Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
A nap, amikor nyomkeresésre indultunk, de nyomoknál valami jóval többet találtunk.
Két óra menetidő után szemerkélő esőben érkezünk meg a városba. A Petőfi Sándor úton át jutunk el a központi Petőfi térre, ahol a robusztus a Petőfi Sándor Művelődési Központ és a barátságos Petőfi Korzó Kávéház között hófehérre meszelt kis parasztház dacol a folyton változó korszellemmel. Talán az olvasó is kitalálja mostanra, kinek a szülőháza a nádfedeles, két apró ablakával Kiskőrös főterét vigyázó épület.
A legismertebb magyar költő nyomait kutatni jöttünk a városba, ám ahogy a főtéren az autóból kiszállva egyből egy márványba vésett versidézetre lépünk, világossá válik: nemhogy keresni nem kell, de ha akarnánk, sem tudnánk elkerülni a poéta szellemét. Az első szegletétől az utolsó sarkáig áthatja a települést.
„Mi magunk visszük be Petőfit a saját életünkbe. Minden kiskőrösi a maga módján” – elemzi a forradalmár költő és a helyiek kapcsolatát Domonyi László polgármester, aki ablakából kinézve nap mint nap a mesébe illő kis épületet látja. Nem sokkal később már dr. Filus Erika, a Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum igazgatója részletezi, mit is jelent ez. A helyi óvodások kis zászlóikkal minden március 15-én a történelmi udvarba vonulnak, ballagáskor a végzősök útba ejtik az épületet, hogy egy szál virágot tűzzenek az ablakába, esküvőkor mondhatni kötelező fotóhelyszín a homlokzat, minden Petőfihez kötődő dátum ünnepnap a településen, amit szintén itt ülnek meg. „A ház végigkíséri a helyiek életét” – összegzi Erika, majd az Országos Petőfi Sándor Társaság elnöke, a múzeum volt igazgatója, Kispálné dr. Lucza Ilona hozzáteszi: „Fontosak ezek az apró momentumok, mert így, lentről építkezve, fiatalkorban meggyökereztetve lehet éltetni a Petőfi-kultuszt.”
Az 1780 körül készült nádfedeles, vert falú épület, amelyben a költő meglátta a napvilágot, Magyarország első irodalmi emlékháza
Az emlékezés egyik aprónak nehezen nevezhető momentuma itt a Petőfi-szilveszter. Mivel a poéta születése éppen erre a napra esett, a helyiek vele zárják az ó- és kezdik az új évet. Az alkalomra a kiskőrösiekből szerveződő Szilveszter Társulat mindig új reformkori darabbal áll színpadra, a vendégek érkezéskor a költő kedvencével, kávélikőrrel koccinthatnak, a menüsort pedig a legnagyobb lírikusok favoritjaiból állítják össze a szervezők. Éjfélkor a kivilágított szülőház előtt a rövid megemlékezés után a résztvevők fáklyákkal vonulnak az evangélikus templomhoz, ahol a lelkész rövid áhítatot tart. „Jó úgy indítani az új évet, hogy lelkileg is feltöltődik az ember” – mondja Erika, ám a templomlátogatásnak nem ez az egyetlen oka. Csak ott és csak aznap nyitja fel a lelkész azt a több száz éves könyvet, melyben Petőfi Sándor keresztelési igazolását őrzik. E kézzel írt bejegyzés alapján hivatkozik magára valódi szülőhelyként a város – több riválisa között.
Arról, hogy miért dönti el ez az egy sor a költő születési helyéről szóló vitát, Lupták György esperest kérdezzük, mikor az emlékháztól néhány méterre álló lelkészlakban találkozunk vele. Miközben belefog a magyarázatba, – noha már rég elmúlt szilveszter, kivételt tesz velünk – olyan óvatosan emeli le a polcról a vaskos kötetet, mintha a legféltettebb kincsét tartaná a kezében. Oldalról oldalra repít vissza minket egészen 1823. január 1-jéig, addig a napig, amikor Petőfi Sándort hat keresztszülője körében keresztvíz alá tartották. Ahogy a latin betűket fejtegeti, sorolja a bizonyítékokat. Először is a kötetben látható, hogy csak akkor tüntettek fel születési helyet, ha a gyermek nem itt látta meg a napvilágot. Na mármost Petőfi neve mellett nincs helyszín. Másodszor, mikor felütötte a fejét a vita, az egyik keresztszülő maga nyilatkozott arról, hogy a költő igenis Kiskőrös szülötte. Harmadszor akkoriban a magas csecsemőhalálozás miatt a gyermekeket amint lehetett, megkeresztelték, nehogy anélkül hagyják el ezt a világot. Mivel a leghíresebb poétánk a korabeli leírások szerint igencsak gyenge újszülött volt, nehéz elképzelni, hogy az egynapos csecsemő szülei a környező településekről télvíz idején kockáztassanak vele egy negyven kilométeres utat Kiskőrösig. „Noha ezek mind közvetett bizonyítékok, szerintem elég erősek ahhoz, hogy ne legyen okunk kételkedni” – zárja érvelését az esperes.
