Ez csak nálunk van így?

A külföldi simán elkezd bármit táncolni a kalota­szegi csingerálásra vagy a dunántúli ugrósra. Nem érzi azt a kötöttséget, amit a magyar a saját dallamaival kapcsolatban. Ráadásul máshol nem is húznak olyan éles vonalat a világ- és a népzene között, mint itthon. Annak, hogy mi igen, van jó oldala, hiszen nagyon meg kell becsülnünk a hagyományos népzenét, azt a kincset, ami nálunk szinte unikális módon és minőségben maradt fenn. Mégis látni kell, hogy elég szűk és zárt közeg a népzenei, ráadásul magas szintű tudást követel meg, emiatt viszont nehezen jut el a szélesebb közönséghez. Mi ebben lehetünk kapocs. El tudjuk vinni a népzenét a néphez. Hozzá merünk érni a formához, merjük keverni a népzenét más műfajokkal, a mai stílusokkal, és ez a közönséget is felszabadítja.

Azért már egyre több hazai zenekar nyúl népzenei elemekhez, és építi be a számaiba.

Igen, de ott általában a pop, a rock vagy egyéb stílus az alap, és abba emelnek be néhány olyan elemet, mint a hegedű, a furulya vagy egy ismerős dallam. Nálunk ez fordítva van. Mi a népzenéből jövünk, az volt ránk először hatással, és onnan építkezünk. A stabil népzenei alap határait tágítjuk; játszunk, kísérletezünk. Szeretjük, hogy élhetünk a mai stílusok elemeivel, a kor adta lehetőségekkel.

Ön hogyan tett szert ezekre az alapokra?

Anyukám ének-zene szakos óvónő volt, így állandóan ment otthon, Szadán a lemez­játszó. Mindenevő voltam – ami meg is látszik a mostani zenénken –, a szintipoptól kezdve a death metalig bármi jöhetett. Annyira vonzott a ritmus, hogy ötéves koromban apukám csinált nekem az otthoni tárgyakból egy dobfelszerelést, amin minden számot ledoboltam. A népzene viszont csak kisiskolás koromban kezdett igazán foglalkoztatni. Először citeráztam, majd jött a hegedű és a brácsa. Aztán tizenhárom voltam, amikor a hegedűtanárom megkérdezte, nem lenne-e kedvem cimbalmozni. Akkor még azt sem tudtam, mi az, de amint kipróbáltam, éreztem, hogy nekem ez a tökéletes hangszer. Lehet rajta ritmust játszani, mint a dobon, kíséretet, mint a brácsán, és egyben dallamhangszer is, mint a hegedű. Mindent egyesít, amit szeretek. Ez akkora felismerés volt, hogy ott minden eldőlt. Tudtam, hogy zenész leszek, amit gyorsan ki is jelentettem a szüleimnek.

Jól fogadták a hírt?

Apukám kért, hogy legyen valami civil foglalkozásom, így informatikai technikusként végeztem. Ettől ő megnyugodott, és én is csak több lettem általa. Az azonban tisztán látszott, hogy a zene az utam. Cimbalom szakra mentem a főiskolára, közben 1998-tól már az Állami Népi Együttesben játszottam. Akkortájt volt egy érdekes történet, ami menekülőútnak indult, mégis meghatározó fordulata lett az életemnek. Behívtak katonának. Veszprémbe kellett mennem őrnek. Elég szorult helyzetbe kerültem, hiszen nekem fellépéseim lettek volna az Államival, mégsem akartak elengedni. Ekkor találkoztam a galgamenti Tura polgármesterével. Ő ajánlotta, hogy legyek polgári szolgálatos, tanítsak zenét a helyi iskolában, cserébe eljárhatok a fellépésekre. Így jött az együttes mellett a tanítás az életembe, aztán később Turára is nősültem.

Tizennyolc évesen már az Állami Népi Együttesben cimbalmozott, ami talán a szakma csúcsa. A gyorsan jött siker után mi hajtotta tovább?

Ha kicsit megfáradtam volna, rögtön megmutatta az élet, mennyi minden van még a cimbalomban. A különleges produkciók, közreműködések új lendületet adtak. Nagyon élveztem, amikor például Dresch Mihály invitált a zenekarába. Aztán sokat segített, hogy mindig mentem a cimbalom után. Elkezdtem olyan helyeken gyűjteni, ahol jobban beépült a hangszer a zenekultúrába. Jártam a Balkánon, Moldovában, Romániában. A sokféle zenei élmény hatására alakult meg a most tizenöt éves Cimbaliband is.

