Ha azt mondjuk, Őrség és kulturális élet, azt mondják, pajtaszínház és Sülyi Péter. E név elé azonban még számos jelző helyezhető: médiaszakember, dramaturg, rendező, dalszövegíró, közösségszervező, fesztiváligazgató – talán pont ebben a sorrendben. A vándor, aki néhány évig ingázóként fedezte fel magának és másoknak a vidéket, harminc esztendeje végleg megérkezett. Egy helyre, amelynek titkait ma sem győzi továbbadni és -álmodni.
„Amikor a rendszerváltozás utáni szabadabb levegő magával hozta az újrakezdés szelét, az értelmiségi réteg egy része megindult a vidék felé. Talán meg akarta próbálni, milyen máshol, milyen a természethez közel élni. Ide, az Őrségbe viszont csak az igazán elszántak érkeztek, akik hozzám hasonlóan elvarázsolódtak valamitől, amit a mai napig próbálunk megfejteni. Vajon mi van itt, ami máshol nincs?” – hagyja nyitva a kérdést üdvözlésül Őriszentpéter egyik központi helyszínén, a Malom Látogatóközpont és a pajtaszínház épülete előtt.
Mondhatnánk, hogy az otthonában járunk, de valójában nem messze, a szomszéd házban él, amely valaha az üzemeltető molnárcsaládé volt. „Szóval valami van ebben a tájban, amitől itt ragad az ember” – folytatja, miközben belépünk a volt gőzmalom épületébe, egy hangulatos kiállítótérbe. „Mindjárt elmesélem az épületrészek történetét is” – szakítja meg egy pillanatra a gondolatát, látva érdeklődésünket. Na de előbb még az a bizonyos titok: „Tehát én már akkor, harminc évvel ezelőtt úgy érzékeltem, hogy egy eltemetett, csendes dolog húzódik meg ebben a vidékben. Mintha maga a táj késztetne arra, hogy keressünk valamit, ami nincs a felszínen. Persze, van olyan csoda, ami látható, gondoljunk csak az Árpád-kori templomunkra, az alatta lévő völgy és a Szala patak ölelésében. Ezek amolyan érdemleges helyek az Őrségben, amelyeket fel lehet fedezni, és oda lehet álmodni valamit.”
Pont, mint ahol most állunk, az elhagyatott malomépület, amely üresen és romosan állt, mikor későbbi tulajdonosa elhaladt mellette. Sülyi Péter akkoriban még nem otthonként tekintett az Őrségre. Leginkább ismerősöknél, barátoknál szállt meg, ha a vidékre érkezett. „Nem hajlottam arra, hogy saját házam legyen, mert annyi tervem volt ezzel az egész tájjal, hogy tudtam, nem maradna időm mindre, ha elkezdek a saját portámmal foglalkozni. Két-három évig éltem így. Még ingázóként láttam meg az elhagyott majorságot. A malom a 19. század második felében épült, a világháború után, az ötvenes években leszerelték, a téesz kapta meg, műhelyek voltak itt, az az épület, amely ma pajtaszínház, korábban bikaistállóként funkcionált. Mondanom sem kell, nem épp ilyen állapotban találtam.”
Az új tulajdonosnak azonban egészen konkrét elképzelése volt arra vonatkozóan, hogyan lehetne élettel megtölteni a hatalmas, pusztuló tereket: 1993-ban barátaival megalapította az Őri Alapítványt, első ötleteik egyike pedig végül huszonöt éves hagyománnyá nőtte ki magát. „Ez volt a Virágzás napjai fesztivál, igen. Az alapítvány lendületét az a közös elhivatottság adta, hogy kiolvassuk mindazt, ami ebben a tájban rejlik, és az is, hogy hozzunk ide valamit, ami nincs” – magyarázza Sülyi Péter. Az „ide” alatt azt érti, ide, az Őrségbe és azon is túl, mindenhova.
Ebben az időszakban nem volt például telefon, csupán egyetlen fülke működött Őriszentpéteren, a posta előtt, ahol esténként sorban álltak az emberek. „Egy eldugott édenkertbe csöppentem, amelyben fantasztikus értékek rejlettek, és alapvető dolgok hiányoztak – meséli, s hozzáteszi, az infrastrukturális problémáknál már csak a kultúra területén volt égetőbb a hiány. – Na most, ugye a jó kultúra hangzik. Itt viszont abszolút csend honolt. Színház, mozi, könyvesbolt, hangszeren játszó ember a láthatáron sem. Így aztán elmaradtak a katartikus élmények, amelyek az emberi élethez nélkülözhetetlenek – amelyeket jó esetben a művészet képes elhozni számunkra.”