Az autentikus népzene a hagyományos értékekről, a gyökerekről is mesél. Közrejátszhat ez abban, hogy e zenei közegben érzi magát a leginkább otthon?

Gimnáziumi éveim alatt ismertem meg a népzenét, ami számomra a szó legnemesebb értelmében a legtisztább egyszerűséggel megélt és előadott művészeti ágat jelenti. Ez a megállapítás a népművészet egészére igaz, a népzenére, a néptáncra, a népi iparművészetre is. E felismeréshez azonban meg is kellett érnem, el kellett jutnom odáig, hogy felvállaljam azt, ami szívemet-lelkemet ékesíti, gazdagítja. Megértettem, hogy a hagyományok tisztelete nélkül nincs kultúra, és erre az alapra építve csodákat alkothatunk. Elég a népdal kapcsán Bartók Béla vagy Kodály Zoltán munkásságára gondolni.

Tanulhat egy mai népzenész a régi falusi muzsikusoktól?

Az idős falusiak még a valódi értékeket képviselik, mint az alázat, a tisztelet, a tartás, az elköteleződés, az önzetlenség. Az élethez való pozitív hozzáállásuk, bölcsességük okán csodálom őket. Ha a falusi muzsikusokra, énekesekre gondolok, úgy érzem, minden velük töltött percet meg kell becsülnünk: ők az ősi népi kultúra leghitelesebb hordozói.

Tartás, gyökerek, elköteleződés a saját kultúránk iránt – belesűríthető mindez az otthon fogalmába?

Az otthon az a világ, ahol a szeretteimmel együtt biztonságban érzem magam, és ezt nem csak a szűkebb környezetre értem. Beletartoznak az emberek, a szokások, a nyelv, a gyökerek: mindez sokrétű, bonyolult szövetét adja az otthon fogalmának. Imádok utazni, felfedezni új helyeket, megismerni új embereket, új helyzeteket kipróbálni, mégis megnyugvás, öröm a hazaérkezés. A gyökereimet eltéphetetlennek érzem, hiszen ezek alapozzák meg kötődéseimet a városomhoz, Révkomáromhoz és a tágabb értelemben vett szülőföldemhez is. Lokálpatrióta vagyok. Néha elgondolkozom rajta, rendben van-e, hogy nem tudok ágról ágra szállni, azaz erősen kötődöm emberekhez, helyszínekhez… Ez biztonságérzetet ad, de ott rejlik benne az a ragaszkodás is, amelyet örökségként kaptam a felmenőimtől. Ezt az édes terhet adom át a gyerekeimnek is. Mintha küldetést teljesítenék: úgy érzem, felelősséggel tartozom az embereknek és a nemzetemnek. Talán ezért is olyan nehéz elviselni a koronavírus-járvánnyal együtt járó bezártságot és tétlenséget, bármennyire jól tartottuk is magunkat mostanáig. A muzsikálás rettentően hiányzik a szívemnek, hiányzik a közönség, a közösségi élet. Nagyon bízom benne, hogy lassacskán magunk mögött hagyjuk ezt az időszakot, és mi, művészek újra hozzájárulhatunk önmagunk és a közösség lelkének újraépítéséhez, gyógyításához is. Hiszen ez is nélkülözhetetlen feladata, küldetése a kultúrának: lelkeket gyógyítani.