„Petőfi összeköt, nem elválaszt bennünket, ezért nem érdemes belemenni a szülőhelyvitába, mert akkor az eszme lényege veszik el. Mindenki a maga módján emlékszik és ünnepel” – tesz pontot az ügy végére Ilona is. Kiskőrös pedig emlékezik és ünnepel. A település nagy erőkkel készül 2022. szeptember 1-jére, akkor kezdődik ugyanis a Petőfi születésének kétszázadik évfordulójára meghirdetett emlékév, amelynek az itteniek reményei szerint központi helyszíne lesz a település – tudjuk meg a polgármestertől.
Lassan két évtizede szokás Kiskőrösön, hogy a város különleges Petőfi-kötettel köszönti a költő születésnapján Magyarország területén világra jött gyermekeket. A kiadványt minden évben december 31-én adják át az első születésnapjukat ünneplő kicsik szüleinek.
A kerek évforduló alkalmából – a vírusos időket kihasználva – újul meg a Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum valamennyi épülete is. Ám még így, betonkeverőkkel és állványokkal a háttérben is megkapó az épület, amelybe a templomi kitérő után Erika bepillantást enged. Azt, hogy a többek között a költő tintatartóját és pipáját is őrző épület ilyen állapotban maradt meg, Jókai Mórnak köszönhetjük – tudjuk meg az igazgatótól, ahogy bejárjuk a szobákat. Az író annak idején ugyanis elszántan kutatta költő barátja szülőházát. Mikor minden kétséget kizáróan rátalált az épületre, megvásárolta, hogy aztán a mindenkori kiskőrösi városvezetésre bízza a gondozását. 1880-ban az alábbi szavakkal adta át a kulcsokat: „Áldás legyen rajtad, emlékezetes hajlék. Légy megtelve dicső szellemével örökké! Isten keze takarjon be minden vészek elől, vezessen küszöbödre minden boldogságot. Petőfi szülőhajléka alatt múló szava legyen a fájdalomnak, tartós az örömnek, futó vendég legyen benne a baj, rendes szálló az áldás.” Ahogy a polgármester fogalmaz: „Jókai érdeme, hogy megmentette, Kiskőrösé pedig, hogy az elmúlt száznegyven év zűrzavarai közt megőrizte a házat. A kultusz ápolása nekünk örökségünk és kötelességünk, amelynek mindenáron eleget teszünk.”
Az emlékezetes hajlékot elhagyva, az építkezés kevésbé impozáns eszközei között járva Erika elmondja, hogy ha felújításmentes békeidőben érkeztünk volna, éppen a műfordítói szoborparkban tennénk hangulatos sétát. És valóban, ahogy körbenézünk, tizennyolc mellszobor társaságában találjuk magunkat. Annak apropóján, hogy Petőfi Sándor a legtöbb nyelvre fordított költő, és költeménye, a Szabadság, szerelem! pedig a legtöbb – több mint ötven – nyelvre lefordított vers, a parkban a poéta fordítói kapnak emlékművet. Ahogy Ilona mondja: „Ezzel is azt szeretnénk üzenni, hogy Petőfi nem csak a miénk, az ő ügye közös ügy.”
Azt, hogy ez közös ügy, itt tényleg mindenki komolyan veszi. „Az a jó, ha minél több lába van a kultuszéltetésnek. Közösen tudunk összegyúrni egy akkora hógolyót, amekkorát már messzire lehet dobni” – él időjáráshoz kevésbé, de évszakhoz még passzoló képpel Ilona.
