Keresés
Close this search box.

Helyzetbe hozni a magyar kultúrát – Paár Julianna a PajtaKult projektről

Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Hype Stáb

A PajtaKult nem csak arról szól, hogy építészetileg helyreállítják a mára funkciótlanná vált épületeket, és programok valósulnak meg bennük, van egy fontos szellemi háttere is: a magyar kultúra különféle rétegeit ott helyzetbe hozni, ahol eddig kevésbé tudott megmutatkozni – mondja Paár Julianna, a program egyik nagykövete. Az énekes-zeneterapeuta szerint mindez jó lehetőség arra is, hogy a helyi közösségek megerősödjenek, és az emberek újra felismerjék a valódi, minőségi emberi együttlét értékét.

Mi jelent pontosan a PajtaKult program?

Horváth László, a Fonó igazgatója álmodta meg az egész Kárpát-medencét lefedő kezdeményezést. A lényege az arról való gondolkodás, hogy miként lehetne átmenteni a jelennek és majd az utókornak a sok helyen még létező pajtaépületeket, amelyek jobbára „légüres”, funkciótlan terekké váltak. Ehhez fontos, de nem elég csupán építészetileg helyreállítani őket. Új tartalmat is kell adni nekik, amelyben szerepet kap a művészet a színháztól a kiállításig, különösen a zene. Mivel magam is a nép-, illetve világzenéből jövök, és tíz éve a Fonó a kiadóm, amikor felkértek a PajtaKult egyik nagykövetének, művészeti referensének, nagy örömmel mondtam igent. Annál inkább is, mert van az egésznek egy számomra különösen fontos szellemi háttere: a magyar kultúrát és különféle rétegeit olyan helyekre eljuttatni, ott helyzetbe hozni, ahol eddig kevésbé tudott megmutatkozni. Sok nagy fesztiválunk van, a kisebb események viszont legalább ilyen fontosak. Pláne, hogy a pandémia nehéz két éve után – legalábbis én így érzékelem – az emberek ki vannak éhezve az együttlétre. A pajta pedig, mint sokféleképpen megtölthető hely, jó lehetőséget kínál erre.

Vagyis nem arról van szó, hogy mindegyikben egész nap szól majd a népzene, és az arra járónak, ha akar, ha nem, reggelig énekelnie meg táncolnia kell…

Egyáltalán nem. A rengetegféle pajtának rengetegféle tulajdonosa van, az ő személyes ízlésük nyilván meghatározza a befogadott programokat is. Az a fontos, hogy aki ezeken részt vesz, egy közvetlen térbe belépve kapcsolódhat az anyanyelvi kultúrájához, mindegy, hogy népzenei vagy más műfajú koncertről, hagyományőrző vagy önismereti foglalkozásról, színházi előadásról, workshopról beszélünk. De még ennél is tovább megyek. Az lenne a nagy álmunk, hogy ezek a helyek csak úgy, spontán is megtöltődjenek, találkozási pontok legyenek az adott település életében. Mint régen a fonó vagy a kocsma, ahova még összejártak beszélgetni az emberek. Ezért kell nekünk minden eszközzel segíteni azokat, akik a pajtájuk ajtaját kitárják ország-világ előtt, mert ezzel nemcsak a kultúrát közvetítik, de a közösséget is erősítik.

És talán így ellensúlyozható a Magyar­országra olyannyira jellemző nagyváros- és különösen Budapest-centrikusság is?

Nem tudom, lehet-e, lesz-e ennek az egésznek ilyen kifutása. De visszafelé is hathat a dolog. Itt vannak ezek a szó legnemesebb értelmében egyszerű, a rengeteg fa és az óriási belmagasság révén csodálatos atmoszférájú, magukkal ragadó terek, amelyek éppen az emberközeliségükkel a nagyvárosokból érkezőket is elvarázsolhatják. Más élmény itt meghallgatni mondjuk egy koncertet, ahol nem kell senkinek kiöltöznie és mindenféle státuszszimbólumokkal teleaggatnia magát, hogy fegyelmezetten ülhessen a székben. Ettől az egész lazává, spontánná válik, rugalmasítja a rengeteg szabály, külső-belső elvárás irányította életünket. És, nem győzöm hang­súlyozni, megteremtődik általa egyfajta közösségi élmény. Hiszen alapvetően közösségi lények vagyunk, társas kapcsolataink határozzák meg a létünk minőségét. Ha az ember elidegenedik a közösségi megnyilvánulásoktól, romboló társadalmi folyamatok indulhatnak be. A művészet lényege pedig éppen az, hogy kötőanyagként segít önmagunkban megtalálni azokat a pontokat, amelyeken keresztül tudunk másokhoz, a környezetünkhöz, a világhoz kapcsolódni.

Az éneklés mellett régóta a szívügye a zeneterápia. Ez is olyasmi, csak nagyban?

