A létezés barbár szépsége – látogatóban Ambrus Lajosnál
Ambrus Lajos íróval Egyházashetyén, egy háromszáz éves házban beszélgettünk elsüllyedt gyerekkorról, Hamvas Béláról, a természethez való visszatalálás igényéről és fontosságáról.
Menü
Irigylendően szabad ember, igazodási kényszerek nélkül, aki utánozhatatlan humorú filmjeiben nemcsak azt mutatta meg, milyen valójában a hetvenesnyolcvanas évek kádári Magyarországa, hanem azt is, mi lett a nagy reményekkel a rendszerváltás után. A 2022 novemberében nyolcvanadik születésnapját ünneplő András Ferenccel kővágóörsi házában beszélgettük boldog gyerekkorról, nyüzsgő fiatalságról, Truffaut-ról, Godard-ról, Sára Sándorról és az egyszerre kezdő- és végpont Balaton-felvidékről.
Még egy kerek évfordulót ünnepelhet az idén, éppen negyven éve mutatták be a talán legsikeresebb filmjét, a Dögkeselyűt. Ez a legkedvesebb is?
Nem tudok rangsorolni. Tény, hogy a Dögkeselyűért kaptam és kapom a mai napig a legtöbb elismerést, de ugyanilyen kedves a szívemnek a Veri az ördög a feleségét, a Végkiárusítás, A nagy generáció vagy a Vadon is. Ezeket szerencsére többnyire a közönség is szerette. Talán mert nagyon újnak, merésznek, másnak hatottak. Ilyen típusú filmeket akkoriban nem készített senki, engem viszont soha nem érdekelt más, mint hogy a lecsúszást, a proletariátust, a szegénységet, a kirekesztettséget, a csalódottságot, az értelmiség mellőzöttségét, történelemből való kiszorulását, anyagi-szellemi kitaszítottságát tükörként megmutassam.
A Dögkeselyű mégis nagyobb pályát futott, mint a többi, a berlini filmfesztiválon közönségdíjat nyert, majd hatvan országban, az Egyesült Államoktól Iránon át Japánig bemutatták. Mit talált el vele ennyire?
Eleve nagyon szerencsés csillagzat alatt született, az operatőr Ragályi Elemértől a hangmérnök-zeneszerző Kovács Györgyön át Cserhalmi Györgyig mindenki teljes odaadással dolgozott. Hogy miért lett külföldön is akkora sikere, arról csak sejtéseim vannak. A Veri az ördög a feleségét szerintem ugyanolyan jó film, ráadásul benne van a kedvenc megrendezett jelenetem, amikor Kajtárék délután kiviszik a tévét a verandára – ebből tökéletesen megérthető a szocializmus lényege. A Dögkeselyű viszont ennél talán egy fokkal tovább megy. Ugyan szintén a kor tipikus kelet-európai problémái és betegségei jelennek meg benne, a végeredmény valahogy univerzálisabb és kortalanabb lett.
Az ön ötlete volt, hogy a később egyik állandó színészévé is váló Cserhalmi György játssza a főszerepet?
Igen, sőt tűzön-vízen át ragaszkodtam hozzá. Ez azért volt nagyon érdekes, mert Munkácsi Miklós, akinek a regényéből készült a forgatókönyv, kikötötte, hogy bárkit választhatok a lecsúszott taxis Simon József szerepére, csak azt a „rekedt hangú” színészt nem. De az írók nem értenek a színészválasztáshoz, számomra egy pillanatig nem volt kétséges, hogy Gyuri lesz a befutó. És persze az alaptörténetet is erősen átgyúrtam. Szándékosan egy munkáscsaládot állítottam a középpontba, mert arról akartam beszélni, hogy egy ilyen rendszerben mit ér a végigdolgozott élet. Ettől az egész komolyabb, mélyebb, megrendítőbb lett. Sokkal több, mint egy bűnfilm vagy „az első magyar krimi”, ahogyan szokták időnként emlegetni.
