a nehézségekkel szemben.

Hogy a felmenőink élettörténete megmaradjon, azért is nagyon fontos, mert így tompíthatók a transzgenerációs traumák. Ha tudjuk, hogy a családtagjainkkal mi történt a múltban, tenni is tudunk az öröklődő rossz minták ellen – vagy amiről kevesebbet beszélünk, de ugyanilyen fontos: továbbvinni a jókat. Persze nekünk nem az a célunk, hogy mindenféle sokkoló titkokat kiássunk, behegedt sebeket feltépjünk, hiszen nem vagyunk pszichológusok, és fontos, hogy tiszteletben tartsuk ezeket a határokat. A mesélőinket ezért az emlékeikről kérdezzük a kisgyerekkoruktól a jelenig, és mint afféle tiszteletbeli unokák nem kérdőjelezzük meg az elmondottak igazságtartalmát. Az pedig mindig nagyon jó érzés, amikor olyan visszajelzéseket kapunk, hogy „az unokám csak bele akart olvasni a könyvbe, de aztán hajnali fél háromig nem tudta letenni, és másnap fel is hívott”. Mert végül is ez az egésznek a lényege: élővé tenni a múltat, új beszélgetéseket kezdeni és ezáltal összekötni egymással a generációkat.