Abszolút. Minden tevékenységem ugyanabból a szándékból fakad: segíteni az emberi kapcsolódásokat. Az, hogy ezt az egyéni vagy csoportos zeneterápiás foglalkozások segítségével, énekesnőként a színpadon vagy PajtaKult-nagykövetként érem el, lényegtelen. Csak a lépték más, hiszen a zeneterápia az intim találkozások terepe, a koncerteken ennél nagyobb közönséget, a PajtaKulttal pedig még több embert támogathatok abban, hogy meghallja a saját hangját és ezáltal másokét is. Erősen hiszek benne, hogy a művészet mint a hétköznapok nehézségeiből kivezető kapu hozzásegít a lélek gyógyulásához.

Mindig is megvolt önben ez a gyógyítási vágy?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy az alkotás, az önmagamból valamit létrehozás vágya volt az, ami már kicsi koromban ott mocorgott bennem, nyilván népi iparművész szüleim példája miatt is. De olyan ábrándjaim nem voltak gyerekként, hogy énekesnő leszek. Ügyesen mozogtam, rajzoltam, énekeltem, elkezdtem zongorázni, abban is ügyes voltam, a dolgok meg csak úgy alakultak szépen egymás után. A legerősebb támogatást otthonról kaptam, anyukámék hagyták, hogy amihez kedvet és tehetséget érzek, abban kipróbáljam magam. Később meg azoktól a pedagógusoktól, akik zeneileg terelgettek. Így például a zongoratanár nénimtől: az ő kezei alatt olyan szabad szemléletű tíz évet töltöttem el klasszikus zongoratanulmányok címszó alatt, ami megalapozta a felnőttkori terápiás szemléletemet is. Visszagondolva nagyon hálás vagyok, hogy szinte mindig olyan embereket vezérelt mellém a sors, akik nem erőszakkal tologatták a határaimat, és ebben a lassú formálódásban találhattam rá a saját utamra. Talán ezért van az is, hogy soha nem szerettem a címkéket. Most is csak kínkeservvel szoktam odaírni a nevem mellé, hogy énekes-zeneterapeuta, mert valójában reneszánsz embernek érzem magam, aki a maga teljességében szereti látni a világot és tenni benne a saját dolgát. Beleértve az anyaságot is, ami új színeket és mélységet hozott az életembe. Igyekszem a gyerekeimet is hasonló óvatossággal, nyitottsággal terelgetni, mint ahogyan velem tették annak idején, és nem rájuk erőltetni semmit. A fiamat például, aki most megy iskolába, és csodálatosan muzikális, gyönyörű hangja van, mostanában kevésbé érdekli a zene, az ötéves lányom viszont egész nap énekel és táncol. Hogy követnek-e valamilyen módon engem vagy a szintén zenész férjemet a pályán, még korai lenne megjósolni. És nem is szeretném ilyen keretek közé szorítani őket, hiszen ez az ő életük, nem az enyém.

A legtöbben talán a népdalénekesi címkét ragasztották önre az indulása miatt. Hogyan lett egyszer csak a klasszikus zongorából népzene?

Ez sem volt tudatos döntés. A gimnáziumi énektanárom benevezett egy népdalénekversenyre, ahová összekapirgáltam azt a néhány szép és érdekesebb népdalt a repertoáromból, amelyről úgy éreztem, hogy talán nem vallok szégyent vele. Előbb megnyertem a kerületi fordulót, aztán a budapestit, végül legnagyobb meglepetésemre az országos döntőt is. Ez a fordulópont szembesített vele, hogy talán lehet valami dolgom a népdallal. A legnagyobb jel az volt, hogy ellentétben a zongoravizsgáimmal, -koncertjeimmel és -fellépéseimmel, amelyek előtt mindig két napig gyomoridegem volt, itt semmiféle stresszt nem éreztem. A színpadra kiállva, éneklés közben mintha feloldódtam volna, megéltem az itt és mostban való jelenlét tökéletességét. Nem a díj érdekelt akkor sem, hanem ez a fajta, azóta szerencsére sokszor átélt katarzisélmény. Hogy nemcsak én érzem jól magam, de a körülöttem lévő emberekhez is tudok szólni – túl a szavakon. A versenyt amúgy sem kedvelem, soha nem az érdekelt, tudok-e jobb lenni másoknál. Én magamnál szeretnék jobb lenni, folyamatosan fejlődni.

„Olyan vezéregyéniségek kellenek,
akik a régi falusi nótafákhoz hasonlóan
húzzák magukkal az embereket”

Paár Julianna első diplomáját népi énekes előadóművészként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzene tanszékén szerezte 2011-ben, két évvel később népi ének-zene tanárként is lediplomázott. 2015-ben az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán zeneterapeuta-képesítést szerzett. 2008 és 2014 között a Junior Prima díjas Tárkány Művek énekese volt. A 2015 óta koncertező, népdalokat több szólamban is előadó Dalinda formáció egyik énekese. Saját dalszerzői munkájának gyümölcse az Uljana Quartet. Kutatási területe a magyar népzene zeneterápiás vonatkozásai, a magyar népi gyermekjátékok kora gyermekkori személyiségfejlődésben betöltött szerepe. Zeneterápiás munkájának, tudományos és ismeretterjesztő előadásainak, koncertjeinek olvasztótégelye a 2015-ben elindított Hangoló zeneterápia

Azt mondta, az anyaság új színekkel gazdagította az életét. A kisfia és a kislánya voltak az inspirációs forrásai annak is, hogy az utóbbi években két gyereklemeze is megjelent egymás után Kerekerdő, illetve Kerekutca címmel? Ezeket a nagyrészt autentikus népzenére épülő meselemezeket mennyire könnyű ma „eladni” a szülőknek?

