Gondolati játékot ajánlok, de akár valódi is lehet. Kéretik a kedves olvasónak elképzelni, hogy leül a budapesti Gárdonyi téren egy padra – egész sor pad várja ott a megpihenni vágyókat –, és nézelődve visszaképzeli magát a huszadik század első felébe, mondjuk 1910 és 1940 közé, gondolatban egybefonva a három évtizedet. Nem olyan nagy a különbség a mához képest, villamos járt akkor is, automobilok a kockaköves úttesten, polgárok és polgárnők siettek vagy andalogtak a járdán, gyerekek, felnőttek és aggok – talán gyerek több volt, mint manapság. Urat, munkást és parasztot a képzelet sem igen idéz föl ezen a környéken, legföljebb egy kimért léptekkel ballagó rendőrt. Elárulom, ő Marton 3. István törzsőrmester, a nagyapám, aki éppen itt szolgált a két háború között, a Szent Gellért tértől a körtérig és vissza.
De most nem róla van szó, hanem az írókról, akik mentek a Hadikba és a többi kávéházba, vendéglőbe és borkimérésbe, írni, beszélgetni, cigarettázni. Mindnyájan tudták a titkot: a kávéházban az a nagyszerű, hogy az ember nincs otthon, még sincs jó levegőn. A Hadik, persze a Hadik volt már akkor is az irodalom arisztokratikus köztársaságának a felsőháza, ahol akár egyetlen Nyugatban megjelent verssel asztaltárs lehetett az ember, de azért mindenki tudta, kik az irodalom hercegei és grófjai.
Micsoda nagyságok koptatták itt a járdát 1910 és 1940 között! Hadd segítsek. Íme az irodalomérettségi kötelező magyar szerzői: Petőfi, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila. Hatból négy ugyanannak a korszaknak, a huszadik század első felének alkotója. És ha a választhatók közül idevesszük még Móriczot, Radnótit, Karinthyt, Szabó Lőrincet, kiviláglik, hogy a magyar irodalmi kánon egy nagy részét ugyanaz a szellemi kör adja.
Németh László jegyezte föl egy beszélgetését a magyar irodalomról Illyés Gyulával. Illyés szerint ami Ady előtt volt, az mind ifjúsági irodalom. Persze durván, szinte már bántóan túlzó a mondat, mégis sok igazság rejlik benne. Nem sok magyar írót, költőt olvasunk az Ady előtti időkből pusztán a magunk örömére. Aranyt, Petőfit azért igen. Olykor Jókait, Mikszáthot örömmel, de a többieket már csak az irodalmi ínyencek és a hivatalból irodalommal foglalkozók forgatják, a nagyközönségnek leggyakrabban a meglepetés marad: nahát, nem is rossz! Azok a művek viszont, amelyek a huszadik század elejétől születtek, napi olvasmányaink ma is.
Hogy a csudába történhetett ez meg? Honnan támadt egyszerre a zseniknek ez az egész ármádiája? Minden abban az áldott-átkozott dualizmusban gyökerezik, amikor az ország lakosságának talán egyharmada is dzsentriből, parasztból, iparosból, kereskedőből egyszerre kultúrafogyasztó polgárrá lett? Abból a földből sarjadtak mind a világot megmozgató magyar tudósok, a modern magyar művészetet megteremtő írók, festők, zeneszerzők. A dualizmus volt az, amely elvégezte a szántás és vetés nagy munkáját, hogy majd a 20. századnak jusson a termés learatása. Volt azóta bármikor is ilyen szántás és vetés? Lesz még ilyen aratás?
Kedves olvasó, ott a padon ülve, képzeletben vagy valóságosan gondolja végig, mit kapott ettől a kortól, ezektől az emberektől. Készítsen magának képzeletbeli könyvtárat, minden szerzőtől válasszon egy művet, és lapozzon bele sorban mindegyikbe.
1912-ben jelent meg Karinthy Frigyes irodalmi paródiája, az Így írtok ti, amely aztán az évek során egyre bővült, meg is bántódott volna, aki kimarad. Abban az évben a felsoroltak legidősebbje, Ady 35 éves, Móricz 33, Babits 29, Kosztolányi 27, maga Karinthy 25, körülöttük a hasonló korú írók és költők egész raja. Ez aztán a nagy generáció!
