A mostani, szomorú és veszélyes idők mind a felnőttek, mind a gyerekek lelkiállapotát maradandóan befolyásolják. A kortárs magyar gyerekirodalom színvonal szempontjából a rendszerváltás előtti évtizedekre emlékeztet, amikor nem kisebb jelentőségű alkotók, mint Hervay Gizella, Mándy Stefánia, Méliusz József, Nemes Nagy Ágnes, Páskándi Géza, Pilinszky János és Weöres Sándor műhelyéből kerültek ki gyermekeknek szánt, érvényes, jelenkorig élvezetes szövegek. A mai magyar gyerekirodalom bátor, feladata pedig nem kicsi: elmagyarázni a mesék nyelvén, hogyan fogható fel a halál.
Az elmúlás irodalma gazdag, bőségesen válogathatunk benne. Az ókortól kezdve napjainkig példák sora említhető, hogyan ragadta meg a művészet az embert örök időktől foglalkoztató és formáló elmúlást, hogyan érte tetten alkotásokban az őt legjobban nyomasztó rejtélyt. A test mulandósága tudatában élni kényszerülő embert belső hangja rendre helyreteszi: a létezés, együtt az önkéntelen vállalt kockázattal, méltóságteljes elviselésre kötelez. Ez a hang aztán zörejjé halkul, nem szívesen veszünk róla tudomást. Felgyorsult, fogyasztásra fókuszáló világunkban a halál kínos és nem kívánt téma, nem engedjük, hogy beférkőzzön a mindennapjainkba, a vallásokba és a művészeti ágakba száműzzük, ott jó helyen van, minket meg hagyjon szépen békén. Mindennek rendelt ideje van, olvassuk A prédikátor könyvében, és mi ezt a nekünk kirendelt időt jobbadán az élvezetek hajszolásával, a jó és kellemes dolgok békés együttesében kívánjuk eltölteni. A felnőtt ideig-óráig kicselezheti a halált, ám a gyereknél nem létezik ez az ámításra hangolt, kizáró stratégia, csillapíthatatlan kíváncsisága nem vinné rá. És itt jön a bonyodalom: mihez kezdjünk, amikor nekünk szegezi a kérdést, mi az, hogy meghalni, mi történik azzal, aki meghal? Hova tűnt a nagymama, hova tűnt a nagypapa?
A halál nem új keletű témája a meséknek. Kapásból sorolható, hányféle formában és milyen szituációkban találkozunk vele, ha másképp nem, a kultúrákat összekötő gyönyörű népmesékben, a Grimm- és Andersen-mesék hátborzongató epizódjaiban, a századelő szecessziós fénytörésében született, arannyal felfuttatott történeteiben. Jócskán van tehát előzmény. A huszonegyedik század gyermeke, szemben a régebbi korok gyermekeivel, tanácstalan helyzetben van, a halál a rettenet kategóriájába tartozik, jó pár évtizeddel korábban viszont beavatták a gyereket az elmúlás misztériumába, a halál nem esett tabu alá. Polcz Alaine író-pszichológus, a tanatológia ismert alakja mondja a vele, Beer Miklós püspökkel és Sajgó Szabolcs jezsuita atyával készült, Élet-hit-lélek című beszélgetőkönyvben: „Édesanyám mesélte, hogy amikor nagymama haldoklott, eljöttek hozzá a gyermekei elbúcsúzni. Látszott, hogy utolsó óráit éli. A többiek átmentek a szomszédba vacsorázni az egyik testvéréhez, ő ott maradt velünk, három kisgyermekkel. Én olyan két és fél-három éves lehettem. Mesélte anyám, mind kevésbé és kevésbé emelkedett a nagymama mellkasa, mind halkabban és halkabban lélegzett. Amikor egyszer többet nem emelkedett, akkor összekulcsolta anyám a kezét, lezárta a szemét, felkötötte az állát, s mi ott voltunk vele a szobában. Eszébe sem jutott bennünket átvinni a szomszéd szobába.” Ma az elhallgatás hagyománya épül. A gyerekek elől titkoljuk a kellemetlent, elsikkad a beavatás. Ez azt a súlyos veszélyt tartogatja, hogy majd az élet hozza meg a döntést helyettünk, mikor és hogyan avatja be őket a valóságba, az őket váratlanul érő pillanatban nem birkóznak meg a helyzettel, s a szorongás és nyugtalanság névre keresztelt Orthosszal találják magukat szemben.
A szülő elvesztése az élet legfájdalmasabb tapasztalata. A biztonság megroppanása, a gyermeki láb alól kicsúszott talaj. A stabilitás identitásában keletkezett káosz. Minden egész eltörött, a kiszámíthatónak hitt, jól bejáratott világ szokatlanul új arca tárul fel, és ez az arc egyszeriben veszélyes és könyörtelen: baljós fényt vet a kitölthetetlen ürességgel megsebesített gyermekre. Tanácstalan a nyelv, minden egyes szó légüres térben mozog. Ellentmondás, hogy a szavakkal kifejezhetetlenség a szavakon keresztül kap megfogalmazást. A veszteség válik testté: a nyelv a veszteség teste. A bármelyik szülőjét elvesztő gyermekben támadt zavar nyelvleleplező: a felnőttek babazárral felszerelt és kipárnázott szavai a keletkezett örvényben egytől egyig használhatatlanok, a biztonság, a sebezhetetlenség, úgy, ahogy van, oda. A világ a szépíthetetlen valóság nyelvén szólít meg. A gyermeki gyászt a Paradicsomból kiűzetés pillanatához hasonlítanám: a gyermek háta mögött az Éden gyászszalaggal áthúzott kapuja, előtte, a frissen kirajzolódó horizonton a veszedelmes semmi, a fájdalom és a veszteség hármasában összefutó sötét derengés. Kulcsra záródott egy szoba, a meghitt és boldog gyermekkoré, és a ledermedt gyermek egy másik, jóval szűkebb, hidegebb és sötétebb szobában érezheti magát. Kinyitható-e az ajtó, vihető-e fény ebbe a szobába? Bruno Bettelheim osztrák gyermekpszichológus megfogalmazása szerint „a meséből a gyermek ötleteket meríthet ahhoz, hogyan teremtsen rendet belső életének káoszában”. A mese siet a szenvedő gyermeki lélek megmentésére.