Menü
Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Hölvényi Kristóf
Egy huszonhat évvel ezelőtti kenutúrával indult minden: Németh Tamara a vízen társra, majd egy fővárostól elzárt vidéken otthonra talált. A volt nyomozó ma sajtkészítőként Szigetmonostoron éli meg a visszanyert földkapcsolat minden mélységét és szépségét.
Rohanósan, fáradt mosollyal nyitja a kaput. Csoda, hogy elcsíptük, mondja. Ilyenkor általában a földeken van, kaszál, gyomlál, majd siet vissza az állatokhoz. Németh Tamara szigetmonostori sajtkészítő általában reggel hattól éjfélig dolgozik, de az éjszakai műszak olykor hajnalig is kitolódik. „Ha nagy ritkán éjfél előtt be tudom fejezni a munkát, akkor mindenki boldog. Reggel és este fejek, ellátom a teheneket, kecskéket, disznókat, csirkéket, begyűjtöm a szénát, gyorsan főzök, majd amikor mind a négy gyerek és a férjem is hazatért, és lefekvéshez készülnek, indulok a sajtműhelybe” – meséli. Tamarát sosem vonzották a könnyű hivatások.
A magát mindig is fiús lánynak tartó termelő Zugló kertvárosi körzetében, „buja vegetációban” nőtt fel, szabadidejének nagy részét pedig a Gerald Durrell-könyvek világának vonzásában, amatőr természetbúvárként töltötte. „Mindig is érdekelt a környezetem, a kerti munka. Ha kellett, fát is vágtam, de eszembe sem jutott a mezőgazdasági hivatás. Amikor már sürgetett a pályaválasztás, anyukám egyszer csak elém tette a Rendőrtiszti Főiskola pályaorientációs felhívását. Ráérzett, mire volt szükségem az akkori élethelyzetemben: a képzés alatt rengeteget tanultam önértékelés, tartás és becsület terén” – mondja korábbi munkájára visszagondolva Tamara. Egy év kiábrándító aktarendezés után zseblopásokkal kezdett foglalkozni.
A nyomozói munka siker- és eredményorientált időszakot hozott számára, az elismerés évei alatt viszont egy akkoriban elérhetetlennek tűnő, másfajta boldogságra is vágyott. „1996 augusztusában, egy kenutúrán kezdődött a kapcsolatunk Viktorral, aki ma már büszke nagycsaládos édesapa, ám kezdetben úgy tűnt, ez az öröm nem adatik majd meg nekünk. A mai napig úgy gondolom, hogy a meddőségemen végül a vidékre költözés segített” – idézi fel. Ekkor, ahogy mondani szokta, visszanyerte a hiányzó földkapcsolatot is: „A legelső alkalommal, amikor Szigetmonostoron jártam, Viktor keresztmamáját látogattuk meg. Emlékszem, besétáltam a Határcsárdától, végig a szilvafák mentén, és eszegettem a gyümölcsöt. Ez az érzés hiányzott.”
A sajtkészítő külföldi utazásai során és a falubeliek ízlése révén is rengeteg ötlettel gazdagodik: „Ennek a kis közösségnek a tagjai folyamatosan inspirálják egymást, ezért tudok még mindig új recepteket kitalálni. Olyan is előfordult, hogy szóltam Kingának, a helyi keramikusnak, ötleteljünk együtt, mert szükségem van a kreativitására. Ezekből az élményekből készülnek a legjobb dolgok”
A természeti kapcsolódás az első látogatás után gyorsan az élete részévé vált. Úgy adódott, hogy a húgával közös családi örökségből még abban az évben házat kellett vásárolniuk, Viktor rokonának otthona pedig épp vevőre várt. „Így lett a miénk az a vályogház, amely ma Öreg Ház Ízei néven a sajtműhelyem, és amelyben a férjemmel és első kislányunkkal megkezdtük a közös életünket” – meséli mosolyogva. A vályogházat azonban kinőtték, ugyanis hamarosan ikreik, majd még egy kisfiuk született. Új otthont kerestek hát a faluban, de nemcsak a gyerekek, hanem a megváltozott életvitelük miatt is.
