Menü
Fekete-fehér fotóin a legőszintébb pillanatokat ragadja meg, a gudzsaráti sivatag pásztorkodó nomádjai, a dobrudzsai vándorcigányok vagy éppen a palatkai népzenészek között is ugyanazt keresi: letűnt, archaikus világokat és bennük a legfontosabb szereplőt, az embert. A Tordason élő Kása Béla Magyar Művészetért díjas és Balogh Rudolf-díjas fotóművésszel a gyerekkorban gyökerező motivációkról, a balladai pillanatokról beszélgettünk, és arról, hogyan születhet igazán hiteles portré.
Szerelem volt első látásra, vagy inkább lassanként érlelődő elhatározás, hogy a fotózással szeretne foglalkozni?
Inkább úgy fogalmaznék, minden afelé terelt. A családom 1965-ben kivándorolt Magyarországról az NSZK-ba. Egy Kastl nevű bajor falucskában – mi csak Kasztlinak hívtuk – működött egy magyar gimnázium, oda írattak be a szüleim. Egy barátom fényképezőgépet kapott az édesanyjától, de nem vonzotta a fotózás. Az internátusban kevés volt az étel, ezért édesanyám igyekezett havonta csomagot küldeni. Néhány hazai ételcsomagért kaptam cserébe a gépet. Az iskola beatzenekarának a basszusgitárosa konyított valamit a fotózáshoz, ő mutatta meg, hogyan kell előhívni és nagyítani. Elkezdtem fotózni az életünket, a mindennapjainkat. A barátaim bátorítottak, hogy ne hagyjam abba, aztán a nővérem szerzett egy asszisztensi állást a helyi fotóstúdióban, onnan pedig Düsseldorfba kerültem, egy jó nevű reklámfotóshoz. Két évig dolgoztam ott, megtanultam a szakma alapjait, a reklámfotó egyébként is nagyon ment akkoriban. Egy idő után azonban úgy éreztem, hiányzik valami.
Mi volt az?
Nem tudtam megfogalmazni egészen addig, mígnem 1973 nyarán eljutottam Erdélybe. Ott döbbentem rá, hogy nekem ezen a vidéken van dolgom. Ennek az utazásnak a hatására jelentkeztem a kölni főiskola fotóművész szakára.
Változtatott a látásmódján a főiskola?
Nagyképű dolog lenne, ha azt mondanám, hogy már akkor pontosan tudtam, hogyan és mit szeretnék fotózni. A főiskolán nagy szabadság volt, rengeteg filmet néztünk, az ott felszedett tudás pedig biztosan csiszolta a látásmódomat. Arno Jansen, a professzorom azonban már az első években látta, hogy megtaláltam az utamat, bátorított, hogy az után menjek, ami igazán érdekel. Én pedig mindig a szívemre hallgattam.
És mi keltette fel leginkább az érdeklődését?
Az ember. Ezért is foglalkoztam világ életemben portréfotózással. A tempóm más, mint ami a mai világban megszokott. Az emberek bevágják magukat az autóba, és csak rohannak, én biciklivel járok, sőt leginkább gyalog. Ha le akarok fényképezni valakit, először igyekszem megismerni, ehhez viszont a közelében kell lennem egész nap. A portré időigényes műfaj, idő kell ahhoz, hogy barátságot kössünk, hogy a bizalom kialakuljon. Fontos, hogy a másik érezze, engem őszintén érdekel a személyisége. És ha már kialakul köztük a bensőséges hangulat, csak akkor vetem fel: mi lenne, ha csinálnánk egy képet?
Vagyis a szívét adja a munkához…
Anélkül nem működik a dolog. Mikor az erdélyi népzenészeket fotóztam, sok időt töltöttem velük, figyeltem őket muzsikálás közben, ahogyan a hangszerüket tartják, ahogyan húzzák a vonót, hangolják a hegedűt: az ösztönös, végtelenül őszinte mozdulataikat. Meg akartam tudni, milyenek ők valójában, át akartam érezni az életüket. Hozzáteszem, én sosem a városban élőket fotóztam, hanem a falusiakat, a világtól távol élő pásztorokat, a vándorcigányokat, az utazókat. Mindig is foglalkoztatott, hogy vajon milyenek lehetnek közelről.
