Nincs abban semmi rendkívüli, ha Marcel Proustnak felnőttkorában a teába mártott madeleine teasütemény íze az egész gyerekkort megidézte. Az ízek, színek és illatok mindenkor képesek erre, ha sikerül megőriznünk irántuk az érzékenységünket. Proust halhatatlan művének csodája nem a felidézés ténye, hanem az emlékezés minden határon túláradó, teremtő bősége.

Nekem az újhagyma Kecskemétet idézi, az első harapás íze visszavisz gyerekkorom valóságába, kis időre a múlt újra átélésének semmihez sem hasonlítható gyönyörűségét nyújtja. Sajnos egyre rövidebb pillanatra, a lepergett évtizedek alatt új és új élmények hordozójává vált ugyanaz az íz, élménykoloncok rakódtak rá, elnehezülvén már egyre kisebb ívet befutva képes repíteni engem az időben. Lehet, hogy az emlékekkel sokkal fukarabban kellene bánnunk, vigyázni rájuk, féltékenyen óvni őket, hogy sokáig, egész életünkben képesek legyenek őrizni számunkra a múlt újraélésének szépségét. A legkedvesebb, emlékekben leggazdagabb ízeket, színeket és illatokat csak nagy ünnepen volna szabad elővenni, aztán gyorsan elzárni újra, nehogy letörlődjék róluk a múlt hímpora. Azt mondják, az öregkor visszahozza a valódi, átélt emlékezés képességét. Ha így van, az jó, akkor van valami, amit örömmel lehet várni az öregségtől.

Nem tudom, mindenki emlékezetében van-e az életének aranykora, az enyémben kecskeméti esztendőnk ez az idő, a szüleimmel és a bátyámmal 1960–61-ben. A képzőművészeti főiskola kollégiumának mosókonyháját, ahol addig éltünk, el kellett hagynunk, de nem volt hova mennünk, ezért amíg megoldódik a helyzet, átmenetileg a kecskeméti művész­telepre utaltak be minket. Az átmenet háromnegyed évre nyúlt. Számomra ez a szűk esztendő a teljes és felhőtlen szabadság időszaka volt. Az óvodából már kinőttem, iskolába évvesztes lévén még nem kellett mennem, játszottam a többi gyerekkel, csatangoltam a környéken, éltem kedvemre. Sok művész megfordult ott az alatt a háromnegyed év alatt. Sváby Lajos fűkunyhót épített nekünk, Noel Gábor propelleres röppentyűt csinált, Dobi Piroska rajzolni tanított. Lakott ott egy festő, a háborúban puskatussal beütötték a fejét, a homlokán mély, egészen valószínűtlen horpadás volt, eleinte féltem tőle, aztán megszoktam.

Az újhagyma, az a régi, a közeli ligetben nőtt, a kis patak mellett, ahol nyáron sárga- és piroshasú unka békákat lehetett fogni. A gyerekek minden ehetőt megesznek, amit találnak, nem az éhség miatt, hanem mert a maguk találta élelemnek különös zsákmányvarázsa van. Mi a mi hagymánkat ettük, otthon nem is kértünk mást, csak kenyeret, kihúzkodtuk a hagymát a földből, felültünk a fákra, és ettük – a szabadságot, a Robinson-szigetet, az örök nyarat, a soha vissza nem térő gyerekkort.

Volt valami Varázshegy-szerű a kecskeméti életünkben, a betegség emelkedettsége nélkül. Naponta háromszor kézi csengő hívott étkezésre, a nincstelenségben valószerűtlenül úri életet éltünk, csupa művész a családjával, fiatal, idősebb párok, gyerekek. A gondnok nálam kisebb fiának (három évtized múlva országgyűlési képviselő, államtitkár, a nővére unitárius lelkész) pedálos autója volt, néha megengedte, hogy beleüljek.

Az életünket kísérő emlékek között ott vannak régi játé­kaink is, némelyiket sokáig sikerül átmenteni az idő múlásán. Kecskemétről egyetlen játékomra sem emlékszem, talán mert nem is volt különösebb szükségem rájuk, hiszen ott volt a számomra végtelen kert megunhatatlan gazdagságával. Egy korombeli kislány, Makrisz Agamemnon lánya felhúzható, színes bádogmotorost kapott, az nagyon tetszett, de úgy emlékszem, nem vágytam rá, hogy nekem is legyen olyan. Volt persze olyan is, legjobban a szomszéd fiú színes, parányi, üvegből készült pávacsaládját szerettem volna. Gyufaskatulyában elfért az egész, gyönyörűek voltak, igazi kincs.

