Keresés
Close this search box.

Mindenkinek megvan a bora – interjú Bodó Judittal, a Bott Pincészet borászával

Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Földházi Árpád

A lehetőségeken belül álmodva, a múlt értékeit a jelenben megőrizve, természetes életformaként tekint hivatására Bodó Judit. A bodrogkeresztúri Bott pincészet díjnyertes vezetője olyan szeretettel szövi történeteit a szőlőről, hogy önkéntelenül is közösség szerveződik a személye köré. Számára a jól megfogalmazott siker kulcsa: akkor is a jóért dolgozni, ha nem látjuk előre, mi lesz a vége.

Bodrogkeresztúron, az Óvásártérről közeledve már messziről látszanak úti célunk külső terei. Ekkor még nem is sejtjük, milyen sokatmondó az utcanév, csupán a Bott pincészet tágas, üvegezett bejáratát és a körülötte levő oszlopokat figyeljük. A parkolóban forgolódva próbáljuk felmérni az épület nagyságát, amikor sietős léptekkel megérkezik Bodó Judit, a pincészet vezetője, a Borászok Borásza díj 2021-es nyertese. Vidám és természetes, semmi sallang. Még tíz percet kér, kicsit elnézte az időt. A Loire vidékéről érkezett, Berlinbe tart, amikor pedig itthon van, és ideje engedi, rohan a szőlőbe. Emlékeztet rá, hogy a borászatban nincs megállás. Addig is menjünk be, nézzünk körül – tanácsolja mosolyogva, és már szalad is tovább.

A tágas, csarnokszerű előtérben meglepetésünkre először rengeteg színes kerámiát pillantunk meg. Csak ez­után tűnik fel a hosszú, borkóstolóhoz kialakított asztal s mellette egy tokaji dűlőket ábrázoló térkép. A teraszajtón kinézve a hatalmas, épülő birtok részei tárulnak elénk. Innen érkezik Judit, és gyorsan reflektál a döbbenetünkre: „Hétezer-nyolcszáz négyzetméter borzasztóan nagy terület. Ahhoz képest, hogy egy hektár szőlővel és egy pici parasztházzal indultunk 2005-ben, hatalmas előrelépés. A férjemmel mindig megpróbáltuk úgy élni az életünket, hogy a lehetőségeinken belül lépésről lépésre álmodtunk mindent tovább. Amikor már elértük a kilenc hektárt, és öt külön dűlőben dolgoztunk, de a pincénk még Tokajban volt, a házunk és a kóstolóterem pedig szintén két helyen, éreztük, hogy váltanunk kell. Mondtam is akkoriban a benzinkutasnak, hogy adjon valami kedvezményt, mert egyfolytában ott voltunk: a férjem a traktorral, én az egyik kocsival, a kollégák a másikkal” – meséli nevetve.

Érdeklődik, melyik irányból érkeztünk, s válaszunkra kiderül, hogy az Óvásártér, amelyen nem olyan rég áthaladtunk, nem véletlenül viseli ezt a nevet. Az épületnek az a része, amelyben épp beszélgetünk, egy háromszáz éves kőház, a vásárok központjaként funkcio­nált. 1930-ban vásárolta meg a most is működő sárospataki kerámiagyár alapítója. Ullrich Károly a feleségével a kőház pincéjét szemelte ki korongozásra alkalmas helynek. „A háború beleszólt a fejlesztési terveikbe, de később a fiuk, József, aki hihetetlenül innovatív, szociális érzékkel megáldott ember volt, csodát alkotott itt: a hetvenes években háromszáz embernek adott munkát Bodrogkeresztúron” – hallgatjuk a belépéskor látott tárgyak eredetéről, majd szép sorban bejárjuk a múlt hely­színeit. Az egykori kazánház területét, a ma parkolóként funkcionáló régi raktárat, s megtudjuk, volt itt festőüzem, égetőcsarnok és fonó is – de a borászcsalád 2020-as érkezésekor mindezt már szinte menthetetlen állapotban találta.

„A mi sikerünk akkor válik értékállóvá, ha majd
a dédunokám is itt fog állni, és nem azzal lesz
elfoglalva, hogy leüsse a cégért a ház faláról”

Bodóék a felújítás kezdetekor csak a statikai vizsgálatig több mint negyven­kamionnyi törmeléket szállítottak el a területről, majd a tavalyi szüretnél még ennyit. „Talán jobb is, hogy Ullrich Józsi bácsi ezt nem érte meg. A felesége viszont, akit a falu babszemtermete miatt csak Babszi néninek hívott, még tudott örülni az építkezésnek is. Az ő elmondása alapján értettük meg, hogy milyen fontos objektum volt egykor a csak Kerámiaként emlegetett gyár, és hogy a férje micsoda közösségszervezőként tevékenykedett itt: kirándulásokat, sőt édesapjával együtt mozit, sportegyesületeket is szervezett a dolgozóknak. Sajnos a nyugdíjazása után elárverezték az épületet, az új tulajdonos pedig nem foglalkozott vele” – mondja Judit. Ő viszont igyekezett új formájában megmutatni a régi falak történeteit.

