Keresés
Close this search box.

Előbb farkas lettem, mostmár tigris vagyok! – Interjú Szőnyi Ferenccel

Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Földházi Árpád

Komárom versenygépe, Szőnyi Ferenc a negyvenes évei közepén pattant kerékpárra, hogy nem sokkal később üstökösként robbanjon be az ultrasportolók elitjébe. A nemzetközi sporttársadalomban Racemachine néven ismert sokszoros bajnok ma szerte világon példakép, és nem is csak a hihetetlen sporteredményei miatt.

Készül azért valamire idén az év végi térdműtét után?

Én, amióta megszülettem, mindig készülök valamire. Egy ideje edzésnek hívom, és versenynek, de régen, amikor hosszú ideig az építőiparban dolgoztam, sem éltem másképp: szó szerint tégláról téglára haladva előbb a saját házamat építettem fel, aztán másokét is. Most ott tartok, hogy bár a megélhetésemért nem kell aggódnom, hiszen vannak ingatlanjaim, a munka nem lett kevesebb. Legutóbb az egyik üzlethelyiségünket újítottuk fel, előtte itt, Komáromban egy kis panziót alakítottunk ki a feleségemmel; ilyenkor a festéstől a burkolásig szinte mindent magunk végzünk.

Legalább egy ironman befér azért az ez évi naptárjába az eddig teljesített 181 mellé?

Talán. A térdműtétek kissé felülírták a terveimet. De úgy vagyok vele, mint eddig is sok mindennel, hogy a kisördög bennem van, nem adom fel csak úgy.

Miért volt szükség ezekre az operációkra? A közel két évtizednyi intenzív sportélet megbosszulta magát?

Eredetileg porckopással operáltak, amit ízületi tengely­korrekcióval próbáltak javítani az orvosok. De az igazi térdproblémáim azután kezdődtek, hogy 2021-ben Mexikóban egy ötszörös ironmanversenyen a kerékpáros szám közben elgázoltak, és szerencsétlen módon épp a nem olyan régen műtött lábamra estem. 2022-ben azért – a doktorok tanácsa ellenére – még megcsináltam egy szintúgy ötszörös ironmant Rio de Janeiroban, ám akkor már, különösen a futás alatt, elég nagy fájdalmaim voltak. Ezért újabb beavatkozás következett, majd tavaly decemberben még egy. Ám hiába bíztam benne, és abban is, hogy ha ez megtörténik, elmúlik a fájdalom, nem vették ki a lábamból a csavarokat. Ezért úgy döntöttem, engem ez az egész nem érdekel tovább. Nem veszek róla tudomást, hanem megyek tovább a kitűzött utamon.

Azaz? Mi a következő állomás?

Első lépésként, az ízületeket jobban megterhelő futást egy időre háttérbe szorítva, a biciklire koncentrálok. Két hét kanári-szigeteki edzőtábor után a Himalájában kezdem a szezont, egy extrém hosszú, közel négyezer kilométeres kerékpárversennyel; áttekerünk egész In­dián. Ez tulajdonképpen a felvezetése egy még ennél is nagyobb bulinak: június 18-án a kalifor­niai Oceanside-ból indul, és 24-én Atlantic Cityben ér véget egy Amerikát átszelő megméretés, hasonló ahhoz, amit 2010-ben és 2012-ben már teljesítettem. Remélem, szeptemberben pedig leszek olyan állapotban, hogy visszatérjek az igazi nagy szerelmemhez, az ultratriatlonhoz.

Amibe a negyvenes évei elején szeretett bele. Egyszer csak jött az isteni szikra, hogy márpedig én vasember leszek?

Majdhogynem. Egy nap felébredtem, tükörbe néztem, és úgy éreztem, nem igazán tetszik az az arc, ami vissza­néz rám: az állandó pörgés, a családi gondok kezdtek felőrölni, az építőiparban végzett sok fizikai munka ellenére kezdtem elpuhulni, pocakom nőtt – édesszájú vagyok, ezért sajnos az most is van –, fájni kezdett a hátam, lépcsőzéskor a levegőt kapkodtam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve lementem a pincébe, elővettem az évek óta ott porosodó biciklimet, és nekiindultam a kora reggeli napsütésben. Szőny végén, a sorompónál észrevettem egy másik bicajost, egy nálam kissé idősebbnek tűnő fazont, gondoltam, besorolok mögé. Azt persze nem tudtam, hogy egészen Tatáig fogunk versenyezni, és amikor az Öreg-tónál bemutatkozunk egymásnak, az a pillanat megváltoztatja majd az életemet. Az előttem tekerő fickó a meglehetősen jó kondiban lévő, akkor már többszörös ironman Zaka­riás Géza volt, és rögtön mondta, hogy ha edzés nélkül képes vagyok őt megelőzni, valószínűleg érdemes lenne máskor is nyeregbe pattannom.

