Menü
Szöveg: Smid Róbert
Fotó: Földházi Árpád
Hiába lehet ma digitálisan néhány ezer forintért hatalmas zenei archívumokhoz hozzáférni, itthon a kisebb-nagyobb független lemezboltok nemhogy tartják magukat, de egyre több van belőlük. Ellátogattunk hát néhányba, hogy lekövethessük az analóg hangzás újbóli térhódítását.
Mint 1986-os születésű ahhoz a generációhoz tartozom, amely gyerekként élte meg az analóg formátumokról a digitálisokra váltást: a bakelitlemezről, illetve a hang- és videókazettákról először a cd-kre és dvd-kre, majd a streamingszolgáltatásokra. Néhány éve a pesti belvárosban sétálva akadt meg a szemem egy apró hanglemezbolton, a beszédes nevű Vintage Recordson. Miután megvettem náluk a Genesis Invisible Touch című lemezét, másnap már el is kértem édesapám évtizedek óta szabadságolt, de kifogástalan állapotban lévő Pioneer PL-100 lemezjátszóját. Amikor feltettem a szintén 1986-os, magyar nyomású lemezt, húsz éve digitális formátumokhoz szokott fülem olyan hangélményben részesült, hogy azóta sem győzöm vadászni a kedvenceimet vinilen. A The Dresden Dolls elborult zongorajátékai, a King Crimson három dobosának basszusa ugyanúgy élvezetesebb analógan, mint Ella Fitzgerald improvizációi vagy Bruce Springsteen dörmögése. A független lemezboltokban forgolódva aztán rövid időn belül konstatáltam, hogy egy globális trendnek lettem a részese: a bakelit reneszánszának.
Meglepő módon a hanglemezpiac itthoni felfutását sem elsősorban az okozta, hogy a most ötvenes-hatvanas éveikben járók az anno cd-re cserélt vinillemezeiket elkezdték „visszavásárolni”. Hanem az, hogy a hagyományosan legtőkeerősebbnek gondolt tizennyolc és negyvenkilenc közötti korcsoport belépett a bakelitszíntérre. De tényleg csak a jobb hangzás vezette volna ide őket? A 2012-ben alapított és azóta a legnagyobb magyar készlettel – mintegy húszezer vinillemezzel – rendelkező Bakelitfutár tulajdonosa, Juhász Csaba árnyalja a képet, amikor arról beszél, hogy sok olyan fiatal rendel tőlük lemezt, akinek lehet, hogy lejátszója sincsen. A bakelit ugyanis divattárgy lett, sokan pózolnak lemezekkel a közösségi médiában, vagy használják a szobájuk berendezéseként. Ezért is kelendők a színes vagy képpel felülnyomott lemezek, például Ariana Grande és Lady Gaga albumai vinilen. Ez az új vásárlóközönség tehát már nem gyűjteményt hoz létre, és valószínűleg csak néha hallgatja meg a megvásárolt lemezeket. Ez utóbbival kapcsolatban Juhász felhívja a figyelmet arra, hogy a bakelit mellett maguk a lemezjátszók is divatcikké váltak, azonban ez legkevésbé sem kedvező fejlemény a zeneipar számára. „A szülők megveszik a nagy áruházláncokban olcsón árult lemezjátszókat a gyereknek, amelyek inkább dísztárgynak jók, semmint normális minőségben zenét hallgatni. Utána pedig visszahozzák a tőlünk vásárolt lemezt, hogy ugrik vagy akad lejátszáskor, mikor pedig itt feltesszük egy minőségi lemezjátszóra, érdekes módon tökéletesen szól: a hiba az ő készülékükben van” – fogalmaz a bolttulajdonos.
Amikor arról kérdezem, melyek a keresett műfajok, a jazzt kiemeltnek nevezi, de mint mondja, a metál- és a rockalbumok is szépen fogynak. A jazz annyiból van jobb helyzetben, hogy a csúcseszközöket használó vevőkör ebben a műfajban tud vásárolni analóg mesterszalagról nyomott, „analóg analóg” lemezeket, amilyeneket a rock műfajában még a Pink Floydnál sem találunk – teszi hozzá. A jazz népszerűsége egyrészt tehát a tiszta analóg formátumában rejlik, a másik ok pedig Juhász egyik axiómája: a nagyobb készlet nagyobb kereslettel jár. És mivel a régi jazzfelvételek licencei vagy lejártak, vagy pedig olcsón megkaphatók, a piaci kínálat végeláthatatlan – az olyan jazzre szakosodott kiadók pedig, mint az orosz DOL vagy a spanyol WaxTime többnyire jó minőségű felvételeket árulnak kedvező áron. A Mobile Fidelity (MoFi) kiadványai viszont más kategóriát jelentenek ebben a szcénában: a 3000–6000 példányban kiadott bokszok végső soron részvényszerű értéket képviselnek – árulja el a szakember. Különlegességük egyrészt abban rejlik, hogy a hagyományos díszdobozos kiadásokhoz hasonlóan tartalmazhatnak olyan kuriózumnak számító felvételeket, fotókat, ritkaságokat, amelyek korábban nem jelentek meg. Ezek gyakran valamilyen jubileumhoz, évfordulóhoz köthetők. A Scorpions együttes Wind of Change című albumának 30. évfordulós boksza például a berlini fal egy darabját tartalmazza. Másrészt ezek a kiadványok azért is felső kategóriásak, mert a bokszban rejlő hanglemezt speciális, úgynevezett egylépcsős technikával nyomják, így a hangzás kisebb mértékben torzul.