Mivel Bodrogkeresztúr és Bodrog­kisfalud lakossága együtt nagyjából kétezer főt tesz ki, a Bott pincészet vezetője tudta, hogy szinte minden család kötődik valahogyan a Kerámiához: „Egyre szorosabb kapcsolatot alakítottunk ki a falubeliekkel a felújítás alatt. Olyan megállapodást kötöttünk velük, hogy aki elhozza nekünk a családi kerámiakészlet egy darabját, és elmeséli a történetét, azt szívesen vendégül látjuk. Hát nem unatkoztunk!” – hallgatjuk a borásznőt megérkezve a hosszú kóstolóasztalhoz, ahol még elidőzünk kicsit.

„Költözésünkkor úgy éreztem, a legnagyobb gazdagságban a legszegényebb karácsonyunk következik a felvidéki rokonok nélkül, járvány idején. Ahogy azonban néztem Makoldi Sándor alkotását, és hallgattam a gondolatait, egyre inkább megnyugodtam. Életfájának gyökerei a peremvidékekből táplálkoznak, így mindig megkerestem rajta a Csallóközt, belenyomtam egy kicsit az ujjam, majd figyeltem tovább a mosolyogva mesélő művészt” – emlékszik vissza Bodó Judit

A családhoz a falubeliek mellett rengeteg művész is ellátogat, így a fizikai fáradtságot lelki feltöltődéssel tudják egyensúlyozni. „A nálunk megforduló zenészek, szobrászok, festőművészek és színészek gazdagítják az életünket. Ez az életfa például Makoldi Sándor szobrász alkotása, aki a pandémia alatt a kazánházunkban alkotott” – mutat rá Judit a Nyíregyházán álló, három és fél méteres nemzetiösszetartozás-emlékmű másolatára az asztal mellett. „Olyan volt, mintha egy Hrabal-filmben élnénk: Sanyi minden reggel bebiciklizett a kis kék munkásruhájában, hátrament dolgozni, majd hazament délben pihenni egyet, és négykor visszajött. Este alig vártam, hogy lemenjek hozzá egy palack borral, és megoldjuk az évszázad nagy problémáit. Nekem ez igazi lelki híd volt akkor, hiszen a férjemmel mindketten felvidékiek vagyunk, és a három fiunkkal itthon ragadtunk ebben az időszakban. Szerettem volna, ha Sándor történeteit mások is megismerhetik, így megrendeztük a SzoBOR-kóstolót, ami óriási siker lett. Hat órán át maradt a vendégsereg” – meséli. Juditot valószínűleg bárki még minimum ennyi ideig szívesen hallgatná.

Időközben elindulunk a bor készítésének helyszíne felé. A feldolgozóba lépve egy nagy piros tér fogad minket, oldalt hatalmas tartályokkal: „Nem semmi a színe, ugye? Ez is vicces történet. Amikor készült a padló, épp elutaztunk, így külföldről, telefonon keresztül választottunk egy téglásnak tűnő árnyalatot. Hazatérve egyenesen a szőlőbe mentünk, így már a sorok között hívott a burkoló, hogy van egy kis gond. Szegények falfehér arccal álltak a félkész, tűzpiros felület előtt, nekem viszont szerencsére nagyon tetszett a végeredmény. Persze választhattunk volna egy megszokott szürke padlót is, de azok nem mi lennénk” – teszi hozzá nevetve, majd a pince felé vesszük az irányt.

