Menü
Boszniában, Grúziában, akár Szerbiában járva megtapasztal valamit az ember, amit otthon vagy a nyugati országokban már nem is remél: a szabadságot. Legalábbis olyasmit, ami nagyon hasonló hozzá. Egy Houellebecq-regényhős valahogy így írná le a jelenséget: kialakultak már – még ha csak kezdetlegesen is, mindenféle anomáliáktól terhelt, vadkeleti módon – a kapitalista fogyasztói struktúrák, s velük együtt megjelentek a kényelmi funkciók, amelyek hiányában végzetesen talajt vesztünk. Jó éttermek, puha ágyak, „okospadok” (okospad nélkül ugyebár a nyugati polgár nem tud elképzelni emberhez méltó életet). Közben viszont ezen periferikus államok még nem érték el – vagy, miként nyelvünkre kívánkozik a szó, egyelőre megúszták – azt, hogy betagozódjanak az európai szövetségi rendszerekbe és irányelvmátrixokba, és polgáraikat még nem kötik mindennapi cselekvéseikben azok a normák és rendszabályok és folyamatok, amelyekbe mi már beletörődtünk. Houellebecq regényhőse mindenekelőtt azon élvezkedne, hogy rágyújthat a presszóban. De nézzünk csak körül: megragad az utcakép színessége, kis boltok, útszéli árusok tömkelege, hóbortos cégérek, ismeretlen frencsájzok, idegen márkák, a nyugati életvitel elemeinek sokszor gagyi, sokszor meg kreatív koppintásai (olykor meg furcsa túlhaladásai, mint Grúziában az utcán százméterenként elhelyezett kormányablak-automaták) – még ha már bekúsznak is a képbe azok a multinacionális cégek, amelyek néhány éven belül standardizálják és végleg elszürkítik a valóságot. S mindezt egy fölülmúlhatatlan egzotikum, a történelem izgató közelsége, a közelmúlt háborúinak megannyi jele fűszerezi: a nyugati turistának ez is jár.
„Ez a ház észre se veszi a környezetét. De még a szomszédait se. Nincs senki és semmi más, csak ő maga. Ez teljesen természetes. Ezzel igazán nem kell büszkélkedni. De hát ő nem is ismeri a büszkeséget. Elmentem mellette évek, évtizedek óta. Naponta többször is. Soha meg se álltam a kerítésénél. Észre se vettem. Pedig talán várta. Nem várta. Semmit se várt”
(A dicsőség napja)
Úgy tűnhet talán, messziről indítjuk a Mándy Ivánról szóló cikket, de ez csak látszólag van így. Elvégre azt keressük, miért indítanak meg ma is ennek a nagy írónak a művei. Erre egyfelől az a válasz, hogy azért, amiért az évtizedekkel ezelőtti olvasót is megindították: mert nagyszerű írások, azoknak pedig az a sajátjuk, hogy érzelmeket pendítenek meg az emberben, ilyen szimpla az egész. Ezzel pedig megmondtuk a nagy semmit, de van egy olyan zsigeri benyomásom, hogy aki ennél jobban túlbonyolítja ezt az irodalom dolgot, az blöfföl. Cioran mondta, hogy úgy szeretne olvasni, mint a cselédlányok. Első körben tegyük félre az agyunkat, nincs most szükségünk rá, hogy körülírjuk Mándy varázsát. Tűnődő melankólia, de közben (kedves szavajárásával) „valami olyan” könnyű derű.
A legnemesebb, a „dráma” giccses pózaitól mentes humanizmus. Szelídség, amit még a negyvenes-ötvenes évek szörnyűségei sem kezdenek ki. Ács Margit szerint Mándy minden írását a szeretetvágy fűti át, lévén, hogy az írót „sokan szerették, de ő valahogy nem tudott a szeretettel mit kezdeni”, „amikor megkaphatta volna a szeretetet, elsiklott előle, hárítani kezdte”. Azt most csak futólag jegyezzük meg, hogy az igazi realizmus kulcsának látszik ez az alapállás: mintha csak a szeretetvágy perspektívájából nyernének a szereplők normális méretarányt, mintha a szeretetvágyában megragadott ember tudna csak igazán életre kelni – a többi papírízű erőlködés.
Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a melankóliában, amit Mándy, a huszadik századi Pest megírója kivált a mai olvasóból, a szövegeken kívüli tényezők is közrejátszanak – s itt már elengedhetetlen, hogy szélesebben vizsgálódjunk. Ami igazán aktuálisnak tűnik, az Mándy houellebecqiánus olvasata. Hogy mire gondolok? Az a Budapest, az a városi élet, amit Mándy ábrázolt, jobban szólva a valóságból inspirálódva megálmodott, különös, frusztráló nosztalgiát kelt bennünk. Minden mondat, amivel Mándy a kávéházak, lerobbant mozik, villamosperonok, tribünök, üzletek, zajos gangok, lépcsőházak, koszlott nyolcadik kerületi utcák világába vezet, élesen megsajdít bennünk valami hiányt. Hiába a fojtogató történelmi körülmények vagy később a szocialista pangás, hiába a borzasztó lakáshelyzet, a városi infrastruktúra és épületállomány általános leromlottsága és így tovább, ami voltaképpen a Mándy-atmoszféra velejét adja: olyasféle szabadság hívogat nála, amit ma elérhetetlennek tudunk, ami tökéletesen idegen tőlünk – mégis, az agytörzsünkben lakozó, kiirthatatlan romantika arra kényszerít, hogy sóvárogjunk utána.
„És most, ahogy így ülök a kis szobában, megszólal a ház. Megszólal, dúdol, halkan muzsikál. Lentről az udvarról indult el a hang, vagy egy alkonyodó szobából. Jön erősödve, egyre feljebb, fel a szívemig a falak és bútorok éneke. Az udvar dalol, zsong a lépcsőház, és most érzem a lakókat, akik itt vannak és akik itt voltak” (A huszonegyedik utca)
A Teleki tér, a Mátyás tér, a Tisza Kálmán tér, a Nagyfuvaros utca szabadsága. Szabadság arra, hogy moziba menjünk. Hogy elbeszélgessünk a kávézóban az ismerősként üdvözölt felszolgálólánnyal. Hogy antropomorfizáló empátiával viszonyuljunk életünk színhelyeihez és tárgyi közegéhez. Hogy csak tengjünk-lengjünk a városban, vagy egy teraszról elnézegessük az embereket. Most is megtehetnénk, nem? De. És mégse tesszük. Megtehetnénk, nem tiltja semmi, mégis tudjuk, hogy lehetetlen. Legfeljebb eseményként, rendellenességként éljük meg ezt a szabadságot, alapjáraton viszont képtelenek lennénk. Gyökeresen megváltozott az életmódunk (így hivatkozunk eufemisztikusan a Mándy óta beálló, szingularitást súroló evolúciós ugrásra) minden részletében alkalmatlanná tesz erre.
Az agytörzsi romantika kiragad egy bekezdést. „Apa felemelte a vonót. Úgy könnyedén rácsapott vele a fiú vállára. – Hát persze hogy novellákat írsz! – Zsámboky felnézett a tálcás lányra. – Ez neki egészen természetes volt! Kimaradok az iskolából, abbahagyok mindent, és csak az a kockás füzet, tudja, abba írtam az első vacakjaimat.” Nyilvánvaló, hogy egy ilyen drasztikus, látszólag önsorsrontó döntést akkoriban sem vettek félvállról. Már ha nem olyan léhűtő skribler volt az ember apja, mint Mándy Gyula, aki a Kenyérmező utcai Hotel Adriában lakott a fiával.
Szállodában lakás és mindenféle hóbortos meséket hazudó életművészet. Meghaladott dolgok. Baj ez? Hát a Mándy fiúnak is életre szóló terhet rakott a nyakába az apja. Ma viszont vannak felelősségteljes apák és pályaválasztási tanácsadás. Törünk karriertudatosan előre, és aki okosan csinálja az életét, sokra viheti. Mindenki támogat abban, hogy sikeres legyél. Szabad vagy, a határ a csillagos ég. Ha kisiklasz, csak magadra vethetsz – duruzsol az antimándysta hitvallás.