Bár a Bakelitfutárnál át lehet venni – esetenként pedig, ahogy hallottuk, vissza is lehet vinni – a megrendelt lemezt, a bolt ma már csak telephelyként működik, és egy logisztikai központ atmoszféráját árasztja a Jimi Hendrix-árnyékolók és a mutatós, természetesen kislemezekkel telepakolt zenegép ellenére is. A Bakelitfutár stábja igyekszik minden műfajból tartani lemezeket, sőt még olyankor is képesek beszerezni őket, amikor egy-egy album már nem szerepel a kiadók katalógusában – ilyen Caro Emerald Deleted Scenes from the Cutting Room Floor című albuma –, vagy ha akadozik a gyártás, mint például a Pink Floyd-lemezek esetében. Juhász fentebb idézett axiómája ugyanis itt is érvényesül: a nagyobb választék hozza magával a nagyobb forgalmat is. És mivel évről évre negyven százalékkal nőnek az eladási számaik, nem csoda, hogy partnerei lettek a Discogsnak, a legnagyobb nemzetközi lemezeladási és -információs oldalnak, ahol a Bakelitfutár jelenleg ötezerötszáz visszajelzés alapján százszázalékos elégedettséget tudhat magáénak. A koronavírus-járvány azonban nem várt módon okozott nehézségeket a lemeziparnak: mint Juhász rámutat, a vinil műanyagból készül, amelynek jelentős részét a kerozin mellékterméke szolgáltatja az iparágnak, ezért a pandémiát a légitársaságok drasztikus forgalom-visszaesése miatt a lemezgyártás is megszenvedte.
Juhász Csaba a Baklitfutárban
A lemezboltosok akkor érezték, hogy újra felfutóban van az ágazat, amikor a nők ismét megjelentek az üzleteikben. Ez a változás jelezte: a bakelitgyűjtés immár nem csak egy szűk, fanaktikus kör passziója. A vevőkör szélesedésével pedig a műfaji paletta is színesedett. Immár nem az underground együttesek néhány száz példányban kiadott bakelitjei jelentették
a boltok első számú bevételforrását
Máshogy jártak rosszul a járvánnyal a hagyományos lemezboltok. Nagy Kálmán, a budapesti Vintage Records Hanglemezbolt tulajdonosa a turisták hiányát fájlalja. Forgalmának egy részét ugyanis azok a külföldiek adták, akik vagy az itthon a rendszerváltás előtt a piacot elárasztó – többnyire pocsék minőségű – indiai Dum Dum termékeit keresték nála, például a Beatles-albumokat a japán turisták, vagy kifejezetten kelet-európai nyomásokra voltak kíváncsiak, mivel a Jugoton és a Hungaroton könnyűzenei kiadványait Nyugat-Európában nem forgalmazták. Ám nemcsak a nyomás egzotikuma miatt kelendők ezek a lemezek, hanem azért is, mert a térségben gyakran a nemzetközi kiadástól eltérő borítókat kaptak. Így járt a Black Sabbath Heaven and Hell című albuma is. Nagy Kálmán a problémák ellenére sem bánkódik nagyon, mert egyrészt a törzsvásárlói, akik között – mint ezt ő is megjegyzi – sok a fiatal, eltartották a boltot az előző egy évben is, másrészt a korlátozások miatti kényszerszünetet arra használta, hogy katalogizálja a bolti készletet. Bár teljesen más típusú a boltja, mint Juhász Csabáé, a rendezettség nála sem kevésbé fontos: „Szeretem, hogy jönnek-mennek az emberek, és sokan visszajárnak, mert emlékszem rá, hogy mit kedvelnek, mit keresnek. Sokan kérik a vásárlók közül azt is, hogy ajánljak nekik zenét; a magyaroknak az ízlésük alapján, a külföldiek pedig magyar zenék után érdeklődnek – járt már nálam amerikai rádióállomás dj-e is például. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy tudjam, mi van meg, és hogy az a helyén legyen, így egyből ki tudom őket szolgálni, illetve meg tudom mondani, hogy be tudom-e szerezni nekik” – magyarázza a lemezboltos.