Ugyanez a mentalitás érződik a következő állomásunkon, a János Vitéz Látogatóközpontban is. Az interaktív helyett már inkább okosnak nevezhető látogatóközpont vezetője, Tóth Anett mielőtt végigvezetne Kukorica Jancsi kalandos útján, a fentihez hasonló szellemben osztja meg turisztikai hitvallását: „Ez egy tizennégyezer fős kisváros, itt egymásra vagyunk utalva. Csak úgy tudunk felmutatni valami látványosat, ha egymást erősítve összefogunk. Ezért az összes helyi intézménnyel kölcsönösen ajánljuk a másikat az idelátogatóknak. Sokkal minőségibb, intenzívebb az élmény, teljesebb a Petőfi-kép, ha az érdeklődők minden helyszínre eljutnak. És ha a vendég jól érzi magát, több időt tölt itt, azzal ő és Kiskőrös is csak nyer.”
Anett nemcsak a közösségről, hanem magáról az elsősorban fiataloknak szánt okoskiállításról is hasonló lelkesedéssel és elköteleződéssel mesél. A látogatóközpont 2016-ban nyílt meg, és ha már Petőfi, adta magát a János vitéz, amely nem csupán közös tudáskincsünk, de epizodikusságának hála, könnyen ábrázolható, a gyerekeknek a szó szoros értelmében kézzel foghatóvá tehető – magyarázza az intézményvezető. És hogy ez pontosan mit jelent, rögtön megtudjuk, ahogy megérkezünk János vitéz univerzumának a bejáratához. Itt kezünkbe kapjuk a tarisznyát imitáló tabletünket, amelyen megalkothatjuk saját Kukorica Jancsinkat. Mikor elkészülünk az általunk vörös hajúnak, kék szeműnek elképzelt hőssel, belépünk a sötét labirintusba. „Tüzesen süt le a nyári nap sugára / Az ég tetejéről a juhászbojtárra” – halljuk a jól ismert sorokat, a díszleteknek, a fény- és hanghatásoknak köszönhetően pedig rögtön egy mesebeli réten érezzük magunkat. Leginkább azon lepődünk meg, amikor velünk szemben a kijelzőn meg is pillantjuk a juhászbojtárt, aki kiköpött mása annak, akit az előbb megálmodtunk. De nem álldogálhatunk itt sokáig, hiszen a jól ismert szerelmi jelenet és a gonosz mostoha közbelépése után rémülten vesszük észre, hogy időközben Jancsi nyája, jobban mondva a mi nyájunk szétszéledt. Rajtunk a sor, hogy egy karámba tereljük az elkószált juhokat. Gyermeki lelkesedéssel vetjük bele magunkat a feladatba, és Anett nevetve mondja, ezzel nem vagyunk egyedül. Sokszor a gyermeküket kísérő apukák is olyan lázba jönnek a labirintusban, hogy átveszik a kicsiktől az irányítást. Hamar kiderül azonban, hogy a lelkesedés kevés. Csakúgy, mint a műben Petőfi főhőse, mi is kudarcot vallunk, és szembe kell néznünk a gazda haragjával, menekülnünk kell a faluból. Innentől Jancsiként vándorolunk végig a történet helyszínein. A zsiványtanya, Tatárország, Taljánország, Franciaország, a hajóút, az óriások birodalma mind-mind újabb és újabb feladatokat tartogat, amelyre sokszor nem is olyan egyszerű koncentrálni, annyira leköt minket a lélegzetelállító látvány. „A kiállítás szinte minden érzékszervre hat. A történet ezáltal sokkal jobban megmarad a látogatóban, mint ha egyszerűen csak a szöveget látja” – fejtegeti Anett, miért hozzák ide előszeretettel a magyartanárok az ötödikes, hatodikos diákokat, akik kötelező olvasmányként bújják a János vitézt. Noha mi is akkortájt olvashattuk utoljára a művet, mire Tündérországba érünk, ahol a tarisznyatabletünkbe rejtett rózsát a tóba dobva visszakapjuk Iluskát, újra kiszíneződnek az évek során megfakult emlékek. Legszívesebben visszamennénk a történet elejére, hogy kicsit jobban elveszhessünk az aprólékosan megalkotott részletekben. De inkább a kijárat felé vesszük az irányt.
Ahogy a látogatóközpontból kilépve elhaladunk a templom és a szülőház mellett, megértjük, miről beszélt Anett, amikor azt mondta, a látnivalók együttesével válik teljessé a kép. Mikor aztán a főtérre érünk, indulás előtt még megállunk a Petőfi-szobor alatt. Felpillantunk az emlékműre, amelyet idefelé talán észre sem vettünk. Ahogy Kiskőrösön az eszme az egyének fölé, a költő alakja úgy magasodik most fölénk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