Ne haragudj, Gyurika, de majdnem minden filmben van gang meg lépcsőház. – De hogy semmi más ne legyen! Semmi mást ne pancsoljanak bele, semmiféle hülye történetet. Csak a gang úgy reggel, meg az üres lépcsőház. A lépcsőházon átsüt a nap” (Vera)
Nosztalgiával nézzük, ahogyan Mándynál megdicsőülnek a modern élet kellemetességei – még azok a dolgok is, amik nem olyan kellemesek. A Mándy-világ alaptörvénye: az emberek járnak valahova. Gyülekeznek, szétválnak, ismét összegyűlnek. Szóba állnak egymással. Mintha mindenki ismerné a másikat, munkás a szovjet irodalomról előadó értelmiségit, pincérnő a húsz éve ugyanahhoz az asztalhoz telepedő öreget. Az utca is, a bérház sötét kapualja is, a mosoda is, a Bodográf mozi előtere meg a Darling eszpresszó pultja is: közösségi élmény. Csakhogy mindez közel sem volt elég fogyasztó- és felhasználóbarát. Sokat haladtunk Mándy óta. A szolgáltatásokból kihoztuk a bennük rejlő potenciált. Egy csomó fáradságot és körülményeskedést spóroltunk meg. A Netflixen mi választjuk meg a műsort. A specialty kávézókból minőségi macchiatót viszünk magunkkal a munkahelyre. Az irritáló házmestert fölváltotta a kapucsengő. Mindeközben kinőttünk abból, hogy barátságot kössünk a tárgyainkkal. Bizalmatlanok vagyunk velük szemben. Tudjuk, hogy megfigyelnek, ellenőriznek, mind ravaszabb módokon megvezetnek bennünket. A kapcsolattartást és a kommunikációt megkönnyítő, szélsebesen fejlődő funkcióik pedig végső soron nem hozták közelebb a többieket, inkább csak Sartre tézisét bizonyították: a pokol a másik ember.
Elhagyja a teret. A házak felé távolodik. Alacsonyan repül. Ez már mélyrepülés. Persze, hiszen a kapualjakba is benéz. Átsuhan egy udvaron. Kissé dülöngélve hagyja el az udvart. Olykor nekiütődik a kapualj falának, mintha ittas lenne. Megint fönt a levegőben. Parányi pont a hatalmas égen” (Magukra maradtak)
Soha nem látott kényelem letéteményese az egyén. És végérvényesen magunkra maradtunk a kényelemmel szemben – mondja az Houellebecq-regényhős, majd körültekint az újraszabott, kicsinosított, reanimált nyolcadik kerületben, nézi a modern piacot a Teleki téren, az immár majdhogynem polgári hangulatú Mátyás teret, fölújítások itt, építkezések ott, lebontott házak helyén tátongó gödrök amott. Térkő. Csak néhány utcaszakasz, egy-egy sarok idézi vissza egyre összefüggéstelenebbül Mándy világát. Csak az arcok, fehérek és halványbarnák – de most már mélybarnák is, feketék, sárgák. Egy napig nem viselném el Mándy szabadságát – folytatja a regényhős.
Az a szabadság szűkösséget jelent, fapados vágyakat, tévutakat, piszkos lebujokat, kiszolgált moziszékeket, alvilágot, a történelem szorítását, csontszáraz puncstortát a Különlegességiben, húgyszagot, házfalak mentén surranó gyanús alakokat. Kilátástalanságot és látszólag végtelen szabadidőt. A regényhős állítja: Mándy világa előtt nem állt más út, mint hogy felzárkóztassák a huszonegyedik századhoz. Csak éppen nem múlik a látványtervek és politikusi bejelentések iróniája, amelyek pofásabbnál pofásabb „közösségi tereket” ígérnek a lakosoknak. Ez a mániájuk, a közösségi terek. Mintha a Mándy utáni, szabad egyénekkel teleszórt világban lehetne még bármilyen tér közösségi. Mintha nem az a szabadság tenné közösségivé a tereket, amely a másik emberben találja meg önnön értelmét.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
