Menü
Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Földházi Árpád
Egy feleség, négy gyerek, hat unoka és egy saját galéria – így nézne ki a leltár, ha Ladócsy László tanár és festőművész élete leírható volna számokban. Aki járt már a kartali Ladócsy Műterem-Galériában, tudja, hogy ez lehetetlen: a művész és felesége élete sokkal több, mint néhány száraz adat, a kertjükben mintha otthonára találna minden ember.
Gyüttment vagy tősgyökeres?
Született galgamenti vagyok. A nagyapám egy darabig a kartali Schossberger-uradalom főkertészeként dolgozott a századforduló környékén. A család Aszódon, illetve Kartalon lakott. A szüleim tízéves koromban vették meg ezt a temetőbe vezető keskeny kis utca melletti, elhagyott telket, és építették rá azt a házat, amelyben aztán az én gyerekeim is felnőttek. Apám szenvedélye a kert, a növények voltak, még a nappaliban, a zongora tetején is cserepek álltak. Csak a halála után mertünk kicsit rendet vágni a dzsungelben, az udvaron azonban ma is az ő fái őriznek minket. Van egy fotóm a hetvenes évek elejéről, amikor a fenyői még csak akkorák, mint a sámli, amin ül, ma pedig az unokáim játszanak az árnyékukban.
Ezért is döntött úgy, hogy a galériájának csak itt, ebben az udvarban lehet méltó helye?
Ha nem is ennyire tudatosan, de biztos bennem volt ez is. Az ötletet amúgy egy németországi példából vettem. Nemcsak tanár vagyok – negyven éve tanítok történelmet és rajzot a kartali Könyves Kálmán Általános Iskolában, illetve rajztanárként az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnáziumba is átjárok –, hanem festő is. Egyszer volt egy kiállításom Aszód testvérvárosában, Obernburg am Mainban, egy ottani kolléga galériájában; ő szintén tanárként ment nyugdíjba, majd vett egy színes kövekből összerakott bikaistállót, és nyitott benne egy kis kiállítóhelyet. Az egész nagyon tetszett, de őszintén szólva sokáig eszembe se jutott, hogy nekem is valami hasonlót kellene csinálnom. Amikor azonban a régi műtermem szó szerint düledezni kellett, belevágtam. Pontosabban belevágtunk a feleségemmel, Katával, mert nélküle itt szó szerint nem lenne semmi. Nemcsak az önerőre felvett hitelben lett társam, de az ő tévedhetetlen ízlése vezeti már negyven éve az én kezemet, szívemet is.
Pont tíz éve, 2011 őszén nyitották meg a kapuikat a közönség előtt. Azt hogyan találták ki, milyen legyen a galéria arca, mitől legyen olyan vonzereje, ami miatt akár a fővárosból vagy az ország távolibb pontjairól is hajlandó valaki egy kartali kis utcába elautózni?
Először is húztunk egy határt, és azt mondtuk, bizonyos szint alatt nem fogadunk kiállítókat, mert nem a lelkes amatőrök bemutatkozási helye kívánunk lenni. Mivel a saját munkáim révén eddigre már jártas voltam művészkörökben, igazán nagy művészek is első szóra igent mondtak a hívásomra. Fehér Lászlótól Barabás Mártonon, Benczúr Emesén és Olescher Tamáson át Lovas Ilonáig hosszan sorolhatnám azokat a Kossuth- és Munkácsy-díjas festőket, grafikusokat, fotósokat, akiknek a munkái az eltelt tíz évben láthatók voltak nálunk. És ha hét közben a közönség nem törte is ránk az ajtót, mindig ki tudtunk találni valamit, ami miatt akár kétszázan is összegyűltek a kertben.
Például?
Először is, a megnyitóink sosem csak abból álltak, hogy eljött egy művészettörténész, mondott egy beszédet, aztán képletesen átvágtuk a szalagot. Minden alkalommal szerveztünk valami érdekes programot, felolvasószínházat, író-olvasó találkozót, könyvbemutatót, kortárstánc-előadást, koncertet is, amolyan árukapcsolásként. Ebből fejlődött ki aztán a múzeumok éjszakája mintájára a „galéria-éjszaka” ötletem. Minden évben kitalálok egy mottót: víz, tánc, angyal, asztal, ilyesmi, erre koncentrálva készülnek a művek, és az egészet megfejeljük a fentiekhez hasonló produkciókkal, utána meg nagy közös főzéssel, sörrel és tombolával. Mindez a régi barátságaimnak is jót tett, és számtalan újat is hozott. Nagyon jóban lettünk például a világhírű operatőr Ragályi Elemérrel. Az ő fiának, a rendkívül tehetséges fotós Marcinak is rendeztünk egy kiállítást, amelynek a megnyitójára Sándor Pál is eljött. Emlékszem, kissé hitetlenkedve kérdezte tőlem és a feleségemtől, hogy „ti mit kerestek itt, hogy kerültetek ide?” Én meg mondtam, hogy nem kerültünk mi sehova, mert mindig is itt voltunk.
