A török kor idején a hegy három faluja fennmaradt ugyan, de a pusztulás mértéke drámai volt. A településnek magyar nemesi földesurai mellett török hűbérbirtokosai is lettek, a föld sanyargó népe pedig adózott, robotolt újdonsült urainak is. A megpróbáltatássorozat azonban még korántsem ért véget. A török idők után még hátravoltak a kuruc kor hadi eseményei, majd a Rákóczi-szabadságharc seregjárásai nyomán terjedő pestis dühöngése is. Ám a cudar idő elmúltával a táj ismét a gyarapodás korszakába léphetett. Az 1720-as évektől a már békés barokk század is ráhelyezte a maga jegyeit a tájra. A tóti Lengyel család alápincézett, pazar borházat és kápolnát építtetett, s ugyanekkor zajlott a Sárközyek borházépítkezése is. A Szigliget felé néző hegyalján pedig késő barokk beszálló vendégfogadó csárda hívogatta az úton járókat. A tóti Lengyelek présháza a következő évszázadban, a Tarányi család birtoklása idején vált még híresebbé, a betyárok által is látogatott csárda a későbbiekben a tapolcai zsidó bornagykereskedő és borászdinasztia, a Lessnerek tulajdonába került.
A 19. század elejét a bakonyi-balatoni betyáridők a Szent György-hegyig elágazó szövevényes-históriás szálai tették mozgalmassá. Egyik legnevesebb betyárunk, Sobri Jóska itt talált rá az élethossziglani szerelemre, még ha maga aztán nem lett is hosszú életű. Napjainkban elszomorító kinézetű, lehangoló romhalom csak a hegy északkeleti szélén az Ürgeliki csárda, ahol Sobri Jóska és Répa Rozi szerelmetes históriája kibontakozott, hogy majd a Billege csárdában folytatódjék, s fusson be klasszikus történetté váló teljességet a Tapolca utáni nagy kanyarban, Lesencetomaj felé. Ott, ahol már csak egy matuzsálemi korú, tekintélyt parancsolóan vastag akácfa jelzi, hogy itt állt az úti kocsma, s itt szerette egymást annak idején a két nagynevű fiatal.
Rövid, de jeles epizód volt a hegyen és a körülötte élők életében 1848–49. A három község népe kivette a részét a szabadságharc anyagi és véráldozatából egyaránt. A települések nemzetőrei és honvédjei helytálltak a főbb hadszínterek lőporfüstös csataterein. A legnagyobb hírű helyi honvéd Raposkán pergette életét – jó sokáig! Joó Ignác valójában csak a szabadságharc utolsó heteiben viselte a kávébarna és világoskék egyenruhát, és azzal írt Balaton-felvidéki tájegységtörténetet, hogy életének 101. évében, 1930 áprilisában hunyt el, s lett ilyenképpen a legutolsóként távozó 1848–49-es magyar honvéd.
A 19. század az etnikai-vallási-kulturális sokszínűvé válás kora volt a hegy körüli mikrovilágban. A döntően magyar etnikumú, katolikus vallású népesség mellett a 17. század után újra lettek protestánsok, és rajtuk kívül elmagyarosodott német telepesek, délszláv betelepülők leszármazottai, az 1840-es évektől pedig már zsidók is tarkították a lakosság összetételét. A század vége felé a helyi és hegyi szőlőbirtokosok között egyre nagyobb számban szerepeltek a legjelentősebb tapolcai zsidó borász- és bornagykereskedő családok tagjai.
A szőlő és bor virágkorát az első világháború előtti utolsó békeévek hozták el. Ugyanekkoriban vette kezdetét a nyugati oldali kőbányában a bazaltkitermelés, amely azonban a háborús események hatására rövidesen leállt. Mint ma már tudjuk, szerencsénkre véglegesen. 1914 nyarától nehéz évek következtek. Ismét katonaruhát öltött a hegy és hegyalja férfinépe. A soha többé haza nem térők emlékét márványtáblák, emlékfák és családi síremlékek bánatos búcsúsorai idézik, őrzik és vigyázzák. Aztán sajnos az a két évtized is hamar elszaladt, amely a következő világégésig még hátravolt. De ez a rövid időszak is tartogatott jó dolgokat. Például a terjedőben lévő bakancsos-hátizsákos turizmus művelőinek nagy örömére ekkor épült fel a Kaán Károly-turistaház, amely lendítőleg hatott a Balaton-felvidéki gyalogtúra-mozgalomra.