Keresés
Close this search box.

Szöveg: Meszleny Zita, Tábori Kálmán
Fotó: Földházi Árpád

A fotográfus egyszer csak rádöbben: a kor halad, neki is mozdulnia kell. De ahelyett, hogy felvenné a ritmust a digitális világgal, beszáll a régi lakóautójába, és ellentétes irányba indul. Több mint százéves fakamerájával felcsap vándorfényképésznek, és az ősi technika segítségével olyan képek kerülnek ki a kezei közül, amelyek a nézőt is megállásra késztetik. 

Találkozás Zalka Imrével.  

Épp Leányfalunál járunk, mikor leszakad az ég. Az ablaktörlő legmagasabb fokozata is nehezen birkózik meg a semmiből jött zuhéval. Dunabogdánynál már kínunkban nevetünk. Ennyit a kora délutáni horgászattal egybekötött interjúról, gondoljuk, miközben az autó kerekei szelik a folyóvá vált út habjait. Aztán a település után egy jobbkanyart veszünk. Hirtelen elénk tárul a nagybetűs folyó, amelynek hullámait ezüstre festik a viharfelhőkön áttörő napsugarak. A túloldalon felszálló párába burkolózó hegyek húzódnak. Csak első csodálatunkból felocsúdva eszmélünk rá, hogy időközben elállt az eső.

Zalka Imre a parton vár ránk. Barkas lakóautója mellett hosszú gumicsizmájában, az évszakhoz kevéssé illő kabátjában, szél borzolta haját félre­söpörve igazgatja három lábon álló régi, mahagóni fényképezőgépét. Olyan békésen tesz-vesz, mintha pontosan tudta volna, hogy mire megérkezünk, az égiek mindent elrendeznek. Aztán ahogy beszélgetni kezdünk, rájövünk, valószínűleg ugyanilyen nyugodtan vette volna tudomásul, ha végig zuhog. Vándorfotográfusként jóval rázósabb helyzetekhez szokott.

Zalka Imre úgy látja, nagyjából a diákjai tíz százalékát érinti meg az analóg technika. Mint mondja: „Sokan kifejezik, hogy számukra teljesen idegen ez a  világ. De ez nem baj, hiszen nem is tudnának megélni belőle. Nem azért tanítom az analógot, illetve a régi technikát, hogy a bokorba hajítsák a digitális gépeiket, hanem mert fontos látniuk, miből nőtt ki, amit csinálnak”

„Ez volt a szakma legalja. A vándorszakmák mindig a perifériára szorultak. Mint a vándor­színész vagy a vándorköszörűs. A műtermi fotográfusnak aranyélete volt: tökéletes körülmények, egyenletes klíma. A vándorfényképésznek viszont télen-nyáron, minden viszontagság között el kellett tudnia végezni a munkát. Ha tízfokos volt a vegyszer, meg kellett oldania, hogy ne legyen annyi, ha fázott a keze, hát fázott” – fog bele a mesélésbe a szakma árnyoldalát sem titkolva Zalka Imre. A viszontagságok ellenére az 1910–20-as évekig szükség volt az utazó fotográfusok szolgálataira. A települések többsége nem engedhette meg magának, hogy saját fényképészt tartson, a szakmabeliek pedig pontosan tudták, hova érdemes ellátogatniuk. Érkezésük hallatára az egész falu a masinájuk elé járult. Persze a helybéliek ilyenkor nemcsak a családi képekért, hanem a friss hírekért, a legújabb pletykákért is jöttek, hiszen ahogy vendéglátónk fogalmaz: „a vándorszakma volt régen az internet”. Nem volt könnyű kenyérkereset, de aki így kezdte a pályát, és nem lett egy életre elege a szakmából, később könnyedén boldogult a műteremben.