Nem ez az egyetlen munkája, amelynek irodalmi alapja van, a Gion Nándor megrendítő szépségű regényéből készült A kárókatonák még nem jöttek vissza című tévéfilmet például 1985-ban mutatták be. Hogyan talált rá ezekre a sokszor alig ismert művekre?
Az egész életemet átolvastam, most is azt teszem, éppen Orosz István barátom Páternoszter című nagyregénye van soron. Sümegen, ahol a gyerekkoromat töltöttem, meglepően modern könyvtár volt, vittem mindent, ami a kezem ügyébe került. Később járattam az irodalmi lapokat is, és amennyire lehetett, figyeltem a határon túli, különösen az erdélyi és a délvidéki irodalmat. A kortárs fiatal írók, költők – Simonffy Aladár, Munkácsi Miklós, Bereményi Géza, Gion Nándor és még sorolhatnám – szinte mindegyike a barátom volt, sokukkal dolgoztam is együtt valamilyen formában. A Veri az ördög a feleségét-ben és A nagy generációban sem véletlenül szerepel a Vetró név, ami Bereményi születési neve; ragaszkodtunk hozzá, hogy a közös filmjeinkben mindig legyen egy szereplő, akit így hívnak. Ugyanígy sokat összejártam a képzőművészekkel, színészekkel, zenészekkel is. Pezsgő, izgalmas, bűvös időszaka volt ez az életemnek, ma is nagyon szívesen gondolok vissza rá.
Igen. Egyrészt, mert fiatalok voltunk, és fiatalnak lenni minden korban jó. Másrészt, mert a közös nagy ellenség összetartott minket, nem szekértáborok voltak, hanem kocsmák. Én is sűrűn látogattam többek közt a Kárpátiát, az Építész pincét meg a Bajtárst. Nemcsak a kortársaimmal, hanem a nálam jóval idősebb, komoly barátaimmal is ezeken a helyeken találkoztam. Kondor Bélától Pilinszky Jánoson és Sarkadi Imrén át a Vujicsics testvérekig minden délután vagy este együtt volt egy masszív kis társaság, tele a margón kívülre szorított géniuszokkal. Az, hogy ők engem, a tizenkilenc-húsz éves zöldfülűt befogadták, csodálatos érzés volt: ülni köztük, és hallgatni őket, ahogy a lét megoldható vagy megoldhatatlan problémáiról beszélgettek – többet ért, mint bármilyen egyetem. Arról nem is beszélve, hogy ebből a társaságból egyenes út vezetett előbb a televízióba, aztán – főleg – a filmgyárba.
Ekkoriban került Sümegről Budapestre?
Nem, még 1956-ban, tizennégy évesen. Apám B-listázott horthysta katonatiszt volt – alapvetően baloldali érzelmű emberként ezt kétszeres pofonként élte meg –, és mivel nem nagyon kapott munkát a környéken, 1953-ban a fővárosba jött. Szegénynek rettenetes helyeken kellett dolgoznia, például egy kénsavgyárban vagy a csepeli csőgyárban, anyámmal szörnyű albérletekben laktak. Engem ezért a középiskola kezdetéig a nagyszüleimnél hagytak, utólag azt mondom, hogy hála Istennek. Egykori haditengerész nagyapámat, aki jómódú parasztgazda volt, és haláláig Horthy Miklós híve, különösen szerettem. A mélyen hívő katolikus nagyanyámmal a hajnali misékre, vele a szőlőbe jártam, esténként meg feküdtünk az ágyban, és hallgattam a történeteit a kikötők egzotikus világáról. Az apámmal, aki teljesen más típusú és eléggé megtört ember volt, kevésbé szoros kapcsolat alakult ki. De ez nem zavart, mert óriási szabadságban éltem; hogy ez a szabadságvágy, amely minden időben megóvott az igazodási kényszertől, ma is erősen bennem van, azt a szegénység ellenére is csodálatos gyerekkoromnak köszönhetem. A könyvek mellett hamar felfedeztem magamnak a filmet, a sümegi Petőfi filmszínházban napi kétszer volt vetítés, hatkor és nyolckor, én pedig jóformán mindent megnéztem, amire be tudtam lógni. Ekkoriban volt a csúcson az olasz neorealizmus, és sok magyar filmet is láttam, például a Mágnás Miskát, a 2×2 néha 5-öt vagy a Makk Károly-féle Liliomfit. Bár ekkor még a csodálatos általános iskolai osztályfőnököm hatására vegyész akartam lenni, a mélyben már ott mocorgott bennem a filmezés iránti vágy.
