Nem túlzás azt állítani, hogy a Galga is táplálta Sára Sándor alkotó szellemét. A rendező-operatőr szülőföldjén szerzett tapasztalatai egész életművén nyomot hagytak.
Mint Ady föl-földobott köve, Sára Sándor úgy tért haza újra meg újra kicsi országába, azon belül is a Galgamentére, akármerre vetette is az élet. Mindig büszkén beszélt arról, hogy Turáról származik, és Ikladon nőtt fel a táj bűvöletében. A két éve elhunyt rendező-operatőr gyermekkorában a Galga még valódi folyó volt. Szülőfalujánál egyenesen két ágra oszlott, és bőven lehetett benne halat – csíkot, compót, csukát – is fogni, ahogyan arról Sára egy horgászlapnak adott interjújában anekdotázott.
A Galgamentén szerzett gyermekkori élményanyagát azonban a ma már sokkal szerényebbnek mutatkozó folyó mellett, mentén élő emberek gazdagították csak igazán. A magyar többségű Tura, a tót Domony, a sváb Iklad – nem is beszélve a Galgamente cigányairól – eltérő nyelvet és közeget jelentettek ugyan, a közös történelem és az életet szervező földrajzi jellemzők összekötötték a helyieket. Sára így vallott minderről az Európai Utas című folyóiratnak: gyerekként ha olykor-olykor összeverekedtek, sosem azért, „mert az egyik svábul, a másik tótul, a harmadik magyarul beszélt otthon a szüleivel, hanem legfeljebb olyasmiken, hogy mikor ki fürödjön a Galga-patak selymesebb partszakaszán, avagy ki ajándékozhassa meg egy zöld almával a szeplős orrú Piroskát”.
A szülőföld ihlető szelleme nyomot hagy Sára némelyik meditatív fotóján is. Például a turai mindennapokról, egy-egy jegenyésről, akárcsak olyan életre szóló, helybéli barátok családjáról készült képein, mint amilyen a domonyi Huszárik Zoltán is volt. Közös filmjükben, a magyar filmtörténet egyik legnagyobb alkotásában, a Szindbádban Sára egészen egyedi oldalát mutatja meg. Színekben gazdag, virulens beállításai tökéletesen megidézik Krúdy világát, amely eleve tartózkodik minden történelmi árnyalattól. Sára szecessziós kirándulása életművének legismertebb és leginkább elismert epizódja, noha a sorsokat kutató, karcos, megrendítő, drámai fényképezései és témaválasztásai legalább ugyanannyi, ha nem több figyelmet érdemelnének.
„Majd számonkérik tőled a történelmet, és igazuk lesz. Kérd számon a történelemtől az embert, és igazad lesz! És kérd számon magadtól is!” Ez a sokat idézett gondolat lett a mottója Sára önéletrajzi ihletésű, 1968-as filmjének, a Feldobott kőnek. Ám a mozi elején és végén is feltűnő gondolathoz még egy lényeges mondat is hozzátartozik. „Feledheted-e ezeket az arcokat?” – kérdezi magától a főszereplő, Pásztor Balázs Balázsovits Lajos hangján. A hang persze a színészé, de a gondolat Sára Sándoré és forgatókönyvíró társaié, Csoóri Sándoré és Kósa Ferencé. Sára egész életében ennek szellemében – a meglátott arcok elfeledésére való képtelenség és az abból adódó felelősség tudatával – alkotott.