Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
A Matyodesign műhelyében a szülőfalujába visszatérő fiatal vállalkozó és a gyermekkoruk óta varró asszonyok egyszerre éltetik és újra is értelmezik a híres matyó hímzést.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innen, az Óperenciás-tenger felénk eső oldalán, egészen pontosan Matyóföldön volt egy leány. Ez a leány nagy boldogságban és legalább akkora szerelemben élt a kedvesével egészen addig a percig, amíg a fiút váratlanul el nem rabolta az ördög. A menyecske egyik rémületből a másikba esett, rimánkodott az ördögnek, hogy adja vissza neki élete párját, ám az csak egy feltétellel ígérte oda a legényt: a rét legszebb virágait kérte cserébe. Ezzel nem is lett volna gond, ha nem éppen tél közepén járt volna az idő. A menyecske hiába szelte át a vidéket, ásta a jeges földet, egy hóvirágot, annyit sem talált. Ám ahogy búslakodott, hirtelenjében támadt egy ötlete. Összegyűjtötte a falu összes színes fonalát, és egy fehér kötényt telehímzett a tavasz legkáprázatosabb virágaival, s ezt a kelmét vitte el az ördögnek. A színpompás ruhadarab és a leány fondorlatossága megtetszett az ördögnek, ezért jutalmul visszaadta a legényt a menyecskéjének.
A hímzett köténynek hála, nemcsak boldog befejezés kerekedett, hanem a legenda szerint így született meg a matyó hímzés is. S nem a történetbeli lány az egyetlen, akinek a keze munkája maradandó nyomot hagyott a különleges, három településre, Mezőkövesdre, Tardra és Szentistvánra jellemző viseleten. Noha a matyó hímzés már a 19–20. század fordulóján is ismert volt, nem lehet szó nélkül elmenni Kis Jankó Bori mellett, aki az 1900-as évek közepén az egyik leghíresebb mintaíró asszonyként felvirágoztatta a hímzést, díszesebbé, gazdagabbá tette a motívumkészletét, sőt ő alkotta meg a híres matyó rózsa legtöbb variációját is.
Anyáról leányra szálló tudás, hagyománytisztelet, szabálykövetés és néha egy kicsi vagy annál valamivel nagyobb újító szellem – ezek az összetevők segítették a matyó hímzés fennmaradását és fejlődését. S ezek a dinamikák – igaz változó módon – ma is érezhetők. Erről rögtön meg is bizonyosodunk, ahogy beérünk a Mezőkövesd szomszédságában lévő, ezerfős Tardra. Az út egyik oldalán áll a templom, benne az oltárterítőt huszonöt évig hímezték a helyi asszonyok. Ráadásul nem is akárhogyan. Keresztszemes hímzéssel varázsolták a vászonra a virágmotívumokat, hiszen ez a legősibb matyó technika, a tardi – állítják öntudatosan a helyiek, élesen megkülönböztetve magukat a másik két matyó településtől. Alig pár lépésre innen, az út túloldalán gyönyörűen felújított, hófehér parasztház tűnik ki a falusi épületek sorából. Ez a Matyodesign otthona. Szemben vele szintén felújított parasztház a márka alapítójáé, Váczi Rozié. Ő az előbb említett, újító szellemiségű nők közé tartozik. Rozi és csapata a mezőkövesdi fektetett hímzéses technikát és motívumrendszert tovább- vagy újragondolva olyan matyó mintás ruhákat készít, amelyek a hétköznapokban is büszkén viselhetők, amelyek a divatos slow fashion irányzatban is megállják a helyüket, s amelyekért sorban állnak a turisták a felső kategóriás ajándékboltokban – legalábbis a világjárványmentes időkben, amikor vannak. A márka a honlap számlálója szerint így is több mint hatvanhatezer eladott kézzel hímzett terméknél jár.
