Legújabb családi mesekoncertje, miközben a képzelet segítségével az emberi élet boldog és nehéz pillanatain át utaztatja hallgatóit, megmutatja, hogyan lehet „minden piciségnek örülni”. Ez egyfajta jelmondata?
Teljes mértékben. A piciségek visznek át a nehézségeken, ezekbe tudok kapaszkodni. Az említett Piripotty mesekoncert, ahogyan a többi koncertem is, állandóan megújul, hiszen az emberi élet is folyamatos változásban van. Szerencsére ezt tudom jól fogadni, megélni a mindennapokban is. Így válhatnak ajándékká bizonyos helyzetek: egy reggel, egy beszélgetés vagy ha épp a teraszon ücsörögve ér a napsütés. Ezek a pillanatok képesek kiemelni aztán a mélypontjaimból is. Nagyon szeretek élni, mindig is közösségi emberként léteztem, de minél idősebb vagyok, annál inkább érzem a jelenben levés fontosságát, feladatát. Sőt, mostanra jutottam el oda, hogy mélységében értelmezzem a dalaimat is.
Korábban nem foglalkoztatta, hogy önmagát is elhelyezze a zenében?
A dallam mindig megfogott, de a szöveget inkább csak énekeltem. A Piripotty előadásomban a főszereplő kisfiúnak meg kell küzdenie a lány szerelméért, át kell élnie egy feltételezett viszonzatlanságot, de persze hepiend a zárás. Az élet azonban írhat más forgatókönyvet. Az én esetemben is voltak mélységek és magasságok, traumák és tapasztalatok, amik mindig meghatározták a folytatást, és szépen összeértek a jelenben. Más jellegűek a műsoraim is, már mindegyikben ott van a saját történetem. Úgy érzem – és nemcsak a közönség, de a zenészeim visszajelzései alapján is úgy tűnik –, hogy a mostani énem tudja kifejezni leginkább az érzéseimet, most vagyok igazán hiteles a színpadon. Jó érzés megtapasztalni ezt a fejlődést.
Említette a visszaigazolást. Mennyiben más eljutni egy gyermek és egy felnőtt ember lelkéig?
A gyerekek őszinték, nincs bennük gát. Felőlük minden reakció természetes, a mosoly, a csillogó szemek, a meglepettség. Ezért is szeretek nekik koncertezni. Egyébként mi, szülők gátoljuk őket, akarva-akaratlan. A fiam esetében is azt láttam, hogy ha nehéz is, teret kell adnom neki, és bejött. Éppen ezért szeretem, ha a koncerten szabadon mozognak a gyerekek, táncolnak, énekelnek – még ha ez a részemről nagyobb odafigyelést igényel is. A felnőttek esetében az idő a kulcs; és milyen érdekes, ők jobban igénylik a bátorítást, dicséretet is. Általában a koncert közepénél jutunk el oda, hogy ki merik engedni a hangjukat. Nem véletlenül hívta fel a figyelmet Kodály Zoltán a közös éneklés erejére, ami csodákat művel velünk. Az éneklés ugyanis olyan energiákat szabadíthat fel, amelyek az egész lényünket gyógyítják. A zene, az ének és legfőképp az emberi hang a léleknek olyan részeibe tud behatolni, ahová semmi más. Mindig ott volt, ott van nálunk, élnünk kell vele.
A régi, zárt falusi közösségekben mindez természetes volt, sőt nem is adódott más lehetőség a meghatározó életesemények „kibeszélésére”.
Nem volt pszichológus, önsegítő könyv, televízió, podcast. Nem feltétlen a technika ellen szólok, de tény, hogy régebben a születéstől kezdve minden gyerek énekszót hallott. Énekelt az édesanyám és az ő anyukája is, akivel nagyon szoros volt a kapcsolatom. A saját példám is igazolja, hogy a népzene az egész személyiség fejlődéséhez hozzájárul. Én már Komáromban születtem a két bátyámmal, de lelkileg erősen kötődöm nagyszüleim falujához, Újlóthoz. A lakosságnak ma már csak a nyolc százaléka magyar, a helyi református közösség tartja egyben őket. Sírhatnékom van attól, hogy ennek egyszer vége szakad. Minden hétvégét, nyári szünetet ott töltöttem, a baráti találkozások, a szüretek, a búcsúk emléke erősen megmaradt bennem. A nagyanyám nagyon szép kort ért meg, kilencvenkét évesen hagyott itt bennünket. Amit tőle, illetve a többi nagyszülőmtől kaptam, próbáltam átcsempészni a gyerekeim lelkébe is. Sokat gondolkodom azon, hogy meg tudom-e adni én is ugyanazt az élményt, elég hiteles-e az átörökített verzió.
Van esély rá, hogy nemleges a válasz? Megtörténhet, hogy egyszer csak eltűnik a dal?
Énekelni mindig fognak az emberek, csak az nem mindegy, mit és hogyan. Az éneklés és maga a dal minősége is az erkölcsi személyiségfejlődésünk szolgálatában kellene hogy álljon. Hiszem, hogy csak a falig lehet elmenni, onnantól visszafelé vezet az út. Valóban rossz az irány, de vannak, akik már felismerték, hogy jól nekicsapódtunk a falnak, és ideje újra felfedezni az értékeket. A tisztaságot, a forrást, a kincset nem szabad elengedni. A megtartáshoz viszont bátorság kell, ami kezdődhet azzal, hogy egymás társaságában, közösségben énekelünk. Persze nem leszünk hirtelen bátrak, de ha egyszer sikerül, könnyen rákapunk majd az ízére.