Hazabeszélő
A Szent György-hegy a világ
közepe – vallják az itt lakók.
De vajon mi a Szent György-hegy közepe?
Menü
Szöveg: Hulej Emese
Fotó: Máth Kristóf
Helyi színek és formák, kancsók, kaspók, edények. Tóth János fazekasmester szépséges alkotásai minden otthonban örömet szereznek.
Nem is olyan könnyű korongozni, ha az emberhez be-betérnek a vásárlók, és gyakran fel kell állnia a munka mellől.
Csak jöjjenek. Ez a tejesköcsög megvár, nem lesz semmi baja. Legnyugodtabban reggel és estefelé lehet dolgozni, de az legyen a legnagyobb baj, hogy bejön valaki és vesz valamit. Megtalálnak engem az interneten is, hiszen jobbára már megrendelésre dolgozom, önkormányzatnak, egyháznak, magánszemélynek. Ott a szekrény tetején van egy Pilinszky János-emléktábla gipszlenyomata, az Velembe készült, arra a házra, ahol Pilinszky lakott. Sok ilyen munkám van, de mégiscsak az a legszívmelengetőbb, amikor valaki azért jön, mert a barátja vagy a barátjának a barátja azt mondta, feltétlenül álljon meg nálam, mert ő is milyen szép dolgokat vett itt. Régebben jártam én is vásárokra, de az már kifutotta magát. A legtöbb tárgyat itt helyben veszik meg.
Melyik a legnépszerűbb terméke?
Nem tudnék egyet mondani. Egy bicikliscsapat tagjai nem nagy savanyítóedényt visznek magukkal, hanem a kisebb darabokból választanak, hűtőmágnest, plakettet, mogyoróstálkát. Aki ajándékot keres, és autóval jön, lehet, hogy a sütőedényekből választ, és az is számít, milyen évszakban vagyunk. Lassan jön a párologtatók időszaka, aztán majd újra a gyümölcsöstálaké.
Magyarszombatfán minden évben megrendezik a fazekasnapokat. Olyankor, gondolom, tele a falu érdeklődővel és vásárlóval.
Bizony most is voltak sokan. Fazekasok is érkeztek az ország minden részéről. Az első napon mindig tartunk egy szakmai megbeszélést, beszélünk például a mázakról, de van, hogy a vállalkozói tudnivalókról. Most a kereskedelmi és iparkamarától jött valaki, mert néha úgy érezzük, ez a legnehezebb az egészben. A papírmunka.
Amiből régen kevesebb lehetett. Van összehasonlítási alapja, ha jól tudom, a családjában hagyománya van ennek a mesterségnek.
Mindkét ágon voltak fazekasok a felmenőim között, de a történelem megszakította a szálakat. Volt itt a faluban egy kerámiaüzem, az részben a nagyapámé volt, őt ki is telepítettek Vérteskozmára. Amikor a nagyanyámmal visszatértek, már inkább a cipészmesterséget választotta. Édesapám pedig villanyszerelő volt az akkor már államosított kerámiaüzemben, ahol én gyerekként szerettem lábatlankodni, nézni a kézi- és gépikorongos-részleget. Édesanyám szintén ott dolgozott, a kerámiafestőben. Én ott fertőződtem meg. Volt egy mesterem, Albert Attila, tőle tanultam meg, amit lehetett, amíg el nem vittek katonának. Az megszakította a folyamatot, de utána elkezdtem önállóan dolgozni. Mondtam a mesteremnek az elején, hogy kellene nekem egy fatüzelésű kemence, mert az nem volt. „Hát fiam, aztán pénzed van-e?” – kérdezte. „Nincs.” „Az baj. És anyagod van-e?” „Az sincs.” „Az még nagyobb baj.” Ez már a kilencvenes években volt, akkor bomlott fel az üzem, onnan anyagárban el lehetett hozni a kemencét, ha valaki elbontotta. Hívtam segítséget, elbontottuk, elhoztuk. Ebből indult a fazekasság.
Ha körbenézek a polcokon, hagyományos darabokat látok: régi formák, klasszikus őrségi színek. Van itt bögre, kancsó, méz- és vajtartó, levesestálka, sütőforma minden méretben és kaspók regimentje.
Itt van ez a sütőtál, amiből az előbb is vittek. Emelje meg nyugodtan. Ugye hogy nem nehéz? Ezt nem kell beáztatni, legfeljebb kikenni egy kis fagyos zsírral, és be lehet tenni villany- vagy gázsütőbe, de mikróba is. Mehet bele rakott krumpli vagy rizsfelfújt. Ott lent, a kemence mellett az a sárgás színű anyag negyvenszázalékos samottőrlemény. Abból nehezebb és vastagabb, kemencébe való edényeket készítek, mert az lángálló anyag. Minden kétszer van égetve, először lesz egy terrakottaszínű darab, utána jön a mázazás. Helyi színekkel dolgozunk, leggyakrabban a zölddel és a barnával. A formák is hagyományosak, szeretem a szép, egyszerű dolgokat, a gömbölydedséget.
És ahogy nézem, az Őrségben nem cifrázzák túl az edényeket.