A népviseletbe öltözött, asszony egyike azon keveseknek, akik még a tardi, keresztszemes technikát alkalmazzák. Tudását be is mutatta lapunknak a helyi tájházban szervezett hagyományőrző bemutatón. Később inkább a laposhímzéssel készült motívumok váltak ismertté, és vonultak be matyó hímzés néven a köztudatba. A Matyodesign is az utóbbi módszerrel dolgozik.
Hogy pattan ki valaki fejéből, hogy a több száz éves matyó motívumokat – amelyeket legtöbbünk csak túldíszített formában, alacsony minőségű terítőkön lát a népszerű látogatóhelyek közelében – mai formába öntse, és pólóra, poncsóra, pulóverre, ruhára varrva árulja? A márka alapítóját kérdezzük, aki épp megszabadul terepmintás kabátjától, hogy láthatóvá váljon kék, hímzéses felsője, ahogy a kinti hidegből az épület egyik, színes ruhákkal teli helyiségébe érünk.
Mint kiderül, a válaszhoz a nyolcvanas évekig kell visszanyúlnunk. Rozi szülei ekkor döntöttek úgy fiatal pedagógusként, hogy vidéken próbálnak szerencsét. A családi legenda szerint tizenegy falut jártak végig, míg végül Tard határába értek. Itt egy lovas kocsira kéredzkedtek fel, amely a templom előtt rakta le őket. Oda belépve a férj megkérdezte a harangozó asszonyt, kipróbálhatná-e az orgonát. Mikor az megengedte neki, a férfi felment a karzatra. „Ahogy elkezdett játszani, mindketten tudták: ez lesz az otthonuk” – meséli a szüleitől hallott történetet Rozi. Ám a tardi életről neki nem sok emléke van. Épp csak ötéves volt, mikor a fővárosba költöztek, igaz a szüneteket mindig a faluban töltötték. „Arra emlékszem, hogy Tard nekem mindig a szabadságot jelképezte – nosztalgiázik, majd így folytatja: – A matyó kultúra azonban számomra olyan természetes volt, hogy el kellett mennem innen ahhoz, hogy felnőtt fejjel rácsodálkozhassak az itt rejlő kincsekre, a bennük rejlő szépségre és energiára.” Ez a rácsodálkozás harmincévesen történt meg, amikor első gyermeke születése után visszajőve a faluba azon gondolkodott, mivel lephetné meg a kislánya apukáját születésnapja alkalmából. „Akkor jutott eszembe a matyó hímzés. Megkértem a drága Teri nénit, az öcsém dadáját, hogy vigyen fel egy szép motívumot egy pólóra. Mikor kész lett, baromi lelkes lettem, én is szerettem volna ilyet, és a felsőt látva a budapesti ismerősöktől, kollégáktól is sorra érkeztek a hasonló visszajelzések. Így született az ötlet.”
A sok tennivaló közül az egyik az utánpótlás megtalálása. A most hímző asszonyok közül többen már tíz éve itt dolgoznak, de sajnos ők sem lesznek fiatalabbak, a most középkorú nők pedig még ha tudnak is valamelyest hímezni, a gyerekeiket már kisebb eséllyel tanítják meg a technikára. „Talán ha a hagyomány kedvéért nem is, az itt nyíló munkalehetőségért többen ragadnak majd tűt, ami a matyó kultúrának is jót tenne” – jelenti ki bizakodva Rozi.
Ez a folyamat meg is elevenedik előttünk, ahogy átmegyünk a parasztház másik helyiségébe, ahol Marika és lánya, Barbara éppen – mivel járvány lévén erre van a legnagyobb kereslet – matyó mintás maszkokat készít. Miközben megmutatják, hogy néz ki a folyamat a varráson, a minta felrajzolásán, azaz a drukkózáson át a hímzésig, majd a csomagolásig, megtudom, hogy Marika közel kilenc éve kezdett bedolgozni a Matyodesignhoz, nyugdíjba vonulása óta pedig még aktívabban részt vesz az itteni folyamatokban. A hímzés fiatal kora óta a kezében van, hiszen mikor az egyik közeli faluba, Cserépváraljára ment férjhez, az anyósa beavatta a technika rejtelmeibe. A környéken rengeteg varroda volt, az asszonyok zöme ott vállalt munkát, így a hímzés természetesnek számított. Mára azonban megfakult ez a tudás. „Én ki sem mondtam az iskolában, hogy tudok hímezni. Cikinek számított. Ha a virágos ujjú pulcsimról kiderült, hogy én díszítettem, csak néztek” – erősíti meg a generációs különbségről hallottakat a huszonkilenc éves Barbara, aki bő egy éve állandó munkatárs itt.