Erre fogta magát, és körbekarikázta az országot?

Igen. Aztán Székelyföldet is. És mire visszaértem, a gondjaim is kisebbnek tűntek. Nem azért, mert elkezdtek megoldódni maguktól, ilyen nincs, az embernek mindig tennie kell azért, hogy új irányt vegyen az élete. Hanem mert más szemszögből tudtam nézni rájuk. A sporttól, a határaim feszegetésétől boldogabb és kiegyensúlyozottabb lettem; tulajdonképpen ma is folyton ezt az érzést kergetem.

Mégsem maradt csak a biciklinél, miért?

Mert néhány évvel később véletlenül kiderült, hogy a futás is egész jól megy. Ahogy a kerékpárnál Géza, itt Tibi barátom volt a szikra. Ő a fiatalkori formáját akarta visszanyerni, és mivel én is igen hiú vagyok, 2007-ben, egy áprilisi napon csatlakoztam hozzá. Első nap a focipályán izzadtunk körbe-körbe, másnap kikocogtam a három kilométerre lévő marhatelepig – visszafelé alig kaptam levegőt –, majd fokozatosan, napról napra növeltem a távot. Végigszaladtam a nyarat, aztán szeptemberben valahogy második lettem az első hazai tizenkét órás ultrafutó-bajnokságon. Innentől szó szerint nem volt megállás, mindenféle maratonokra meg ultramaratonokra beneveztem, és bár nem mindig kerültem az első háromba, a sok tíz, sőt száz kilométeres távok megtétele folyamatosan növelte az önbizalmamat.

És hogyan jutott eszébe a triatlon? Pláne, hogy a legenda szerint az első, hazai duplaironman-versenye előtt még úszni sem tudott rendesen.

Ez így igaz. Úgy kezdődött, hogy megismerkedtem a triatlonos Kiss Lacival, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy Magyarországon először duplaironman-világkupafutamot rendeznek Bonyhádon. Nagy kedvem lett a dologhoz, csak egy bökkenő volt: nem igazán tudtam úszni, a kötelező 7,6 kilométert a vízben meg nyilván nem lehetett volna csak úgy el­alibizgetni. Az volt a szerencsém, hogy egy ismerősöm gyerekei, akinek a házát éppen felújítottuk, vízilabdáztak. Így kerültem a komáromi uszodába Sanyi bácsi keze alá, ahol heteken át napi több órát gyakoroltam. A versenyen huszonheten indultunk, az úszásnál utolsó előttiként másztam ki a medencéből, a biciklinél már feljöttem az összetett lista negyedik helyére, amit valahogy a futáson is sikerült megőriznem. A többi, kipróbált vasember meg csak nézett, hogy mégis ki ez az őrült, aki idejön negyvenhárom évesen, és rögtön az élen végez.

A többi meg, ahogy mondani szokták, már történelem. A családja hogyan viselte a felkészüléseket, a hosszú távolléteket?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig jól. Amíg csak hétvégente futottam, úsztam, bicikliztem, el­fogadták. De amikor, ráadásul nagyon hamar, magasabb fordulatszámra kapcsoltam, és az egész idő- és pénzrabló szenvedéllyé, komplett, mindennapi életformává vált, abba már értelemszerűen nem volt olyan könnyű sem a feleségemnek, sem a lányaimnak beletörődniük; sok más mellett ez is benne volt a válásunkban. A második feleségem, Szilvi viszont mindenhova jön velem. Nélküle biztosan nem, vagy csak sokkal nehezebben lettem volna képes ilyen teljesítményekre: mindent elintéz körülöttem, és ami nagyon fontos, elviseli a hosszú versenyek alatt igencsak hullámzó kedélyállapotomat. Nekem tulajdonképpen csak mennem kell előre, mint a gép.

