Bár Térey Jánost elsősorban a drámái, illetve a verses regény műfajának modernizálása miatt szokták a kritikusok a kortárs magyar irodalom meghatározó alkotójaként emlegetni, posztumusz verseskötete ismét bizonyítja, hogy költői életműve sem kevésbé jelentős teljesítmény a jelenkori líra színterén. A Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba ugyanis idő előtti szintézise annak a komplex versbeszédnek, amely a születésekor Ady Endre költészetéhez nyúlt vissza. Térey nemcsak az Ady-líra látszólag közvetlen megszólalásait vitte tovább, hanem azt a nem feltétlenül egyértelmű iróniát is, amely lehetőséget ad a lírai énnek, hogy különféle beszédmódokkal azonosuljon.

A Rosmersholm-kötetben a Téreynél „tulajdonosi szemléletnek” nevezett megszólalásmód (volt is egy ilyen című versgyűjteménye 1997-ben) egyszerre mutatja fel az ént a nyelv keménykezű birtokosaként, és rendeli alá magát neki azért, hogy képes legyen különböző karakterek bőrébe bújni – legtöbbször egyetlen versen belül. Ezt az az irónia biztosítja, amelyet a posztmodernhez tartozó avíttas dolognak tartanak ma a komolyság hívei. Ők úgy olvassák a Térey-szövegeket, mint amelyek egyértelmű üzeneteket, társadalomkritikát fogalmaznak meg, és ez az értelmezés például a Kilencvenes évek című vers listaszerű, az évtized meghatározó eseményeit leltározó szövege kapcsán első látásra valóban megállja a helyét. Ugyanezért volt a közösségi médiában nagy siker az Udvari kultúra is, amelyre könnyen ráolvasható, hogy a hatalmi pozíciókban lévőknek címzett kritika. Ámde ugyanilyen könnyen értelmezhető lenne a társadalom- és hatalomkritikusnak mondott beszédmód kifigurázásaként is: „Ha szalonban szerepelsz, / Az is udvari kultúra. / Ahol egy diktál, az már udvar”. Mert ami a kései Adynál már ott volt, és amit Térey átmentett és tökélyre fejlesztett, az pontosan a kettős irónia, az önmagát felszámoló irónia, amelynél eldönthetetlen, hogy egy kijelentés mennyire maga az ítélet, vagy hogy mennyire inkább az adott kijelentésről mond a versszöveg ítéletet: „Vasalt vagy, űzött és értelmiségi. / Ott élsz, ahol az irodista az isten, / A sajtó élet vagy halál”. Térey ennek úgy vált a mesterévé, hogy líráját polifonikussá tette, így abban már nem pusztán az irónia szül eldönthetetlenséget, hanem – és az irónia működésétől nem függetlenül – az sem megállapítható teljes bizonyossággal, hogy kinek a szólamában hangzanak el a versben megtett kijelentések, ennélfogva pedig nehéz hozzászögezni egyetlen beszélőhöz azokat. A versbeszéd ezért nem aládúcol egy egységes ént, hanem saját létesülésére irányítja a figyelmet, mint ahogy ez megtörténik a Fiatal főnök a személyi edzőjével párbeszédfoszlányaiban is. Vagyis a versekben a megszólalás létrehozza a megszólalókat, akiknek a karaktere ez alapján olvastatja magát egy menedzser, polgár, hivatalnok, satöbbi szólamaként. Ezt a polifóniát és szerepjátszást tükrözi a Régi színészek a kőszínházban, amely az igazgatóváltás apropóján egy megváltozott hatalmi térben úgy vet fel morális kérdéseket, hogy a moralitásnak a művészetekben a hétköznapi valóságtól eltérő módon történő érvényesülésére hívja fel a figyelmet: „Nem az a kérdés, / Adod-e Poloniushoz az arcodat; / Hanem hogy leszel-e Polonius?”