A nagy Állami után szeretett volna valami kisebb sajátot?

Nem volt ez olyan tudatos. Inkább sorsszerűen alakult, ahogy a fontos dolgok történni szoktak. Készítettem egy szólólemezt Pál István Szalonna zenekarával, de a bemutató egy napra esett az Állami Népi Együttes fellépésével, így csak engem engedtek el, a zenekar nem tudott eljönni velem. Egyedül mégsem állhattam színpadra, így nagy hirtelen verbuválnom kellett egy bandát, a tagok egy hét alatt megtanulták a műsort. Mivel a gyűjtések során mélyebben megismert balkáni stílus volt nekik is otthonos, ilyen dallamokat játszottunk, és ez a vonal – a magyar népzene és a modern stílusok mellett – azóta is meghatározó. A bemutató pedig olyannyira jól sikerült, hogy elkezdtek jönni a fellépések. Először még csak évi négy-öt, ma pedig már nyolcvan-száz.

Ahogy említette, gyűjtött népzenét bő ezer kilométerre innen, könyvet mégis a galgamenti vonósokról írt. Mi késztette arra, hogy az egzotikus utazások után a saját szülőfalujában és környékén kutasson?

Az ars poeticám része, hogy ha valaki műveli az autentikus népzenét, akkor annak a lakóhelye zenéjét kell az első helyre tennie, azzal kell a legtöbbet foglalkoznia, felelősséget kell vállalnia érte. Ennek szellemében kutattam a kilencvenes évek közepétől a kétezres évek közepéig a galgamenti falvak zenéjét. Kötelességemnek éreztem, hogy ezzel adózzak a saját territóriumomnak.

Mi volt a gyűjtés tapasztalata? Van a térségnek saját, megragadható zenei hagyománya?

A Galgamente speciális helyzetben van. A közelében terül el a főváros, ezért keveredik benne a városi és a vidéki hatás. Amikor elkezdtem gyűjteni, már nem lehetett tiszta forrásból dolgozni, de a zavaros zenei közegben is el lehetett csípni izgalmas dallamokat, történeteket, csak tudnom kellett, mit keressek.

Hogy zajlott a keresés?

Úgy gyűjteni, mint Moldovában, ahol csak oda­mentem, kértem, hogy játsszanak valamit, és szinte biztos voltam benne, hogy valami értékes dallamot fogok hallani, már nem lehetett. Irányított gyűjtés zajlott. Elmélyedtem a szülőhelyem zenei világában, és ezekre a tapasztalatokra építve mutattam a helyieknek konkrét dallamokat, majd arról faggattam őket, ismerik-e ezeket vagy esetleg a változatukat, tudnak-e bármi hasonlót. De nemcsak a zenére, hanem a zenészek történeteire, emlékeire, a galgamenti életérzésre is kíváncsi voltam. Kartal, Aszód, Domony – igyekeztem mindenhová elmenni. Betértem a helyi kocsmákba, körbekérdeztem, hol laknak a falu zenészei, aztán becsöngettem hozzájuk, kérdezgettem őket. Emlékezetes beszélgetések születtek, rengeteget tanultam belőlük emberségről, zenéhez való hozzáállásról.

A gyűjtések változtattak valamit a szülőhelyéhez fűződő viszonyán?

Eleve minden kis faluhoz volt valami kötődésem, de a gyűjtés során valahogy mélységében is enyém lett ez a környék. Elég ragaszkodó típus vagyok, fontos nekem ez a vidék, hiszen a felmenőim egyik része régi galgamenti család, de a másik oldalról is már a nagyszüleim letelepedése óta ide kötődöm. Ez sokat számít nekem. Mint ahogy azt is jó volt megtudni, hogy van cimbalmos az őseim között; amikor rátaláltam a hangszerre, még fogalmam sem volt róla. Nagymamám kérdezte egyszer: hé, Balázskám, tudtad, hogy a te üknagymamád, a Bartha Mariska is cimbalmozott? Az 1900-as évek elején ugyanis virágzott a cimbalomkultúra itthon. Szinte nemzeti jelkép lett, az úri kisasszonyok pedig a zongoráról áttértek a cimbalomra. Sajnos nem maradt fenn erről a családi történetről sem kép, sem hang, de jó tudni, hogy van egy ilyen szál, amely még jobban a cimbalomhoz köt.