A „mindig is foglalkoztatott” félmondat a gyerekkorára utal?
Igen. A gyerekkori nyarakat nagyapáméknál töltöttem Vajszlón, az Ormánságban, az anyai nagyanyám pedig Királyegyházán élt. Naponta jöttek hozzá a színes, bő szoknyás cigány asszonyok, leültette és étellel kínálta őket, egy tányér leves mindig akadt a háznál a nála szegényebbeknek is. Nem hagyott nyugton a kíváncsiság, hogy kik ezek, és miért annyira mások, mint mi. Kérdezgettem a nagyanyámat, hogy kik ők, honnan jönnek, ő pedig türelmesen elmagyarázta, hogy a falu végén laknak, de ne menjek a közelükbe, ne zavarjam őket a kíváncsiskodásommal. Persze annál jobban izgatott a dolog. Számtalanszor elkószáltam a cigánysor felé, lenyűgözött, hogy a viskóik közelében mindig ég a tűz, ott ücsörögnek színes ruháikban a körülöttük legelésző lovaikkal. Varázslatosnak tűnt a világuk.
A hetvenes évek Erdélyében is ez a fajta archaikus világ ragadta magával?
1973 nyarán Deréky Géza barátommal Kölnből stoppal nekivágtunk Európának. Megállapodtunk, ha délnek áll meg az első autó, akkor irány Magyarország és Erdély, ha északnak, akkor a finnek és a lappok. A sors úgy hozta, hogy Erdély felé indultunk. A határon stoppoltunk, egy szekér vett fel, azzal zötykölődtünk be Nagyváradra. Géza már ismert a Maros Művészegyüttesből két házaspárt, őket kerestük meg Marosvásárhelyen, Lőrincz Béláék hallatlan nagy szeretettel fogadtak minket. Éppen turnéra indultak – ahogy ők mondták, kiszállásra –, bezsuppoltak minket is a buszba, aztán irány a Székelyföld. Nem hittük el, hogy milyen csodálatos helyeken járunk, csak kapkodtuk a fejünket: a népviseletbe öltözött emberek, a falvak szépsége, az a gyönyörű tájszólás, ahogyan beszéltek. Letaglózó élmény volt, még most is kiráz a hideg, ahogy mesélek róla. Én akkor az NSZK-ban éltem, az ottani élethez képest ez a világ egészen valószerűtlennek tűnt.
Szék akkoriban a világtól nagyon elzárt falu volt. Hogy jutottak el oda?
Lőrincz Béla mesélte, hogy az együttesből néhányan egy Dózsa-filmben statisztáltak, ott találkoztak Csoóri Sándorral, akinek hosszú haja van, a városban is kemény szárú csizmát meg tarisznyát hord, és éppen a mezőségi Széken gyűjt népzenét. Akkor már egy hónapja úton voltunk, mégis úgy döntöttünk, hogy megkeressük a falut és Csoórit. Szamosújváron szokás szerint stoppoltunk, egy mentőautó vett fel minket, óráknak tűnt, mire a hepehupás földúton bevergődtünk Székre. Mikor kiszálltunk, a templom felől feketébe öltözött, mezítlábas asszonyok jöttek sírva, énekelve az úton, egy állapotos asszonyt kísértek. Balladai jelenet volt, csak álltunk ott kővé meredten. Aztán zavarunkban bementünk a borbélyhoz, aki útba igazított, megtaláltuk Csoóri Sanyi szállását, de mondták a háziak, hogy csak a hétvégén jön haza, mert elment Mérába taxival. Hú, gondoltuk, ennek a Csoóri Sanyinak mennyi pénze lehet, hogy taxival jár – akkor még nem tudtuk, hogy Széken az autót hívják taxinak. A háziak minket is befogadtak, királyi módon vendégül láttak, hétvégére éppen esett egy lakodalom, ha már ott voltunk, oda is. Mire Csoóri Sanyi visszajött a faluba, már mindenkit ismertünk. Vele is azonnal összebarátkoztunk, kazettán odaadta a gyűjtéseit, amit rongyosra hallgattuk. Onnantól nem volt többé nyugtom, nem tudtam szabadulni ettől a világtól.