Ahogy a futásra futással, a versenyekre is csak versenyekkel lehet felkészülni?

Szerintem igen. És én imádom ezeknek a hangulatát is. Minél hosszabbak a távok, nehezebbek a körülmények, annál kisebb, családiasabb a közeg. Nem is barátok vagyunk, hanem harcostársak, ott van az ultrások láthatatlan jele rajtunk, ami nemzetiségtől, vallástól, kortól függetlenül összeköt, járjunk bárhol a világon.

Vagy a látható: az ön jobb alkarján például egy bengáli tigris. Ez olyasmi, mint az olimpikonok
egy részénél az öt karika?

Igen. Vagy a börtöntetkó, csak pozitív értelemben. Én előbb farkassá váltam, aztán a harminc ironman után úgy döntöttem, tigris leszek.

Mit jelent farkassá válni?

Azt, hogy minden verseny egy új küzdelem, és amíg a mezőny nagy része a túlélésért hajt, az elöl haladó négy-öt ember kivétel nélkül győzni akar. De a farkassá válás hosszú és bonyolult folyamat, aminek a csírája vagy veleszületik az emberrel, vagy nem. Talán ezért nem volt soha edzőm, mindent szakkönyvekből, az internetről és a saját káromon tanultam meg, és ezért vállalok én is kevés tanítványt: a farkas csak nagyon kevesekben lapul ott kitörésre készen.

És a város, a vidék, ahol évtizedek óta él, mit szól mindehhez?

Amikor elkezdtem futkározni, kissé furcsán néztek rám, de azt hiszem, mára megszerettek. Az önkormányzat, főleg az elején, időnként anyagilag is segítette a versenyezésemet, amit azóta igyekszem a közösségnek meghálálni. Ma ott tartunk, hogy a Komárom-Európa Futó Egyesületünk rendezvényei évről évre ezreket mozgatnak meg a régióban. Olyan is volt, hogy a komáromi gyerekek velem párhuzamosan felválta futották le azt a távot, amit én mondjuk éppen Mexikóban. És akkor még nem beszéltem az idén 48. alkalommal megrendezett Komárom–Komárno nemzetközi utcai futóversenyről, amely az ország egyik legrégebbi, a szétszakított magyarságot szimbolikusan összekötő sportrendezvénye, és a szervezéséből nagy részt vállalunk. Más hírességek mellett Kovács István Kokó is rendszeresen részt vesz rajta; ő egyébként az én inspirációmra kezdett el triatlonozni, és szinte már hazajár Komáromba. Sok sikerem volt az életemben, de az egyik legnagyobbnak azt tartom, hogy a városom ennyire elfogadott engem.

Ezt kinek szokta megköszönni?

Ha arra céloz, vallásos vagyok-e, úgy fogalmaznék, hogy erős a hitem, nem véletlen, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve lefutottam az El Caminót is. De a csodákban nem hiszek. Abban viszont igen, hogy mindennap kell egy cél, aminek az elérésére törekszünk. Csakúgy, mint a sportban: ha tudod, mire edzel, nincs más dolgod, mint hogy szorgalommal és a terveket következetesen betartva, minden akadályon felülemelkedve haladj az aktuális versenyig vezető úton. Ha nem ezt teszed, és kényelemből, lustaságból vagy mert másoknak akarsz megfelelni, letérsz az ösvényről, szinte biztos, hogy kudarc lesz a vége.

De csak van határa az emberi teljesítőképességnek.

A határ mi vagyunk. És minél magasabbra tesszük magunknak a mércét, annál többre leszünk képesek. Az élet ilyen egyszerű. Csak mi bonyolítjuk túl.

Hasonló tartalmak

Pém Bálint máktermesztő: Részese lehetek a csodának

Pat Szlovákia legdélibb pontja. Itt építette fel Pém Bálint családi gazdaságát, ahol különböző fajtájú és színű mákokat termeszt és dolgoz fel, s közben újabb és újabb közösségi összefogásra épülő terveket sző.

Polgár Sándor méhész: Sosem fogyunk ki az ötletekből

Kava Komárom központjától északra fekszik, itt alakította ki Polgár Sándor a méhészetét. Betérve hozzá hamar megértjük, nemcsak azért talált itt otthonra, mert eszményi helyszín a méhészkedéshez, hanem mert ez az a hely, ahol önmaga lehet.fere

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!