Hunyd be a szemed, és képzelj magad köré egy százhetvenhat évvel ezelőtti napot. Hidd el, nem lesz nehéz, csak bátran engedd el a képzeletedet. Ráadásul a jelenvaló valóság is a segítségedre lesz, az utcák, a házak. Hiszen ugyanez a város, ugyanez a nép, ugyanez a történelem.

Hunyd be a szemed, vagy még jobban teszed, ha nem is hunyod be, hanem nyitott szemmel tartasz az akkoriakkal, 1848. március 15. neves és névtelen hőseivel. Ha végigjárod velük a forradalom történelemformáló gyalogsétáját Pesten és Budán.

Természetesen a Pilvaxnál kell kezdened, a híres kávéháznál. Igaz, ezúttal a képzeletedre nagy szükséged lesz, semmi sincs már meg belőle, még a helye sem ott van, ahol gondolnád, ahol egészen a közelmúltig működött a mi időnk Pilvax kávéháza, amelyet már nem is úgy hívnak, emléktábla is csak az azonos nevű szálloda halljában található. Az egykori Pilvax a mai Petőfi Sándor utcára nyílott (az épülete sincs már meg), innen indulj hát.

De előtte tarts rövid névsorolvasást. Kikkel is teszed ezt a sétát? Értelemszerűen kezdjük Petőfivel, aki a maga huszonöt évével már tekintélyes írónak számít, aztán természetesen Jókai (23 év), Bulyovszky Gyula (21), Irányi Dániel (26), Irinyi József (26), Korányi Frigyes (19), Vajda János (21), Telepy Károly (19), Nyáry Albert (20), Vasvári Pál (22), Ágai Adolf (12!), és még mennyien – bárók, polgárok, parasztivadékok, márciusi ifjak. Akkor reggel nem mind gyülekeztek a Pilvaxban, de a képzeleted miért ne idézhetné ide őket is? Velük megyünk most tovább.

Petőfi biztosan itt van, már másodszor aznap, kezében a Nemzeti dal és a 12 pont, percről percre gyarapodó csapattal indulunk történelmet csinálni. Mehetnénk a Kossuth Lajos utca felé, de most tereljük a képzeletünket végig a Pilvax közön a Városház utca felé. Balról a hatalmas városháza, ha akkor erre ment a csapat, ugyanitt, ugyanígy láthatta. A Semmelweis utca felé tartunk, a régi orvosi egyetemhez megyünk, a nemes arányú vármegyeházat jobbról is, balról is megkerülhetnénk. Menjünk balról, a mai Pest egyik legkedvesebb terén, amelyen most Kamermayer Károlynak, Budapest első polgármesterének a szobra áll, 19 évesen éppenséggel ő is itt lelkesedhetett a többiekkel.

Képzeletünk szabad, az utca végén kihalljuk hát a jobb felől eső Nemzeti Zenedéből, a Semmelweis utca 12. szám alól az ifjú tehetségek zongorajátékát. Száznyolcvan éve muzsikálnak ebben az elhanyagoltságában is szép, majd két és fél évszázados épületben, amely néhány évvel a forradalom előtt nyerte el klasszicista homlokzatát. A lelkesült márciusi ifjak éppen úgy modernnek látták tehát, mint a mai ifjak egy acél-üveg irodaházat. Vajon a mai modern is úgy érik klasszikussá, mint a százhetven évvel ezelőtti?

A mai, nagyvároshoz szokott távolságérzékelésünknek milyen közel esik ezen a napon minden, ami fontos! Három perc séta, és már ott is vagyunk a Semmelweis és a Kossuth Lajos utca sarkán, az orvosi egyetemen, ennek udvarán már diákok gyülekeznek, hogy csatlakozzanak hozzánk forradalmat csinálni. Ez sem az az épület, a dualizmus jómódja nagyobbra, szebbre, gazdagabbra cserélte, de a képzeletünk számára ez nem akadály. Egyre többen vagyunk, ezren is talán, körülöttünk bámész, döbbent, rémült, lelkesült arcok. Kifordulunk a Kossuth Lajos utcára, már tudjuk az új célt, a jogi egyetemhez megyünk, az Egyetem térre.