Nem gyűlt meg a bajuk a rendőrökkel?
Dehogynem! Egy alkalommal egy mérai lakodalomban a részeg román rendőr belém kötött, el akarta venni a gépemet, amiért a zenekart lefényképeztem. Árus Béla csitította románul, nem is tudom, hogyan tudta leszerelni. Volt, hogy a rendőrségen szedték ki a filmet a gépemből. A nyolcvanas években romlott el igazán a helyzet, mikor rendeletbe hozták, hogy falun nem lehet szállást adni külföldieknek, turistáknak. Engem nem bántottak a rendőrök, a falusiakat viszont igen, hiszen gyorsan körbefutott a hír, hogy hova érkeznek látogatóba. Volt néhány év, mikor nem is mentem Erdélybe, mert féltettem az ismerőseimet, nehogy miattam érje őket bántódás. Mára nagyot változott ez a világ: a zenészek megöregedtek, meghaltak, velük együtt pedig eltűnt az az életforma, amely a hetvenes években még érintetlenül létezett.
Ezért indult még keletebbre, Indiába?
Meghívtak Delhibe, az ottani magyar intézetbe, hogy rendezzek fotókiállítást a vándorcigányokról készült sorozatomból. Bethlenfalvy Géza indológusnál laktam, és három nap után útnak indított. Géza irodájában a könyvespolcon megakadt a szemem egy gudzsaráti pásztorokról készült fotóalbumon. Nem sokat gatyáztam, repülőjegyet vettem, Bombayen keresztül elrepültem Gudzsarátba, Bhujba, a pakisztáni határ közelébe. A reptéren meglepetésként géppisztolyos katonák és negyvenöt fokos hőség várt. Egy híres textilgyűjtő fia szegődött mellém tolmácsként, és ő vitt el a közeli és távolabbi falvakba. Összebarátkoztam a rabarikkal, a nomád tevepásztorokkal, akiket nagyon jókedvű embereknek ismertem meg annak ellenére, hogy nehéz életük van, minden falatért keményen meg kell küzdeniük. Mikor második alkalommal mentem hozzájuk, már vittem magammal az állataimról készített fotókat, hogy lássák, otthon milyen környezet vesz körül engem. A kecskémein jókat nevettek, mert a magyar kecskének hegyes a füle, az övéknek pedig hosszú, lelógó. Meghívtak a kunyhójukba, ettem, ittam, aludtam náluk; ugyanazt az archaikus világot ismertem meg köztük, mint ami egykor Erdélyben is lenyűgözött.
Mikor látogatott ki hozzájuk utoljára?
Tavaly novemberben. Kint éjszakáztunk a barátaimmal a szabad ég alatt, és megcsípett egy szúnyog, elkaptam a dengue-lázat. Negyvenkét fokos lázzal kerültem a kórházba, nagyon beteg voltam, tíz napon át kaptam infúziót egy kis kórházban meglehetősen rossz körülmények között, a kórteremben harmincan voltunk, feküdtek betegek a földön is, az ágyban pedig kettesével. Fogalmam sincs, hogyan gyógyultam meg. Az orvosom búcsúzóul azt mondta, kerülnöm kell a trópusi környezetet, nehogy újra megfertőződjek ezzel a vírussal, mert az végzetes lenne.
Vannak tervei a pandémia utáni időszakra?
Régóta fotózom a hortobágyi pásztorok életét, nemrég tudomást szereztem két pásztorról, akik télen-nyáron együtt élnek a gulyával. Amint javul a vírushelyzet, megyek, és megkeresem őket.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