Zalka Imre viszont pont fordított utat járt be. A kilencvenes évek végén még színes fotók nagyításával foglalkozott. A digitális technika azonban mind nagyobb teret hódított magának, a fotográfus pedig kezdetben tehetetlenül nézte, ahogy fogynak a megrendelések, és a két évtized alatt magára szedett szakmai tudására egyre kevesebben tartanak igényt. „Egyszer csak rájöttem, hogy éhen halok, ha én az analóggal akarok foglalkozni. Már ott tartottam, hogy Hajtás Pajtás-futárnak álltam” – emlékszik vissza. Persze a többi szakmabelihez hasonlóan ő is megpróbált átnyergelni a digitális technikára. „Leültem a számítógép elé, de mikor a kollégáim elkezdték mutogatni, mit hogyan kell, és már a tizedik »ezt megfogod, azt idehúzod, azt beilleszted«-et sorolták, miközben egy valós mozdulatot sem tettek, csak a képernyőt bűvölték, elengedtem a dolgot, és csak bámultam magam elé. Hiába próbálták belém önteni az újfajta tudást, mintha gyöngyöt szórtak volna a disznók közé. Egy idő után híre kelt ennek az ismerősök között, akik azt javasolták egymásnak: »Ha a Zalka hív, hogy tanítsd meg neki a Photoshopot, mondd neki, hogy

halálos beteg vagy, hátha nem keres többet« – idézi fel a történteken nevetve a fotós, majd a felhők takarásában sejtelmesen lenyugvó nap fényében folytatja. – Egyébként borzasztóan csodálom ezt az egész modern technikát. Borzasztóan. Ahogy a költő mondaná: csodálom, ámde nem szeretem.”

A hastáncosnő argentotípia

Tűznyelők argentotípia

D0-s autópálya montázs │ argentotípia

„A gimnáziumunkban a fiúmosdó mellett volt egy ajtó, amin nem járt soha senki sem ki, sem be. Ez egyszer csak feltűnt nekünk, és megkérdeztük az osztály­főnököt, mi van a titokzatos ajtó mögött. »Hát az valami fotólabor« – jött a válasz. A hír hallatán az egyik osztálytársammal teljesen fellelkesültünk. Kilobbiztuk, hogy megkaphassuk a kulcsokat” – meséli Zalka Imre, hogyan ismerkedett meg az analóg fényképészettel

Mivel előrefutni nem tudott, visszafelé menekült. Ahogy fogytak a megrendelések, egyre több ideje lett arra, hogy régi szenvedélyének, az ősi fotótechnikák tanulmányozásának hódoljon. Ám ez jóval bonyolultabb volt, mint amilyennek elsőre hangzik. Még most is csak egy-két olyan iskola van, ahol nemcsak megemlítik a régi eljárásokat, hanem ténylegesen meg is mutatják őket, de több technikát ma már nem is tudnak reprodukálni. Huszonöt éve pedig még ennél is rosszabb volt a helyzet. „Ráadásul a régi, engem érdeklő, 19. századi módszerekről a meglévő nagyon kevés művet nemhogy beszerezni, megérteni is nehéz. Hiszen azért az 1800-as évek közepén elég furcsán beszélni magyar. A fényképezőgép az látszekrény, a jód az ibolyó meg iblany, a bróm pedig büzeny. Az expozíció a kitevés ideje, a fixálás letűzés. Hiába olvassa az ember, csak vakarja a fejét, hogy mit tűzzön hova. Mivel a technika letűnt, a szavak nem modernizálódtak, ilyen kifejezések között pedig nehéz boldogulni” – magyarázza. Zalka mint egy nyelvleckét sajátította el a már újdonságként ható módszert. Közben szert tett a kisebb, majd a mostani útra is magával hozott nagyobb, harmonikára emlékeztető fa utazókamerára, s autodidakta módon hamarosan profivá képezte magát. Ő szerényen csak így fogalmaz: „Egy idő után eljutottam arra a szintre, hogy tudtam, ha egy vadidegen ember beáll a kamera elé, el tudom sütni a gépet, és képes vagyok a kezébe adni egy képet anélkül, hogy ezt a folyamatot hat-hét alkalommal meg kellene ismételni. Higgyék el, bármilyen furcsán hangzik, ez nagy teljesítmény volt” – mondja.