Nálunk nincs túldíszítés. Egy csík, egy törés, és ezzel ki is merítjük a mintázást ezen a vidéken. Mondhatni, nálunk a minimálstílus járja. Itt mindig a funkció volt a lényeg, hiszen ezeket az edényeket használták; én is olyanokat készítek, amiket használni lehet. Még a mosogatógépbe is betehetők, ez ma már fontos. A régi darabok is tartósak voltak. Nekem, pontosabban édesanyámnak van olyan kuglófsütője, amit még dédapám készített, és ha megkongatom, ugyanolyan a hangja, mint ennek az újnak. Semmi baja nincs, a mai napig lehet használni.
Ez az ollószerű eszköz mi?
A mázazó fogó, amivel belemártom az edényt a mázba.
És ez a bőrdarab? Ilyet se láttam még egy fazekasnál sem.
Mert ők szivacsot használnak. Én meg ezt a leckebőrt. Azért van, hogy a szemcsés anyagtól kímélje a bőrömet.
Ha már a helyi jellegzetességeknél tartunk, ez a korong sem olyan, mint az ország többi fazekasánál.
Ez oldalkorong, ami a mi vidékünkre jellemző. Balos korongnak hívom, és lábbal hajtom. Van motorral hajtott korongom is, azt többnyire akkor használom, ha nagyobb darabot formázok. A láb közötti koronghoz képest az oldalkorong kényelmesebb. Ha a fazekas például egy nagy savanyítós edényen dolgozott, így jobban beleért a keze az edénybe.
Régen a helyi fazekasok a közelből hozták az agyagot is. Most honnan érkezik?
Magyar és külföldi anyaggal is dolgozom. A magyar Pécs mellől, Kishajmásról való. Azelőtt innen a szomszédból, Gödörházáról hoztuk az agyagot, de már megszűnt a kitermelés. Alapanyagot tavasszal és ősszel veszünk, mert nem úgy van, hogy megveszem, és már kezdek is vele dolgozni. Pár hónapig pihentetni kell, mert feszültség van benne. Ebben a mesterségben is fontosak a részletek.
Az én környezetemben sokan értékelik a kézműves termékeket, de nem tudom, mennyire általános ez. Ön mit érzékel az emberek érdeklődésével kapcsolatban?
Úgy látom, egyre többen fordulnak a természetes dolgok felé. Azt keresik, azt értékelik, és készek megfizetni. Nem mintha nálunk csillagászati árak lennének, szó sincs róla. Aki itt körbenéz, látja, hogy itt minden természetes anyagból van. Az agyag a föld mélyéből érkezik, a máz sem műanyag, és mindez hőkezeléssel nyeri el a formáját. Most, amikor az emberek nagy része a természet felé húz, ezé a jövő. Jó érzés, hogy van, ami régen is bevált, és ma is beválik.
Van a munkájának legjobb és legrosszabb része?
A neheze télen van, amikor nem tudok a szabad levegőn csiszolni, portalanítani. Az nem könnyű és nem is kellemes, de megszoktam. A legjobb? Amikor kinyitom a kemencét, és látom a kész darabokat. Mondanám, hogy ezt is meg lehet szokni, de azért olyankor átjárja az embert az öröm.
Lesz-e, aki folytatja a mesterséget?
Ez nagyon fontos kérdés, és nem csak a családokban. A fiam sokat segít, ha kell, árul, ha kell, csomagol, de egyelőre inkább a gépek érdeklik. Tizenhét éves, még nem lehet megmondani, nem fogja-e ezt csinálni valaha. Az egyik ismerősöm fia elment rendőrnek, aztán egy idő múlva meggondolta magát, és folytatja a fazekasságot. A faluban most öten vagyunk, és mindannyian negyven felettiek. A magyarszombatfai fazekasság 2014-ben felkerült A szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékére, ami nagy elismerés. Most arra lenne szükség, hogy legyen jövője ennek a kincsnek, legyen képzés a térségben, jöjjenek a fiatalok, tanulják ki, folytassák.
A Szent György-hegy a világ
közepe – vallják az itt lakók.
De vajon mi a Szent György-hegy közepe?
A bűvészet sejtelmes hivatás, már csak azért is, mert a rejtély, az illúzióteremtés a lényege, de van hely, ahol elleshetjük a lenyűgöző fortélyokat: a Figaro Bűvészbolt 1969 óta a magyar bűvészvilág egyik fő műhelye. És bár családi vállalkozásról van szó, egy bűvészdinasztia három nemzedékének kitartó munkája van benne, igazán az összetartó barátiszakmai közegnek köszönheti fennmaradását. Szabó István tulajdonossal beszélgettünk.
“Őriz ez a hely valami különös titkot, amelyet nem is igen lehet megfogalmazni, csak érezni a lovak hátán, hallani csendes szuszogásukban, a szomszédos erdő, a szél és a madarak hangjában. – Pillanatképek a sóskúti Pipacshon Lovardából.”
Ha az ember a világtól eldugott erdei szállást keres, ilyen hely jelenik meg a szeme előtt. A siroki Vackorkert házigazdái, Petrovics Zsolt és Bea azonban nem képzeltek semmiféle víziót maguk elé. Csak mentek a megérzéseik és a természet által kijelölt úton.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