Mégis, nem lett volna jobb a fővárosban létrehozni valamit, ahova nem csak sátoros ünnepek alkalmával mennek be az emberek?
Ahogy mondtam, engem ide köt minden. A családom, a ház, apám fái, az iskola. Kartal ráadásul eléggé speciális helyzetben van. Régen jelentős, nagyrészt katolikus falu volt, tele keményen dolgozó emberekkel, a főút mellett csupa nagybirtokkal, sok-sok gyerekkel. Ma is majd hatezren lakunk itt, és mivel közel az autópálya, sokan Pestre járnak dolgozni. És mivel ilyen könnyű innen elmenni, könnyű visszajönni is; a többség ezért nem is nagyon akar menni sehova.
Ottjártunkkor a Ladócsy-galéria falait épp egy galgamenti arcképekből álló kiállítás díszítette. A fotók Gulyás Sándor szemén keresztül mutatják be a környék lakóinak mindennapjait. Az alkotóval készült beszélgetés az ‘Emlékezetbe vésett arcok – beszélgetés a Galgamente fotósával’ c. cikkünkben olvasható
Ön is maradt, bár gyerekkorában még az volt az álma, hogy pilóta lesz. Nincs hiányérzete emiatt?
Nem, mert a másik álmom meg az volt, hogy festőművész váljon belőlem, ami kis kerülővel, de megvalósult. És tanítani is igazán szeretek, egyáltalán nem úgy gondolok rá, mint aki jobb híján teszi, megkeseredve, mert annak idején nem vették fel az egyetemre.
Pedig tényleg nem vették fel.
Nem, de ennek pont így kellett történnie. Egyszer próbálkoztam, érettségi után, de mivel éreztem, hogy tényleg csak a százegyedik vagyok a sorban, végleg letettem róla. Helyette elvégeztem Nyíregyházán a történelem–népművelő szakot, aztán a rajztanárit is. Utóbbin nagyszerű mesterem volt, a festőművész Horváth János, aki kemény kézzel irányítva igazi művészképzést vezetett. Rengeteget tanultam tőle, elkezdtem komolyabban festeni is, jött egy kis stúdiómunka, néhány közös kiállítás. Közben megházasodtam, sorra érkeztek a gyerekek, akiket a pedagógusi fizetésből alig lehetett eltartani, élni, világot látni meg aztán pláne nem. Muszáj volt valamit kitalálnom, így amatőr módon, szakértelem és megfelelő tudás nélkül nekiálltam ikonokat készíteni.
Lehetett volna csendéleteket vagy portrékat is. Miért pont az ikonok?
Ennek az az előzménye, hogy mielőtt a nagyapám idejött volna a Schossberger-birtokra, a szerb püspöknek volt a kertésze Szentendrén. Búcsúzóul kapott egy nagy ikont, amelyet megörököltem tőle, és ott lógott a szobámban, az ágyunk felett. Nézegettem-nézegettem, majd bementem a kegytárgyboltba, megfigyeltem az ott lévő újabbakat is, és közöltem, hogy ilyeneket én is tudok csinálni. Az első kísérleteim finoman szólva is megmosolyogtatók voltak. 1986-ot írtunk, fogalmam sem volt róla, honnan, kitől kellene megtanulnom az ikonkészítést. Szakirodalom alig volt, akik ezzel foglalkoztak, azok hét lakat alatt őrizték a titkaikat. Egy kedves barátom segített ki, szerzett aranyat, ragasztót, így hosszas kísérletezés után sikerült két darabot elfogadható minőségben megcsinálnom. Elvittem őket, még aznap elkeltek. Körülbelül ezer darabig meg sem álltam, sőt vettem a bátorságot, és több száz kép után úgy éreztem, ennyi előkészületet követően már átfogalmazhatom néhány ikonomat absztrakt táblaképpé úgy, hogy persze a technika, az anyag a hagyományos marad: deszkára, enyvvel, gipsszel, lenolajjal, tojástemperával, aranyfüsttel. Végül eljutottam oda, hogy a hazai legnagyobb ikonszakértő, Ruzsa György bácsi nyitotta meg a kiállításaimat, és áldását is adta a munkámra azzal az útravalóval, hogy egy jó ikonfestő nem lehet részeges, erkölcstelen, ami nálam, legalábbis ő úgy látta, rendben találtatott.
Ha Krisztussal ilyen sok órán át néz szembe az ember, az megerősíti a hitét is?
Az enyémet biztosan. Katolikusnak születtem, a feleségem evangélikus, ráadásul paplány, és mert a szerelem nagy úr, én is evangélikussá váltam. Vagyis mintha mindig is az lettem volna, ebben a közösségben érzem a helyemen magam. És vallom azt is, hogy a hit ugyan magánügy, de nem lehet igazán hívő valaki, ha nem cselekvő tagja a gyülekezetnek, és nem vállalja ennek az egésznek minden jó és rossz oldalát. Amikor tíz esztendeje megnyitottuk a galériát, elhívtam egy lelkész barátomat, aki hozott egy keresztet, amit aztán feltettem a falra. Azóta is minden egyes nap érzem, hogy az áldás rajtam, rajtunk van.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