Szinte minden készen állt a letűnt szakma feltámasztásához. Már csak egyvalami hiányzott. Mint megtudjuk, a vándorfényképészek régen vagy a hátukon cipelték a gépüket, vagy lóval jártak. „Na, az már több alkalommal bebizonyosodott, hogy a ló meg én, az legalább három különböző dolog” – mosolyog a fotográfus; ezért inkább az autó mellett döntött. Egy telephelyen figyelt fel a retró hangulatú Barkas lakóautóra. Addigra már három hat év alatti lánya volt, s úgy gondolta, jó lenne egy mobil lakás, amely bárhova elviszi őt, elfér benne a felszerelés és a rövidesen hatfősre bővülő család is. „Így vettem meg az én kis lovamat. Ha az erejét nézzük, akkor mondhatom, hogy mindjárt egy huszonöt-harminc fős ménest vettem” – fogalmaz.

Időközben teljesen lebukik a nap, a dunai levegő egyre hűvösebb, úgy döntünk hát, elnapoljuk a horgászatot, helyette a lakóautóban folytatjuk a beszélgetést. Tulajdonképpen nem is bánjuk, hogy így alakul. Érkezésünk óta időről időre kíváncsi pillantásokat vetettünk a járgányra, most végre belülről is szemügyre vehetjük. Nem csalódunk. A Barkas nádszövet borítása, nomád, mégis otthonos hangulata magával ragad. Meleg fényű lámpa világítja be az egész helyiséget. Az autó végében a férfi legkisebb lánya, Lola és az unokatestvére üldögél. Melléjük telepedve hallgatjuk tovább a járgány beszerzését követő évekről szóló anekdotákat.

„Innentől vándorélettel telt a nyarunk” – meséli, miközben a kis rezsón forralt bort készít az asztal köré gyűlő csapatnak. A különleges produkció híre szájról szájra terjedt, fesztiválok, fotóstáborok váltották és váltják egymást azóta is, igaz, manapság kisebb számban. A vándorfényképész ilyenkor leparkolja az autóját az adott helyszínen, kifüggeszti a képeit, felállítja a famasinát, majd leül, és vár. Jön a vevő, kattan a gép, majd fél óra intenzív munka következik – magyarázza a folyamatot Zalka. „Az emberek valami olyat látnak, amit sehol máshol nem. Az archaikus megjelenésű fotók, a famasina, az autó vonzza őket” – fejtegeti a siker nyitját. A népszerűség okait számba vevő felsorolást csak magunkban egészítjük ki a vándorfotográfus különleges karakterével.

Ő maga azonban inkább kicsinyíti saját szerepét, meglepetésünkre még csak nem is tartja magát művésznek. „Természetesen kezdetben én is fotóművész akartam lenni. De láttam a környezetemben azokat, akik méltán kiérdemelték ezt a rangot, és érzem a különbséget kettőnk között a gondolkodásmódban, a vizualitásban. Néha irigyeltem, ahogy ünneplik őket, de igazából nem volt könnyű irigykedni sem, mert a legtöbbjük szintén egyik napról a másikra élt. Meg szerintem ha az emberben nincsenek olyan indulatok, amelyeket mindenképp a világ elé akar tárni, akkor ne erőltesse, nem lesz igaz, nem lesz semmi értelme. Éppen ezért a magam számára elvétve fotózok. Csak akkor veszem elő önszántamból a kamerát, ha történik velem valami, azt képileg is meg tudom fogalmazni, és úgy érzem, fontos, hogy kifejezzem, elmondjam. Ez ritkán fordul elő ” – beszél az alkotáshoz való hozzáállásáról Zalka. Mi azért a nyers, erőt sugárzó, egyszerű és mérhetetlenül őszinte portréit nézegetve – bár laikusként – bátran hívjuk fotóművésznek. „A portréfényképezésnek is van olyan minősége, amikor már nem csupán emberábrázolásról beszélünk, hanem az előttem állónak a külsőségein kívül a személyiségéből is sikerül megmutatni valamit” – erősít meg az előbbi megállapításunkban a vándorfotográfus.

