A Felplusztulás, leplusztulás gazdagon tartalmazza a Tandori-kéziratok fakszimiléit és a szerző rajzait, mely utóbbiak vagy a saját vershez készített illusztrációk, vagy más műveihez rajzolt portrék (például Ottlik Géza Iskola a határon-jának és Budájának szereplőit ábrázolják, úgy, ahogy Tandori képzeli őket), vagy pedig egyenesen a vers eredőjeként mutatják magukat, mint a Szüszifoszt tárgyaló, a kör és a sík geometriájával foglalkozó versekben. A kötet majdnem mindegyik lapja fel van osztva egy főversre és egy margináliára, amely bővíti a fókuszba helyezett szöveg értelmezhetőségét: például ellentételezi azt, vagy folytatja a gondolati ívét. Visszatérő grafikai elemek a lap jobb vagy bal tetején a nyolcasból képzett különböző formák: a nyolcas fektetve a végtelen jele, majd, ha a kötetcímből kiegészül a plusz- és mínuszjellel, akkor egy sematikus mágnest látunk magunk előtt a pozitív és negatív pólussal; kicsit meghosszabbítva a szárait, kapcsolatot kezd jelölni (&), ha pedig kettőt rakunk egymásra, és összekötjük őket egy vonallal, akkor egy vázlatos virágot kapunk.

Ahogy a grafikai elemekkel bánik a kötet, ugyanaz a szétszedő-összerakó kombinatorika figyelhető meg a nyelvvel való játékában is. Ezzel pedig vissza­kapcsol a kezdetekhez, a Töredék Hamletnek-hez és az Egy talált tárgy megtisztításához, ahol még a névmások és a módosítószók önállósultak. A Felplusztulás, leplusztulás viszont a nyelv makrorétegei felé fordul. Van, amikor a hangzás és az írás viszonyában mutat rá arra, hogy a papíron különböző jelek az olvasásban azonos hangzásúvá válnak: „Felez felel / el el el el / L L L L”. És olyan is előfordul, hogy a szerző az artikulálhatóság hiányára hívja fel a figyelmet a Kemény István versére rájátszó A néma H-val, ám éppen a versben kiemelt hiány segítségével képes a szavak között egybecsengést előidézni: „még nem / otthonom, hazám e / H zaja.” És van olyan, amikor pusztán szógyököket fürkész a vers, mint a Mén, rén, gén, kén miniciklus, amelynek versei folytonosan behívják e szavak mellé a „vén”-t és a „szén”-t is, melyek az elmúlásra és – különösen a szén – a test részekre bomlására utalnak, ezzel összekötve azt a tevékenységet, amelyet a megszólaló végez a szavakkal, és azt a folyamatot, amelyik vele történik.

A kötet legizgalmasabb jelműveletei azonban a tulajdonneveket érintik. A tulajdonnévre hagyományosan úgy gondolunk, mint amit a nyelvi mozgások érintetlenül hagynak. Tandori azzal, hogy felbontja például Kosztolányi nevét, az az által jelölt szövegtestnek olyan, az elmúlásról szóló darabjait hívja be a saját versbeszédébe, mint az Őszi reggeli, a Számadás vagy az Ének a semmiről a névben megbúvó „árny” szón keresztül. Ugyanígy játszik a kötet a Tóth vezetéknévvel is, amely egyszerre jelölheti a kötet szerkesztőjét (és az azt záró alapos Tandori-tanulmány szerzőjét), Tóth Ákost, a pályatárs Tóth Lászlót, akinek Wittgenstein-figurája meg is jelenik a versekben („Tóth László-féle Witti / ügyvivője [szóvivőm] / könyvnek, szó-vivőr ez / azzá v. ezzé, szándéko- / latlan (f)okozás, okta- / lan oktáv, foktalan / foktáv”), valamint Tóth Árpádot is. Így a „Tóth trió” nemcsak a szerkesztő családjára vonatkoztatható, hanem a három említett irodalmárra is.

A recenzióm elején említettem, hogy a véghez közeli léthelyzet, az elmúlás megtapasztalása végső soron az a körülmény, amely a leginkább lehetőséget ad a legmélyebb belátásokra. A Felplusztulás, leplusztulás pedig a költői létet állítja be olyanként, mint amire ez már mindig is, eredendően jellemző; a költői „innen”-ből már mindig megszólal a „túlnan”. Olyan állapot ez, amely túl van mindenen, és egy olyan eksztázis, amely mindent eltúloz, túltol, a túlra tol, hogy aztán „lássuk innen-e a / túlnan”.

Tandori Dezső: Felplusztulás, leplusztulás. Tiszatáj Könyvek, 2021