Bár az üzletet Nagy csak 2018-ban nyitotta meg, 2000 óta gyűjti a lemezeket, és 2010 óta árulja őket. Használtlemez-profilú boltjának készletét főleg börzéken szerzi be. Ilyen Európa legnagyobb lemezvására, a félévente Hollandiában megrendezett Record Planet – ennek kistestvére az itthoni Lemezpiac, amely az utóbbi időben Nagy Kálmán szerint abszolút hozza a nyugati színvonalat, és egyre nagyobb nemzetközi közönséget vonz. Ezenkívül más itthoni boltokkal is kereskedik, például a Lemezkuckóval, illetve az ezredfordulón rendszeresen járt ki Bécsbe, ahol hirdetésmagazinokat lapozgatva bukkant gyűjteményekre. Megjegyzi azt is, hogy bár manapság például a németek inkább postázzák a lemezeket, ő még mindig szeret kimenni hozzájuk, és megnézni a készletet. Ez szerinte ugyanannyira hozzátartozik a lemezbolti léthez, mint hogy nála bármelyik használt lemezt meg lehet hallgatni a vásárlás előtt.
A Vintage Records raktárkészlete nagyjából tizenötezer lemezt tartalmaz, de ebből nem mindegyiket szánják eladásra. Ha szétnézünk az üzletben, kiemelt helyen találjuk a progresszív és alternatív zenéket: Nagy bevallja, hogy bizonyos mértékben saját ízlését is tükrözi a készlet, élete különböző periódusainak zenéi veszik körbe mindennap a klasszikus diszkótól a metálon keresztül a gothic rockig. Ezért is akadhat rá nála az ember olyan ritkaságokra, mint a The Cure azóta nehezen beszerezhető, mert valamiért újra soha ki nem adott Wish (1992) vagy Leonard Cohen I’m Your Man (1988) című albuma, mindkettő kiváló nyugatnémet nyomásban, harminc év elteltével is sercenésmentesen.
Nagy Kálmán a Vintage Recordsban
A beszélgetésünk közben az üzletben megjelenő vásárlónak Nagy Kálmán azzal büszkélkedik, hogy most adott el egy 1994-es Vincze Lilla-koncertalbumot, igaz, cd-n, harmincezer forintért. A vevő rezzenéstelen arccal bólogat: „Igen, az valóban ér annyit.” A jelenet kíváncsivá tesz a magyar lemezgyártás helyzetével kapcsolatban, így felkeresem Szabó Károlyt, a Hangzásvilág című magazin alapító főszerkesztőjét. Lelkesedésemet sajnos rögtön letöri azzal, hogy a kiváló magyar nyomásokat gyártó gépeket a privatizáció során ellopták, külföldre vitték vagy beolvasztották. Ahogy Szabó meséli, egy szép és sikeres időszak szomorú végéről beszélünk, amelynek kezdete 1951-re tehető, amikor a kommunista államosításokkal létrejött a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV), amely főleg mozgalmi dalokat – kisebb részben tánczenét és magyar nótákat – tartalmazó albumokat kezdett kiadni. A „népművelő” kiadványok visszaszorulásának a hatvanas évektől két oka volt – folytatja Szabó Károly –: egyrészt a magyar származású Peter C. Goldmark által szabadalmaztatott mikrobarázdás hanglemeztechnika itthoni elterjedése, amellyel a honi lemezgyártás képessé vált felvenni a versenyt a nyugat-európai nyomásokkal, másrészt az, hogy az MHV élén a hat osztályt végzett Fehérvári Jenőt a diplomás közgazdász Bors Jenő váltotta. Nemcsak a termelékenység ugrott meg, de a géppark is modernizálódott. Ennek eredményeként a magyar komolyzenei hanglemezek jól teljesítettek a nyugat-európai, észak-amerikai és japán piacon, eltartva ezzel a hazai lemezipart.