Igen. Amikor második gimnáziumban visszakerültem Budapestre, Zuglóban laktunk – továbbra is albérletben persze, saját lakásunk, egy panel, csak a hatvanas
évek elején lett –, nem messze a filmgyártól. Addig sündörögtem a környéken, amíg behívtak egy statisztaválogatásra, Ranódy László A tettes ismeretlen című filmjéhez kerestek gyerekszereplőket. Ebbe a filmbe még nem, de Herskó János Két emelet boldogságába már beválogattak. Fogalmam sem volt, mi történik, arról pláne nem, ki a rendező, de egyszer csak megérkezett a kifogástalanul elegáns másodasszisztens, Rényi Tamás, és közölte, hogy mi leszünk a Guszti bandája – Gusztit Mécs Károly alakította. Két jelenetben szerepeltem, és bár mindkettőből kivágtak, attól kezdve megszállottan kerestem a lehetőséget, hogyan juthatnék be a filmgyárba. A gimnáziumban is kialakult egy csapat, amellyel állandóan – órák helyett is – moziba jártunk, főleg a Puskinba. Én parasztgyerekként igyekeztem eljátszani az értelmiségi úri fiút, amiben sokat segített az olvasottságom. Akkor már nemcsak magyar, de külföldi filmesek nevét is ismertem, Andrzej Wajdáét, François
Truffaut-ét és Jean-Luc Godard-ét – a francia új hullám különösen hatott rám. Ha azt mondom, hogy életem egyik nagy ajándéka, hogy minden borzalma ellenére átélhettem 1956-ot, a másik az, hogy később mindhárom példaképemmel találkozhattam. Truffaut, aki az Életem filmjei című könyvében a Veri az ördögöt a száz legjobban kedvelt filmje között említi, maga üzent, hogy ha Párizsban járok, keressem meg. Az irodájában fogadott, hosszan beszélgettünk, és amikor Godard-ra terelődött a szó, csak annyit kérdezett elkomorodva: „Ő még él?” Godard-ral nem sokkal később a velencei filmfesztiválon futottam össze, egyedül ült egy szivarral a szájában, odamentem hozzá, elmeséltem, hogy nemrég Párizsban beszélgettem Truffaut-val, mire annyit felelt: „Az ki? Nem ismerek ilyen embert.” Godard ötvenedik születésnapjára egyébként Árvai Jolánnal készítettünk egy dokumentumfilmet is a televíziónak, amikor a francia filmrendező három napra Magyarországra jött, de a főszerkesztő nem engedte befejezni, így ment az egész a kukába. Hogy ki döntött így, és miért, azóta sem tudom.
Visszatérve a kezdetekhez, bár ez volt a legnagyobb vágya, először mégsem a filmgyárba, hanem a Magyar Televízióhoz került. A Szabadság téren is sündörgött?
Eltelt jó pár év, érettségi után dolgoztam segédmunkásként, voltam betanított revolveresztergályos, anyagmozgató és irodista. Végül egy barátom szülei révén ügyelő lettem a tévében. Örültem nagyon, mert a színművészetin akkoriban csak négy-öt évente indult rendezőosztály, és tudtam, ha valamiféle gyakorlatot fel tudok mutatni, nagyobb esélyem van bejutni – nagyjából százszoros túljelentkezés volt. De más szempontból is nagyon hasznos időszak volt ez a néhány év. Az igyekvőbbek, mint én, hamar helyzetbe kerültek. Emlékszem, az első munka, amelyben részt vettem, húszévesen egy Törőcsik–Bodrogi-est volt, később rengeteg interjút is készítettem, többek közt Illyés Gyulával, Sarkadi Imrével, majd a sorozattól a drámáig, a játékfilmtől a karácsonyi műsorig szinte mindent. Remek iskola volt, és az itt szerzett kapcsolatok révén 1965-ben végül tényleg a filmgyárban kötöttem ki. Fábri Zoltán asszisztenseként dolgoztam, csodálatos ember volt, nemcsak a szakma alapjait tanultam meg tőle, hanem egyfajta magatartást, munkamorált, erkölcsöt, gondolkodást is. Közben felvettek a főiskolára, Szinetár Miklós és Makk Károly osztályába, vagyis mondhatni sínre került az életem.