Zalkáné Bányai Tünde portréja argentotípia

Zalka Imre vándorfotográfus zselatinos ezüst-bromid │ Fotó: Zalkáné Bányai Tünde

„Szeretném a szemléletmódot és a technikát is átadni. Megmutatni a diákoknak, miért gyönyörű szakma ez, de megértetni velük azt is, hogy ha nem érzik a szenvedélyt, nem szégyen felállni sem”

Berecz András portréja argentotípia

Berecz András portréja argentotípia

„Szeretném a szemléletmódot és a technikát is átadni. Megmutatni a diákoknak, miért gyönyörű szakma ez, de megértetni velük azt is, hogy ha nem érzik a szenvedélyt, nem szégyen felállni sem”

Számára azonban az életmód legalább olyan fontos, mint maga az alkotás. „Nekem mindig elemi erejű vágyam volt ez a mobil, kötetlen élet. A fotózás adta meg. Összekötöttük a kellemeset a hasznossal.” Ha a családfőnek épp nem volt munkája, mind a hatan útra keltek, és ha szép helyet láttak, letáboroztak. „Rengeteget horgásztunk, tábortüzeztünk, jártuk a természetet, amikor csak tehettük” – emlékszik vissza a fényképész. A gimnazista korú Lola hozzáteszi: „Belenőttünk ebbe az életmódba. Tényleg a második otthonunk lett a lakóautó. A kortársaim nem is tudják, mi az a Barkas, mint ahogy azt az életformát sem tudják elképzelni, ahogyan a nyarakat töltöttük, és töltjük néha ma is.”

Ősszel aztán visszatér a család a városi életbe. Igaz, már csak Lolának és apjának kezdődik az iskola. Zalka Imre ugyanis amikor nem az országot járja, az analóg és az ősi technikákról tanít. Ez számára igazi hivatás. „Nálam ezt meghatározó pedagógiai ösztönök vezérlik. Szüleim is tanítók voltak, ezt onnan hozhatom. Hálás vagyok, hogy már harminc éve csinálhatom. Szeretném a szemléletmódot és a technikát is átadni. Megmutatni a diákoknak, miért gyönyörű szakma ez, de megértetni velük azt is, hogy ha nem érzik a szenvedélyt, nem szégyen felállni sem. Nehéz hivatás, kell az a belső plusz, ami átlendít a nehézségeken. Nem irigylem a mai fényképész fiatalokat, talán nekünk még könnyebb dolgunk volt. Nem is csodálom, hogy a lányaim is, noha művészalkatok, nem a fotózás felé kacsingatnak.” Ekkor a lánya közbeszól: „Ezt még neked sem mondtam, de én nagyon szeretném továbbvinni ezt a munkát. Engem amúgy is a kézzel való alkotás vonz, a grafittal való rajzolás, nem a digitális világ. És tavaly úgy élveztem, amikor nyáron az egyik fesztiválon én fotózhattam helyetted! Szóval ha te már nem vezetnéd a Barkast, én szívesen beülnék sofőrnek.”

A fenti párbeszéd után még néhány pillanatig csöndben ülünk, a mosolyba némi meghatódottság is vegyül. Majd lassan szedelőzködni kezdünk, és elköszönünk. Mikor kilépünk a lakóautóból, mélyen magunkba szívjuk a friss dunai levegőt. Indulás előtt még egy ideig csodáljuk a látványt. A sötétben meg-megcsillanó hullámokat és előtte a Barkast, amelyben folytatódik a megkezdett történet. Alig indulunk el, máris visszavágyunk abba a pár négyzetméternyi szabadságba.

Hasonló tartalmak

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!