Mennyi beleérzés, írói lelemény, szellem, csípős szeretet van az Így írtok ti verseiben és prózáiban! „Jött értem a fekete hajó, / Jött értem a fekete vízen. / Álom-királyfit vitt, tova vitt / Moslék-országnak mentiben – / Fekete hajó, fekete vizen.” Ady, persze, hogy Ady, aztán meg Babits meg Kaffka meg Kosztolányi: „Mint aki halkan belelépett, / és jönnek távol ferde illatok”, Somlyó Zoltán: „Nadrágom rongyos… de nemes szivet takar”, egyáltalán mindenki, a gyengébbek közül nem egy jobb paródiával, mint a saját művei.
Kor szerint következzék a nyomorgó parasztfiúból óriássá növekedett Móricz Zsigmond, akit nem lehet néhány verssel letudni, akire időt kell szánni. Akár egy egész trilógiára szükséges időt, hiszen az Erdély-trilógia – ahogy a kortárs Schöpflin Aladár fogalmazott – a 20. századi magyar irodalom legnagyobb és legsikeresebb erőfeszítése múltunk birtokbavételére. Ki ne akarná birtokba venni azt a gyönyörű múltat?
Aztán jöjjön a polgárfiú, Babits Mihály. Tőle a Jónás könyve, amit leghelyesebb volna minden évben újra elolvasni, hogy megértsük a világot, amely körülvesz bennünket. Kedves olvasó, meglepődne, ha tudná, milyen sokan tudnak fejből hosszú részeket a versből. Nem azért, mert nekiláttak megtanulni, hanem mert egy vagy két olvasással beléjük ivódtak, mint a saját emlékeik. Akkor se lepődjék meg, ha elolvasván a verset sorokra ismer benne: hiszen ezeket tudom én is. Babits verseit az is ismeri, aki nem olvassa.
Néhány éve országos szavazást tartottak arról, melyik minden idők legnagyobb magyar verse. A Hajnali részegség lett a győztes, a szabadkai iskolaigazgató fiának, Kosztolányi Dezsőnek a műve. Megrázóan nagy mű, valóban, de most hadd ajánljunk mást: a novelláit. Pilinszky János, a mi közelmúltunk nagy költője mondta egyszer: ti, pszichológusok azt hiszitek, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség, pedig tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. Senki olyan erővel és irgalommal nem írt azóta sem ezekről az életünket átszövő semmi kis tragédiákról, mint Kosztolányi. Tragédiákról, amiket, ahogy Pilinszky mondta, megoldani nem lehet, csak jól-rosszul elviselni.
Szinte mindenkit olvasni kellene, aki akkor átment a nagy vizsgán, és megjelent a Nyugatban. De most csak egyet hadd ajánljak még, József Attilát, aki egy generációval később született, de korai halála fiatalabbként is a nagyok közösségébe foglalta bele. A szocializmus évtizedeiben, negyven éven át próbálta őt maga alá gyűrni a politika, de nem sikerült, nem sikerülhetett, mert az ő életműve világcsoda, megkarcolhatatlan. József Attilát lehet olvasni egyvégtében is, de talán bölcsebb napról napra szemezni az ágy melletti polcon tartott kötetéből.
Az embernek eszébe jut, hogy vajon mi történik, ha ezek a nagy írók és költők megérik a Rákosi-rendszer sötét és ostoba zsarnokságát. 1950-ben még Ady is csupán 73 éves lett volna, Babits 67, Kosztolányi 65. Hogyan bírták volna ki? De hiszen tudjuk. Fiatalabb társuk, Szabó Lőrinc megérte, tengődött elhallgattatva, műfordítóként, betegen, hogy halála előtt még a forradalmat leverő, hazug Kádár-rendszer legitimálja önmagát mások mellett az ő megkésett elismerésével.
Hagyja is ezt a gondolatot, kedves olvasó. Képzeletben vagy valóságosan üljön le ott a Gárdonyi téren, az Egri csillagok írójának szobra alatt, képzelje vissza magát azokba az időkbe, amikor Ady, Babits és Kosztolányi gyalogolt ezeken az utcákon, a Hadik Kávéházba sietve, hogy találkozzék a magyar irodalom javával. És legyen büszke rá, hogy az összes műveiknek örököse.