Időjátékot játszik velünk a képzelet, a Puskin mozinál átmegyünk a zebrán, az autók megállnak, a buszban előrejönnek az utasok, hogy megbámulják ezt az atillás, jurátuskardos, pörge kalapos társaságot. Valóban ők lennének azok? Igen, mi vagyunk.

A jogi egyetemre tartunk, vonulunk a ferenciek temploma előtt, a Károlyiak méltóságos palotája előtt. Lehetünk már háromezren is, az egyetem tantermeiben morajlás. Fizikaórán föláll egy hallgató: „Engedelmet kérek, tanár úr, Pesten forradalom van, csatlakozni szeretnénk.” Jedlik Ányos tanár úr kinéz az ablakon, aztán a diákokhoz fordul: „Rendben, uraim, mehetnek, de a délutáni órára visszavárom önöket.”

Egyre többen vagyunk. Elhatároztatik, hogy a nép a proklamáció első pontját, a sajtószabadságot saját önhatalmánál fogva teljesülésbe veendi, amit meg is teszünk. Irány Landerer nyomdája a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán. Landerert fölszólítjuk, hogy – minő skandalum! – cenzori engedély nélkül nyomtassa ki a 12 pontot és a Nemzeti dalt, ellenállásának esetére az el nem kerülhető kényszerítést helyezvén kilátásba. Landerer enged az erőszaknak, és előhozatja az előző nap odakészített, nyomtatásra előre benedvesített papírt.

Igen, ez a ház ugyanaz, még ha másnak mutatja is magát. Vastag falak, bolt­ívek, magas mennyezet, pontosan itt történt, hogy kijött a sajtó alól a Nemzeti dal első példánya, amelyre Petőfi mindjárt rá is írja: „Az 1848diki marczius 15kén kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete.”

Kint esik az eső, Petőfi, Jókai, Vasvári, Egressy és Irányi beszédeket mondanak, mi állunk és ámulunk, hogy így, ilyen magától értetődően kivívtuk a szabadságot. És még csak délelőtt tizenegy óra van! Micsoda délelőtt! De a test követeli a jussát, enni is kell, és leöblíteni a sok lábfölverte port. Találkozunk délután a múzeumnál, addig ejtőzik egy kicsit a forradalom.

Ebédeltünk, pihentünk kicsit, gyerünk hát a múzeumhoz! Miért? Mert most a múzeumhoz kell menni, a vadonatúj, gyönyörű, hatalmas múzeumhoz, amelyben megtestesül mindaz, ami jó a magyarban. Igen, tudjuk, Petőfi nem szaval a lépcső oldalfalának tetején, de mi akkor is népgyűlés vagyunk, és amit elhatározunk, annak teljesülnie kell. Gyerünk a városházára, végig a Múzeum körúton, megint a Kossuth Lajos utcán, elfoglaljuk az egész úttestet, megyünk a Belvárosi plébániatemplom mögött álló régi városházára, amelyet már csak a képzeletünk építhet oda a pesti hídfő helyére. Beáramlunk a vaskos épületbe, az elöl menők be egyenesen a tanácsterembe, követelik a 12 pont határozati elfogadását. Rottenbiller Lipót alpolgármester az elfogadásra tesz javaslatot, a határozat megszületik.

Innen megyünk át Budára, a régi Vigadó melletti hajóhídon dobog a sok ezer láb, föl a Várba, a helytartótanácshoz, az Úri utcába. Itt a valóság megint segít a képzeleten, megvan az épület, az Akadémia intézetei laknak benne. Mi most rémült hivatalnokokat, behúzott ajtókat látunk, ahogy megyünk a tanácsterem felé. Benyitunk, és látjuk a csodát, a helytartótanács reszketni méltóztatik, miközben minden követelésünket elfogadja. Már csak egy státusfogoly kiszabadítása kell, gyerünk át a Táncsics Mihály utcába, az őrség szó nélkül enged, Táncsics szabad, győztünk!

Micsoda nap!