Sok kortársával ellentétben ő még megtanulta édesanyjától a technikát, s mivel a faluban kevés a társaság, mostanában pedig nem is igen lehet hová menni, hát vele együtt hímez. „Általában este fél tizenegyig hímzünk. Szeretjük ezt a munkát, jó érzés, hogy van mit tenni, ami ki is kapcsol” – meséli, majd az is kiderül, micsoda energia van egy-egy ruhadarabban. „Egy pólót nekem két délután kihímezni, ugyanennyi idő alatt két maszkot készítek el, de anya fél nap alatt akár két poncsót is kidíszít” – tudjuk meg.
A fiatalok bevonása nem csak az utánpótlás miatt válik a márka hasznára. A Matyodesign noha a matyó mintákra épít – mint egykor Kis Jankó Bori –, bátran hozzájuk is tesz. Ez jelenti akár a nem hagyományos színek használatát, akár az olyan váratlan elemek beemelését, mint a matyó virágok között repdeső kolibri. A fiatalok könnyebben fogadják ezt, mint a hagyományos szín- és motívumvilágon nevelkedett asszonyok. „Más színekkel is dolgozunk egyszerűen azért, mert például egy sárga poncsóhoz az okker árnyalat passzol. Aki a megszokotthoz ragaszkodik, annak ez először nehéz, máskülönben nagyon szép” – magyarázza Barbara. Ezután Marika elővesz egy tradicionálisan hímzett pulcsit is, hogy megmutassa, mit is jelent a hagyományos. „Szigorú szabályok vannak. Hagyományosan öt színt használunk, mindnek külön jelentése van. A matyó rózsa mindenképp háromszínű, kívül piros vagy bordó, azzal csak kék érintkezhet, aztán a kéket a virág belseje felé haladva a sárga, majd a bordó vagy a lila követi. A virágok közül a rózsa, a tulipán, a margaréta és a nefelejcs igazán matyó.”
A Matyodesign a koronavírus-járvány alatt kieső bevételt elsősorban maszkkészítéssel próbálja pótolni. Az anyagokra kerülő motívumok a Remény virágai nevet kapták, bízva abban, hogy a megpróbáltatások hamarosan véget érnek
Mindezzel persze Rozi mint tardi születésű lány maga is tisztában van, de mint mondja: „Mély tudással, alázattal és tisztelettel nyúlunk a matyó mintákhoz, és mivel ez az alapbeállítódásunk, merünk rugalmasak lenni. Az a missziónk, hogy valahogy megtartsuk ezt a hihetetlen értéket. És ne csak megtartsuk, hanem olyan öltözetbe, keretbe tegyük, hogy a mai világ megértse, használni tudja, és méltó módon viselje.”
Beszéljünk akár hagyományos vagy újító színekről, tardi vagy mezőkövesdi technikáról, ártani nem árthat, ha használjuk és viseljük ezeket a motívumokat, vagy ha legalább van a szekrényünkben egy matyó mintás póló, pulóver, kötény vagy akár egy virágmotívumokkal telerakott maszk. Már csak a szeretteink védelme érdekében is.
Váczi Rozi nemrégiben létrehozta vállalkozása új lábát, a Matyodesign Tourt, ahol a látogatók egy napra részesei lehetnek a hímzőasszonyok életének. Felpróbálhatják a hagyományos népviseletet, bepillantást nyerhetnek a varrás és a tésztakészítés rejtelmeibe
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