Nyilván számukra a rendes szakma a villanyszerelő, a kőműves vagy a szerszámkészítő műszerész volt, de látták, milyen megszállott vagyok, ezért hagyták, hadd járjam a saját utam. Anyám csak akkor ijedt meg, amikor a kocsmatársaságaim miatt feljelentettek, és egy ideig spiclik jártak a nyomomban; akkor azért megvolt a fejmosás, miért kell olyan gyanús és kétes alakokkal lógnom, mint például Pilinszky János. Igazából akkor értették meg, mit csinálok, amikor először ment a Toldi moziban két filmem, a Szervezés kérdése és a Dózsa népe; elvittem rá őket, és végig gurultak a röhögéstől, anyám mondta, „nem is tudtam, fiam, hogy neked ilyen jó humorod van”.
ANDRÁS FERENC Budapesten született 1942. november 24-én. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer. 1962 és 1966 között a Magyar Televízió ügyelője és rendezőasszisztense volt, 1965-től 1968-ig a Mafilm I. Stúdiójánál rendezőasszisztens. 1969 és 1973 között a Színház- és Filmművészeti Főiskolára járt. 1973 óta rendező, a Dialóg Filmstúdió igazgatója. 1998-tól a Duna Televízió szinkronstúdiójának vezetője volt. Filmjeit számtalan helyen díjazták a világon, a Veri az ördög a feleségét című szatírája többek között az 1978-as Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztivál fődíját és Hyères-ben a Humor-díjat nyerte el, a Dögkeselyű az 1983-as Berlini nemzetközi filmfesztivál közönségdíját. 2021 óta a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendezői osztályát vezeti. Kővágóörsön él
Ezek a Balázs Béla Stúdióban készült dokumentumfilmek voltak. Az első nagyjátékfilmjét viszonylag későn, harminchárom éves korában készítette.
Abban az időben az volt a szokás, hogy a főiskolások a második évben automatikusan bekerültek a BBS-be, amely akkor élte a fénykorát, nemcsak szakmai, szellemipolitikai értelemben is. Három filmet készítettem ott, de már nagyon vágytam egy igazi, profi nagyjátékfilmre. Körülbelül öt forgatókönyvem volt, de valahogy egyik sem aratott nagy sikert. Egyszer valahogy eljutottam a Hunnia Stúdió vezetőjéhez, Köllő Miklóshoz, aki megkérdezte, nincs-e valami más ötlet a tarsolyomban. Mondtam, hogy de, már régóta gondolkodom egy Balaton környéki történeten, amely augusztus 20-án játszódik. Ő meg erre, hogy rendben, ez elég olcsónak tűnik, írjam le, vigyem be neki. Hamarosan meg is kötöttük a szerződést, bár a forgatás ilyen-olyan okok miatt egy évet csúszott.
Ez volt a Veri az ördög a feleségét?