A Bott borokban nincs adalék, a szőlőt csupán lepréselik, egyéjszakás ülepítés után pedig a lépcsőn mellettünk haladó csöveken érkezik a must az érlelésre és erjedésre használt tölgyfa hordókba. Erjedés után a készítők csak egy kis ként használnak, hogy a palackban ellenállóbb legyen a bor. „Azelőtt a kis pincénknél az utcán mostam a szüretelőládát, cipeltem a hordót egyik helyről a másikra, összevissza rohangáltam. Ma már szüret után szól a zene, zsíros kenyeret falatozunk, minden kéznél van, és a gyerekek futkosnak körülöttünk. Nekem ez az egyik legcsodálatosabb érzés. A költözésünk éve borzasztó volt, a termelés negyven százaléka odalett az eső miatt, de az új otthon ezt is képes volt feloldani. Egyébként mindig azt mondom, hogy a borászatban nem érdemes rövid távban gondolkodni. A mi sikerünk akkor válik értékállóvá, ha majd a dédunokám is itt fog állni, és nem azzal lesz elfoglalva, hogy leüsse a cégért a ház faláról” – osztja meg filozófiájukat Bodó Judit a régi kerámiaműhelybe érve.

„Nem volt tudatos választás a borászat,
így hozta az élet”

„Nagyapám is művelt egy kis területet Felvidéken, a bora viszont ihatatlanul rossz volt. Mivel azonban édesapámat rendszeresen piszkálta, hogy a két lánya nem fogja továbbvinni a Bott nevet, egy kis fricskával meghagytam azt a pincészetemnek. A borom is finomabb, és a név is fennmaradt” – meséli nevetve a borásznő

Ahol korábban az Ullrich család dolgozott, most a Bodó család öt dűlőjéről – a Telekiről, az Előhegyiről, a Határiról, a Csontosról és a Kulcsárról – szedett szőlő érlelődik. A pincészet vezetője itt egy felirattöredékre irányítja a figyelmünket: „a tárgyak érintése tilos”. Ezt még Ullrich Károly írta föl, itt voltak a szárítóállványok, innen vitték zománcozni a termékeket. „A kommunizmus alatt lambériával, sőt beépített szekrénnyel is takarták, később Babszi néni irányításával a férjem és a kőművesek találták meg, és bicskával kaparták ki az írásrészletet. Jó, hogy itt van velünk valami az ő korukból, mert emlékeztet arra, ami számunkra is fontos, igyekszünk mi is mindent közösségben értelmezni” – meséli, és rögtön alá is támasztja a gondolatát. Miután ugyanis meghallja, hogy a hegyaljai utunkra rokonokkal érkeztünk, sőt az egyikük épp születésnapos, rögtön meg is kér, hogy hívjuk be őket kóstolóra.

„Hát nem pont egy pohár bor hiányzik a kezünkből? Menjünk vissza az előtérbe, mesélek nekik is egy kicsit a dűlők történetéről” – ajánlja, amíg pedig visszaérünk, megkérjük, hogy a szőlő szeretetének kezdetéről is tartson egy kis ismertetőt. „Dél-Tirolból érkeztem a vidékre, ahová elsődlegesen nyelvet tanulni utaztam, és közben gyerekekre vigyáztam. Amikor időm engedte, almáskertben vagy szőlőben dolgoztam, mivel nagyon jól fizettek. Így tudtam finanszírozni az itthoni mezőgazdasági iskola tandíját, míg a szőlőben rá nem jöttek, hogy milyen jól járnak velem. Multifunkcionális lettem: csallóköziként szót értettem a szlovákokkal, ezenkívül németül és egy kicsit oroszul is tudtam. Hirtelen a szedésből szervezés lett, nemsokára én irányítottam a folyamatokat. Aztán persze a pince hangulata gyorsan magával ragadott. Szóval nem volt tudatos választás a borászat, így hozta az élet.”

Neki így alakult a bor iránti érdeklődése, Bodó Józsefnek pedig leginkább a felesége által. Két évig bútorokat res­taurált, majd, hogy a gyakorlatot megfelelően alá tudja támasztani, elvégezte a művészettörténet szakot is. Mivel Judittal való szerelmük már a Felvidéken elkezdődött, a szőlő is közös ügyükké formálódott. A feleség szerint ez nem meglepő, hiszen akiben van egy kis nyitottság a természet iránt, az rögtön a bor közelében találja magát. „A szőlő azonban nem demokratikus növény, nem engedi meg, hogy eldöntsd, mikor hova mész. Van egy mondás, ami egybecseng ezzel: »Hogyan lehet megnevettetni a Jóistent? Úgy, hogy tervezel.« A borászoknak muszáj megtanulniuk alkalmazkodni a természethez. Aki ezt nem tudja, nem marad meg a szakmában” – mondja visszatérve az előcsarnokba, ahol szintén nem tervezett módon már várnak az eddig kiránduló rokonok.