„Nekem mindig megvolt az a mániám, hogy állatokkal vegyem körbe magam. Zuglóban is voltak tyúkjaim, velük együtt költöztem Szigetmonostorra” – jegyzi meg. A család egészségéért hamarosan minden élelmiszerüket házilag kezdte előállítani: „A lombikprogram miatt hat évig maradhattam otthon az ikrekkel, ez idő alatt pedig szinte önfenntartók lettünk, disznó, kecske tartásával, saját zöldségek termesztésével. Ezután el sem tudtam képzelni, hogy visszamenjek a rendőrségre.”
Helyette kitanulta a sajtkészítést, őstermelő lett, majd egy csodálatos szigeti ember, Borhy Levente mellett kezdett árulni a piacon. „Leviből sugárzott a jóság és a tapasztalat – sajnos korán itt hagyott bennünket. Az ő személye hívószó volt a közösségnek: amikor már beteg volt, és mínusz húsz fokban megszülettek a kecskéi, az egész falu egyszerre sietett a segítségére. Összegyűjtöttük a száraz kukoricát és a szénát, hogy megóvjuk az állatokat a hidegtől, és biztosítsuk a fekhelyüket. Levi életének utolsó hetében már én készítettem a sajtjait, majd kiderült, hogy a végrendeletében rám hagyta a jószágait” – emlékszik Tamara. Nemsokára hét földje és több tehene lett, ma pedig már az ő felügyelete alatt áll a szigetmonostori és a horányi hétvégi piac is.
Mint mondja, utóbbi nagyrészt az összetartó csapatmunka eredménye, a sajtkészítés viszont egyedül, alkalmazott nélkül nem könnyű feladat. Így is megéri? – tesszük fel a kérdést. „Anyagilag egyáltalán nem, lelkileg is-is. Az alkotás és a vásárlók visszajelzései mindig segítenek visszatalálni a szakma szépségéhez, viszont fáj, ha a gyerekeimtől azt hallom, milyen keveset látnak. Ezért nem engedek abból, hogy évente egyszer együtt nyaraljunk – ilyenkor is elképesztő nehéz helyettesítőt találni, de tudom, hogy ez tart össze minket.”
A sajtkészítő szerint más lenne a helyzet, ha tradicionális családi gazdaságban működnének, viszont a férjével úgy döntöttek, nem szeretnék a gyerekekre erőltetni a termelői életmódot. „Amikor kisebbek voltak, még izgalmasnak tűnt számukra, de ma már egyre kevésbé. Azért persze hívom őket, és néha jönnek is” – meséli, de hozzáteszi, leginkább Viktor segítségére számíthat, ő vállalja ugyanis a szombati piackezdést, hogy a felesége tudjon aludni három-négy órát a hétvégék előtt. Tamara számára a piac felüdülés, hiszen ilyenkor érkeznek az új kérések és kérdések, amelyek keretet adnak a következő hetének.
„Natúr, hagymás, kapros, bazsalikomos gomolya, parenyica, töltött mozzarella és az érleltek: trappista, edámi, óvári, néha egy kis brie, egy kis gouda” – sorolja a lista szereplőit. S ahogy a termékekre terelődik a szó, Tamara homloka rögtön ki is simul. Leginkább a kísérletezést élvezi. „Olyan jó érzés, amikor a két kis fazékban felteszem hevíteni a tejet, harminckét fokon belekerülnek a különféle kultúrák, és nekik köszönhetően sosem lesz két egyforma termékem. Majd jön a nagy rácsodálkozás a vevők részéről, hogy »a sajtnak ilyen íze van?« – nevet, és elmondja, leginkább az emberek öröméből merít erőt: – Emlékszem, az egyik piaci forgatag alkalmával már negyvennyolc órája talpon voltam, és egyszerűen nem éreztem fáradtságot. Meg is jegyeztem viccesen a férjemnek, hogy engem a vásárlók éltetnek.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