Igen. A forgatókönyvet Bereményi Gézával, illetve Kertész Ákossal közösen írtuk, a témáját pedig a magánéletemből merítettem: Sümeg volt az inspiráció, megjelenik benne nagyapám, apám és anyám karaktere, Vetró elvtársat pedig egy Aczél Györgyöt és Kádár Jánost is kezelő családi ismerős orvosról mintáztam. 1975 márciusától, mint az őrült, kerestem a megfelelő forgatási helyszíneket a Balaton északi partján, és azt is, kik szerepeljenek benne. Nemcsak Magyarország, de Erdély és Felvidék összes színházát végigjártam, mert valami újat akartam, mást, nem a megszokott sztár arcokat. A cseh iskolát követve azt szerettem volna, ha a színészeim nem rutinosan eljátsszák, hanem valóban benne vannak a szerepükben. Ez azóta is fontos számomra: azok az emberek, akik a történet szerint egymásért vagy egymás ellen vannak szülve, hogyan tudják ezt „csináltság” nélkül megélni a kamera előtt. Ezért az sem biztos, hogy egy filmben hivatásos színésznek kell lenniük a szereplőknek, bár nem szeretem az amatőr szót sem, hiszen aki már túl van az első forgatási napon, az profi. Ez, a budapesti iskola képviselőit leszámítva, sosem volt igazán divatos felfogás, de én így találtam ki magamnak, és e filmkészítési szisztéma szerint dolgozom a mai napig. Minden valamirevaló filmrendezőnek megvan a saját stílusa, amelyet nem változtat meg semmiféle szakmai nyomásra vagy a közönség vélt igényei miatt. Pláne nem nyolcvanévesen. Mondjuk, hogy ennyi vagyok, az biztosan csak egy vicc.
Ahhoz képest, hogy a film-főigazgatóságon kezdetben mindent elkövettek, hogy ne legyen belőle semmi, meglepően könnyen. Állítólag, ezt én is csak harmadkézből hallottam, amikor a hivatalos bemutató előtt levetítették a pártüdülőben nyaraló elvtársaknak, köztük Kádár Jánosnak és a feleségének, végigröhögték az egészet. Sőt, kajánul mutogattak egymásra, mindenki a másikban ismerte fel Vetró elvtársat. Végül egy jelenetet sem kellett kivágni, ami nagy szó volt akkoriban.
Kollégáimmal együtt aláírtam a Csehszlovákia lerohanása ellen tiltakozó Charta ’77-et. Makk Károly beszélt rá, mondván, ha megtesszük, Kádár kénytelen lesz nyilvánosan elítélni, hogy a kinti művészeket börtönbe küldik. Mivel a hír az aláírók listájával a Le Monde címlapján is megjelent, a vártnál nagyobb ügy kerekedett az egészből, mi meg kénytelenek voltunk a velünk egyébként nagyon korrekt Pozsgay Imre kultuszminiszter irodájában magyarázkodni. Én például szakmai okokat említettem, amelyek részben igazak is voltak, mert nemcsak a cseh filmeket, hanem a cseh irodalmat is kifejezetten szerettem, megrázott a bálványaim meghurcolása. Végül néhány év szilencium lett a „jutalmam”. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a televízióban azért dolgozhattam; ekkor készült el a Végkiárusítás, amit egy vasárnap este három és fél millióan láttak, és A legnagyobb sűrűség közepe. Utóbbi a nyomorban tengődő, kvázi hajléktalan emberekről szólt; egy hajszálon múlt, hogy félretegyék, mondván, szegénység a szocializmusban nem létezik. Aztán 1982-ben jött a Dögkeselyű, arról pedig már beszéltünk
És sorban a többi, a nagy generáció, a Kárókatonák még nem jöttek vissza, a történelmi kosztümös film Vadon, a bizonyos tekintetben a Dögkeselyű folytatásásának tekinthető Törvénytelen, illetve rengeteg televíziós munka. Ezekben nemcsak a kortükörjelleg, a társadalom perifériájára sodródó emberek iránt érzett empátia és az ennek ellenére való, a túlélést szolgáló humor a közös, hanem a helyszín is: a Balaton-felvidék majdnem mindegyik munkájában megjelenik. A szíve mindig visszahúzta?
Igen. Negyvenöt éve magánemberként is kétlaki vagyok, bár egy ideje inkább itt, a kővágóörsi házamban töltöm az időt, Budapestre csak tanítani járok. Azt viszont, hogy a Balaton-felvidéken kell lenni nyaranta, nem én találtam ki. Valahogy önmagától sok barátomnak és kollégámnak eszébe jutott, hogy legyen errefelé egy értelmiségi bázis, amely egyszerre búvó- és alkotóhely, én például nemcsak filmeket, de tévéműsorokat, versműsort is készítettem a környéken. Szomjas György, Kardos Feri, Kende Jani, Cseh Tamás, Sára Sándor; sok száz estét töltöttünk el együtt hol az egyikünk, hol a másikunk házában, vittük egymásnak a szerszámokat, főztünk, ittuk a fröccsöt. Sára Sándor a társaság központja volt, és az egyik legfontosabb ember az életemben. Teljesen más filmeket készítettünk, mégis ugyanabban hittünk.