Nyilván a saját gyerekeim is benne vannak, hogy megszületett a fejemben az ötlet, de az is, hogy gyerekeknek játszani mindig jó. Közhely, de tényleg ők a leghálásabb közönség. És egyben a legőszintébb is: a lelkesedéstől az unalomig, a félelemtől a felszabadultságig minden ott van rögtön az arcukon. Persze amikor az ember gyerekeknek énekel-zenél, az az őket kísérő felnőttekhez is szól. Ebben a szellemben hoztam létre ezeket a lemezeket, hogy a közös hallgatás mindkettejüknek élmény legyen, és a szülőkben, nagyszülőkben, pedagógusokban is fel tudjak szabadítani valamit. Annál inkább is, mert ahogy a címkékben nem hiszek, úgy abban sem, hogy a gyerekhez „le kell ereszkedni”. A gyerek nem hülye, csak kicsi, mondta Weöres Sándor is, amivel teljesen egyetértek. Szerencsére e szemlélet szerint alkottak sokan a magyar zeneirodalomban is, elég csak Sebő Ferenc Cimbora lemezeire gondolni, amiket gyerekként – hála édesanyámnak – én is sokat hallgattam. A magyar népi kultúra ráadásul egy olyan ösztönösen és évezredek alatt kristályosodott, rétegzett valami, amelyben mindennek megvan a maga szerepe. A gyerekdalaink, kiegészülve a mondókáinkkal vagy a preverbális elemeket használó, hangutánzó vagy mozgásos kis játékokkal, mind előkészítései a népzenének mint zenei anyanyelvünknek. Nem a lebutított változatai, hanem az elemi egységei. Mint egy mozaik, amelyben szép lassan egymás mellé kerülnek a darabok, és a végén ott egy univerzum.

Belefér ebbe a képbe más is?

Nekem igen. Nemcsak a népzenét sorolom a zenei anyanyelvemhez, hanem a klasszikus zenét, a fúziós műfajokat, a jazzt és a bluest is. Vagyis minden olyan műfajt, amely az életem egyes szakaszaiban szintén erősen hatott rám. Ilyen szempontból nem is vagyok hagyományőrző, bár a népzenét mindig beszivárogtatom a dalaimba. De nem azért, mert mondjuk divatos akarok lenni, hanem mert a magyar népdalkincsnek szövegileg-dallamilag is van egy olyan rétege, amely a legkevésbé sem elavult: kifinomult szimbólumrendszerével, líraiságával a mai kor emberét is könnyen megszólítja.

A gyerekeket és a felnőtteket talán, de mi a helyzet a tizenévesekkel? Ők mennyire szólíthatók meg a többnyire csak ÁTszenvedett iskolai énekórák után?

Nem mindegy, mit kínálunk nekik. Nem feltétlenül a Béreslegényt meg az aratódalokat kell erőltetni akkor, amikor egy 21. századi nagy­városi fiatal azt sem tudja, mi az, hogy béres, pláne semmi kapcsolata nincs a paraszti életformával. De bármilyen belső emberi folyamatra – szerelemre, csalódásra, gyászra, vágyakozásra – ref­lek­táló népdallal pillanatok alatt képesek ők is azonosulni. Mert ez tényleg közös nyelvünk. Ezért nagy kár, hogy a közös éneklés ma már egyre kevésbé jellemző: karácsonykor és a születés­napi köszöntéskor is csak kínkeservvel letudott feladat lett.

Aktívból passzív zenehasználók lettünk?

Pontosan. Bedugjuk a fülest, lezárjuk a külvilágot, így menekülünk a minket érő rengeteg inger elől. Ami persze még mindig jobb, mint ha nem hallgatnánk semmit. De nincs meg az az ereje, intenzitása, amit a közös éneklés ad. Jó lenne, ha minél többen részesülnének újra ebből az élményből a fiatalok közül is. De ehhez tér kell, és olyan vezéregyéniségek, akik a régi falusi nótafákhoz hasonlóan húzzák magukkal az embereket. És erre is nagyon jó a pajta. Ha a tulajdonosa nem csak egyszerűen programokat szervez, de valóban a közösség élére tud állni, megteremtődik a lehetőség a felszabadult, gátlásoktól mentes, őszinte emberi együttlétekre.

Hasonló tartalmak

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!