Talán legjobb volna soha el nem mondani az emlékeket, hogy el ne veszítsük őket. Az én kecskeméti csigaversenyemet annyiszor mesélte újra a család, hogy az átéltség érzése számomra szinte teljesen kimosódott belőle, nem tudom, emlékeimnek melyik része a valóság felidézése és melyik a százszor elmondott történeté. Nagy, világosbarna csigákat gyűjtöttem, rengeteget, talán százat is, bár lehet, hogy csak egy tucat volt, a kisgyerek nem számol, hanem benne él a történésben. Volt egy kis teraszunk, oda vittem a csigákat, és mászattam őket, persze mindent összekentek a nyálukkal. Azt hiszem, azt mesélik, órákig játszottam így, míg rám találtak, nevető bosszankodással.

Visszamenni sem volna szabad gyerekkorunk szín­tereire. Persze mindig visszamegyünk, és meglepődve látjuk, hogy minden milyen kicsi, ami valaha óriási volt. Ma már tudom, megnéztem, hogy a művésztelep előtt a rét kicsi, gyerek­koromban hatalmas volt, alig jutottam el a túlsó feléig. Egyszer gólyák lépdeltek rajta, nálam is magasabb madarak, ahogy elindultam feléjük, suhogva, lassú szárnycsapásokkal szálltak el fölöttem. Télen kint csatangoltam a réten, valami gödör felett a jég beszakadt alattam, derékig a jeges vízbe estem. Hazasiettem, a szüleim nem voltak otthon, egyedül átöltöztem, nagyon büszke voltam magamra, hogy így megoldottam a nehéz helyzetet, ültem az ágyon, várva a dicséretet. Biztosan meg is kaptam, de mintha nevettek volna azon, miket és hogyan húztam magamra.

Nem gondol bele az ember, pedig élete minden időszakának megvannak a meghatározó virágai. Nekem Kecskemété a gólyahír fényes, sárga szirmaival, apró virágok a közeli liget szélén, a patak közelében, pontosan fel tudom idézni a helyet is, ahol nőttek. Arra nem emlékszem, hogy a búzavirág is ebből az időszakból való-e, talán igen, hiszen később nagyvárosban éltünk, nemigen találkozhattam vele. De elhelyezni nem tudom, egyszer csak a legkedvesebb virágaim közé került, és meg is maradt ott. Biztosan pipacsot is ekkoriban láttam sokat, de hát a pipacs könnyen megszeretteti magát bárkivel, bárhol találkozhatsz vele, mindjárt befészkeli magát belső képeid tárházába, az első találkozástól a tiéd – ahogy mindenkié.

Ahogy minden embernek, egész otthonoknak is lehet saját illatuk, csak ezzel ritkán találkozunk, mert a lakók és bútoraik, holmijuk változásával az illatok is kicserélődnek. Az illatmúltba visszalépés élménye ritkán adatik meg, akkor viszont annál erősebb, ahogy egyszer Sopronban történt meg velem. Keresztapám volt Storno Gábor, a Storno-múzeum tulajdonosa, gyerekkoromban néhányszor nyaraltam nála. Több évtized múlva jutottam el oda ismét, keresztszüleim már nem éltek, de a megőrzött térben az illatok váratlanul olyan intenzitással idézték fel a rég elmúlt gyerekkort, hogy kicsordultak a könnyeim. A kecskeméti éveket az illatok közül a művészek olajfestékéé idézi, amíg élek. Némelyik műteremben mi, gyerekek kaptunk festéket, ecsetet, papírt, csöndben dolgoztunk, a festő a maga képén, mi a miénken. Harmonikus, munkás csöndekre emlékszem, mintha az időt is sikerült volna megállítani.

Kora nyári ízek az asztalon. Egy harapás az újhagymából megnyitja a kaput, máris az eltűnt idő nyomában járok. Kitüntetett pillanat.