Hogy a film nem ipar, és hogy jót alkotni csak jó társaságban, barátokkal lehet. Nagyon fáj, hogy mára szinte mind elmentek. A nagyapám szőlőjéből megmaradt utolsó részt nemrég adta el az unokatestvérem; nincs, aki megművelje. Lassan már a családban is alig akad valaki, aki emlékszik a múltra. Kérdezte, miért jöttem vissza a környékre. Valójában én nem a Balatonfelvidéket, nem Balatonszepezdet, Révfülöpöt vagy Kővágóörsöt akartam. Nekem itt minden Sümeg. Sőt,egyre inkább az.
Igen is, meg nem is. Szerencsére még élünk néhányan a régiek közül, és ott van Rozi lányom is, aki Pécsen lakik, de szinte mindennap hívjuk egymást. Hihetetlenül büszke vagyok rá, mert óriási tragédia után állt talpra. A férje halála után három kisgyerekkel maradt egyedül, de nem adta fel. Rátalált a második férjére, aki öt gyerekkel lett özvegy. Az esküvőjükön sorfalat állt mind a nyolc, a legkisebb, aki vér szerint nem az övé, odafutott hozzá, és a kezét nyújtotta – ennél szebbet, meghatóbbat filmben sem lehetne kitalálni. Úgyhogy most nyolc unokám van, velük is gyakran beszélek, ha tudnak, jönnek, én meg etetem őket lelkesen. Ami a szakmai részt illeti, ott is vannak terveim. Másodéves az osztályom a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a diákjaimat nézve egy fokkal bizakodóbb vagyok a magyar film jövőjével kapcsolatban, mint az ezredforduló környékén. És ami nagy öröm, hogy hamarosan újra forgatni fogok.
Temesi Ferenc 49/49 című regényének adaptációját Záróra után címmel, Udvaros Dorottya és Hegedűs D. Géza lesz a két főszereplő. Ez egyszerre szerelmi történet azzal a kérdéssel a középpontban, van-e realitása egy kései szerelemnek negyven kihagyott év után, és egy trilógia záródarabja is. A Dögkeselyű és Az utolsó nyáron után úgy érzem, talán van még mit és pláne kinek mesélnem a már-már mániámmá vált nagy generációról és arról, hogyan, milyen eszmék, értékek és szellemi irányzatok mentén éltünk és élünk ma Európában.
Ambrus Lajos íróval Egyházashetyén, egy háromszáz éves házban beszélgettünk elsüllyedt gyerekkorról, Hamvas Béláról, a természethez való visszatalálás igényéről és fontosságáról.
A világhírű animációs rendező Simpson családról, Frank Zappáról, Los Angeles-i életről és magyar filmes stílusról mesélt
Szöveg: Farkas Anita Fotó: Muray Gábor Ha azt mondjuk, minden ember élete kész regény, Kondor László fotóművészé ezerszeresen az. Amikor 1956-ban, alig tizenhat évesen elhagyta
Másik János ötvenéves pályafutása során a Kőszegi Grouppal bejárta a világot, olyan magyar underground zenekarokban játszott, mint az Európa Kiadó, a Balaton és a Trabant, s mindezek mellett több mint hatvan filmzenét írt. Szerteágazó és gazdag munkásságáról néhány emlékképen keresztül beszélgettünk az augusztusban hetvenedik születésnapját ünneplő zenésszel.
“A színész zsámbéki otthonában beszélgettünk a saját útról, amelyet elbukások árán is követni kell, az öngyógyításról, amely a megfelelési vágy elengedésén alapul, valamint arról is, hogyan lehet egy tündérkertet létrehozni.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