Szabó rávilágít a hazai hanglemezgyártásnak a technológiai lehetőségek mellett a másik meghatározó feltételére, a kommunista kultúrpolitika szerepére. A Bors Jenő – Aczél György – Erdős Péter triumvirátus vasmarokkal felügyelte a hanglemezkiadást, a nyugati rockzenekarok honi térnyerése ellen ugyanúgy fellépett, mint ahogy tiltotta a jazzlemezek hazai nyomását. Az, hogy itthon mégiscsak hozzá lehetett ezekhez jutni, a bársonyosabb jugoszláv kultúripar-vezérlésnek köszönhető. Szabó elmondása szerint gyakori látvány volt a hetvenes és nyolcvanas években a Múzeum körúti kapualjakban Jugoton-lemezeket – például a Cream vagy a Led Zeppelin albumait – sutyiban vásárló keletnémet diákság. „Az NDK-s fiataloknak annyi sem jutott, mint nekünk. Míg náluk az Amiga kiadó onthatta a jazzlemezeket, a pop és a rock tiltva volt. A mi zenészeink, Soltész Rezső, Szűcs Judith, Kovács Kati vagy Koós János viszont sok évig sikeresen turnéztak náluk” – teszi hozzá Szabó.
A lapalapító felidézi azt is, hogy Borsék még a rendszerváltás környékén tapasztalható enyhüléskor is megpróbáltak utánanyúlni az MHV hegemóniáját megtörőknek, az Omega együttes privát stúdiójának vagy a Rákóczi Kiadónak, a Nívó Kft.-nek és a Ringnek. Ezek olyan előadókat tudtak magukénak, mint a Tátrai Band, a Pál Utcai Fiúk, az Edda Művek vagy Demjén Ferenc. A honi lemezgyártásnak és -kiadásnak a rablóprivatizáció mellett a nagy nemzetközi kiadók megjelenése tette be a kaput.
Az analóg újbóli térhódítása átrendezte a zenészek
helyzetét is: a stream megjelenése élőműsor-
orientálttá tette az ipart, a lemezek utáni jogdíjak
pedig ismét valódi bevételt jelentenek az előadóknak
Bár a magyar előadók lemezeit ma már a hollandiai Record Industry vagy a cseh GZ Media gyárában nyomják, a felvételeket újra magyar stúdiókban rögzítik, és a honi kiadók is virágoznak. Juhász ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet a fonákos magyar kiadói gyakorlatra: a koronavírus-járvány miatt amúgy is nehéz helyzetbe kerülő együttesek helyzetén csak rontottak a korábban megkötött előnytelen szerződések. Bizonyos kiadók ugyanis a lemezeket csak a saját webboltjukban értékesítik néhány százas példányszámban – holott a szakember szerint mind a gyártás, mind az eladás szempontjából az optimális példányszám 500–600 lenne, ha nem az motiválna egyeseket, hogy minél gyorsabban eladják az összes kiadott lemezt, és a közösségi médiában ezt kiposztolják. Az pedig csak növeli a költségeket, hogy nem a négy nagy EU-s lemezgyárral – az említett holland és cseh mellett ott van még a francia MPO és a német Optimal – nyomatják ki ezeket. Ezért közepes minőségű albumokat olyan árakon terjesztenek a maguknak kizárólagosságot adó kiadói boltban, hogy arra nehéz fizetőképes keresletet találni, az előadóknak pedig a koncertbevételek mellett a jogdíjak is kiesnek. Másik eset, de hazai terjesztési szempontból hasonlóképp problematikus, amikor magyar előadók külföldi kiadóknak adják el a licenceket. Juhász ehhez azonban említ pozitív példát is, mégpedig az Ivan & The Parazolt, amely a holland terjesztőkkel úgy kötött szerződést, hogy gondolt az itthoni lemezkereskedőkre is.
A kiadói kellemetlenségek mellett is akad számos jó példával elöl járó vállalkozás. Juhász és Szabó elmondása alapján ezek közé tartozik a Sziget (Pál Utcai Fiúk, Péterfy Bori & Love Band), a GrundRecords (Bródy János, Ismerős Arcok, Mini, P. Mobil) és a Megadó Kiadó (Erik Sumo Band, Kiscsillag, Vad Fruttik) is. Szabó Károly hangsúlyozza ezzel kapcsolatban annak fontosságát, hogy soha nem látott pezsgés tapasztalható az alulról építkező szcénában: a hasonszőrű előadók egy brancsba rendeződnek, és a teljesítményük jóval közelebb áll a nemzetközi szinthez, mint akár csak tíz-tizenöt évvel ezelőtt. És bár szerinte az ágazatban mindenki belátja, hogy most a tömegekhez elérő streamnek áll a zászló, azt is sokan felismerik, hogy mindig lesznek olyanok, akik értékelik a kézzel fogható darabokat is. „Ezért igyekeznek a kiadók egyre szebb kiadványokkal előállni. Céljuk az értékteremtés egy elértéktelenedő iparágban. Nemcsak kiszolgálják a zenerajongó közeget, de visszaadják a zeneszeretőknek a fizikai hanghordozók vásárlásába vetett hitet. Mert fontos nyomot hagyni az eljövendő nemzedékek részére, olyan nyomot, amilyenre évek múltán is büszkék lehetünk.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