Judit, ahogy érkezésünkkor is, mosolyogva kér pár percet, ám most hamarabb tér vissza, jó néhány Bott bor társaságában. Amíg mi igyekszünk felzárkóztatni a frissen érkezőket, már el is készül az asztal. „Egy 2021-es Előhegyivel kezdünk, máris mutatom az elhelyezkedését” – vág bele a kóstolóba Judit, miközben a csapatot a térkép köré tereli. Itt megtudjuk tőle, mindig is fontos küldetésének tartotta, hogy a borvidékről szóló híradásokban a kultúra mögött megjelenjen a történelmi háttér is. „1730-ban Bél Mátyás készített egy dűlőklasszifikációt, amihez feltérképezte a tokaji magterületet. Ez azt jelenti, hogy majd fél évszázaddal a franciák premier cru és grand cru termőhely-osztályozása előtt nekünk már volt ilyenünk. Engem picit bosszantott, hogy mi egyszerűen nem tudunk élni az ilyen sikerekkel, más pillanatok alatt világhírt kreálna belőle. Bél Mátyás könyve alapján egy csapattal közösen elkészítettük a térképet osztályozással, dűlőhatárokkal együtt, egyfajta örökségként” – meséli.

„A szőlő előhozza az emberből
a legjobb tulajdonságait”

„2006-ban néhány borásszal közösen megalapítottuk a Tokaji Bormívelők Társaságát azzal a céllal, hogy végre kezdjünk el foglalkozni a saját történelmünkkel. Így formáltuk közösen a világ talán legrégebbi, csaknem háromszáz éves dűlőklasszifikációját térképpé” – mondja Bodó Judit. A borásznő azóta is minden vendégének megmutatja az örökséget, valamint a Bott pincészethez tartozó területek sajátosságait is

A tokaji dűlők közül figyelmünk most az előhegyi furmint- és hárslevelű-ültetvényre terelődik, története pedig mindannyiunkat leköt. Ezt a területet Judit és férje a házasságkötésükre kapták. „Nem kanalat kértünk, hanem területet” – árulja el, majd sorra megmutatja a többi dűlő sajátosságait, érdekességeit is. Olyan átéléssel és érthetően szövi a szőlő körüli történeteket, mintha sosem fáradna el.

„Pedig el tudok. Egyszerre vagyok szőlész, borász, könyvelő, bankár, marketinges. De a szakma így színes és változatos. A visszajelzések pedig, legyen az egy jó beszélgetés, egyszerű sms, ímél vagy olyan elismerés, mint a Borászok Borásza díj, rengeteg erőt és egyben felelősséget jelentenek: rajtam is múlik a fejlődés. Ezért nem kérdés, hogy ha szombaton esett, vasárnap hajnalban felkelek, és elindulok a hegyre permetezni. A szőlő előhozza az emberből a legjobb tulajdonságait” – tudjuk meg már az asztal körül ülve, miközben a Határi-dűlő meszes, fehér talajáról érkezik a következő bor.

A kitartó optimizmus nemcsak a szőlőben, hanem a közösségszervezésben is Bodó Judit sajátja. A környékbelieket már a Kerámia megvásárlása előtt is igyekezett közelebb terelni egymáshoz. Márkus Mónika kertészmérnök szőlő­oltóval közösen termelői reggeliket és kirándulásokat szerveztek, újraindítottak egy helyi óvodát, majd bmx-pályát alakítottak ki a helyiek összefogásával. „Úgy gondolom, hogy az alapértékeink ugyanúgy megtalálhatók a mostani generációban is. A kulcs abban rejlik, hogy akkor is jót kell csinálnunk, ha nem látjuk, mi lesz a vége. Erre tanít a szőlészet is” – jelenti ki, s tölti a poharunkba a szemenként szedett, lábbal taposott szőlőből készült aszút, amely szerinte minden magyar ember identitásának része kellene hogy legyen.

Az asztalnál ülők pedig közben megállapítják: ha mindenki úgy tudna mesélni a szőlőről, mint Judit, sokkal közelebb kerülnének az emberek a borkultúrához. „Lehet a borról mindig magasztosan beszélni, de a hétköznapokat nem lehet mindig úgy élni. Kell a humor, a lazítás. A kettő ötvözete az, amikor éjjel felkeltem a gyerekeket, mert egy utolsó palack 2005-ös bort bontunk ki épp. Ilyenkor anya egy kicsit furi, de ez olyan érzés és érték, hogy mindenképp megéri” – mondja. Bodó Judit szerint nem kell túlbonyolítani a dolgokat, a lényeg, hogy a jó minőségű bor egyéniség legyen, hogy az emberek megtalálják a magukét. „Mindenkinek megvan a bora. Talán csak nem merjük felvállalni, de mindig megéri kísérletezni.”

Hasonló tartalmak

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!