Menü
Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Földházi Árpád
Helyben főzött világos, barna, szűrt és szűretlen – a szezonális fajták mellett ez a négyfajta sör biztosan várja a vendéget a pilisvörösvári Rotburger látványsörfőzde és sörkertben. És még nagyon sok más is: a Jáki András vezette családi vállalkozás egy csipetnyi Bajorország a főváros közelében, ahol még divat tisztelni egymásban az embert, és van értéke a kimondott szónak.
Alapítva 1993-ban – áll a Rotburger sörök címkéjén, az egymásba fonódó maláta- és komlókalászok fölött. Az édesapja miért pont egy családi ház alatti sörfőzdében látta meg a kiszámítható jövőt a rendszerváltozás utáni, igencsak képlékeny időszakban?
Apám világéletében az élelmiszeriparban dolgozott, a munkájából adódóan éltünk külföldön is. A nyolcvanas évek elején négy évet például Irakban töltöttünk, ahol egy folyékonycukor-gyár létrehozásában vett részt. Akkoriban sok magyar szakember volt szerte a világban, és amikor hazajöttek, nemcsak a kint megkeresett pénzt hozták magukkal, hanem tudást is, hiszen látták, máshol hogyan működnek a vállalkozások, milyen új technológiákat, gépeket, eszközöket használnak. Ezért amikor eljött a rendszerváltozás ideje, apám azt jósolta, hogy csak az fog jól járni hosszú távon, és biztosítani a családja megélhetését, aki saját üzletbe kezd, hát belevágott. Kezdetben még pékségben is gondolkodott, de talán a bajorországi élmények hatására – többször jártunk az abban az időben Münchenben élő bátyámnál – a sörfőzde mellett döntött.
Jáki András több mint három évtizede hatalmas Bayern München-rajongó. A sörözőt számtalan labda, mez és zászló díszíti, sőt a söröző nevében saját szurkolói zászlót is tervezett
A kilencvenes években amúgy is hirtelen divatja lett a kisüzemi sörfőzésnek, közel négyszáz ilyen főzde működött az országban, ma nagyjából hetven van. Mitől függött, hogy ki élte túl?
Sokan hamar tönkrementek, mert hiányzott a szakmai alap, nem tudták eladni a rossz minőségben gyártott sört, a bank meg vitt mindent. Apám viszont mégiscsak háromdiplomás mérnök volt, és másfél év alapos előtanulmány után egy olyan német, allgäui technológiát választott német és magyar alapanyagok felhasználásával, amely ma is gond nélkül megállja a helyét. Az üstöknél nálunk gázfűtés van, ennek révén sokkal intenzívebb a forralás, a tartályokon pedig egyesével szabályozható köpenyhűtés, hiszen nem lehet ugyanazon a hőfokon tárolni azt a sört, amelyet egy napja főztél, és azt, amelyet szűrni fogsz. Ezek apróságoknak tűnnek, de a végeredményben rengeteget számítanak. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nekünk nem voltak soha rossz kísérleteink. Öntöttem ki én is négy-ötezer liter sört a csatornába, mert az egyik hordót véletlenül befertőztem savanyú élesztővel, ami láncreakció-szerűen elrontotta az összes többit is. Itt álltam, hogy maradt egy tartály söröm, valamiből viszont élni kell, ezért egy hónapig éjjel-nappal lent voltam a főzdében, hogy utolérjem magam.
Az egyes szám oka, hogy az édesapja hatvanéves korában, öt évvel a nyitás után meghalt, önnek pedig tizenhét évesen egyik napról a másikra kellett a családi cég élére állnia. Sosem érezte ezt kényszernek?
Hogy apám ilyen korán elment, ahhoz biztos köze volt a házon lévő tizenötmilliós jelzálognak és a sok álmatlan éjszakának. Én ekkor pályaválasztás előtt álltam, az informatika érdekelt, de egy pillanatig sem volt kérdés, hogy nyavalygás nélkül viszem tovább az üzletet anyám, később a húgom, illetve a sógorom segítségével. Már csak azért sem, mert nagyon szerettem ezeket a sörös dolgokat csinálni. Még azt a részét is, hogy MDF-piacra járunk. Ilyenkor apámmal péntek éjféltől hajnali négyig palackoztuk kétliteres kólásflakonokba a sört, a hentes haverunk meg beállt a platós kocsijával az udvarba, és vitte őket a saját árujával együtt Káposztásmegyerre. Közben suliba jártam, kézilabdáztam, hétvégenként meccsekre utaztunk vidékre, de tizenévesen mindent kibír az ember.
Ez a szenvedély azóta is megvan?
Sőt, csak erősödött. Ez a titok nyitja: ha valamit nem szeretsz, a végeredményen is látszik. Ma sem adok ki a kezemből olyan pohár sört, amilyet én nem innék meg szívesen, amely nem minőségi. Sokszor mondták már: az a baj velünk, hogy „túl jó” sört készítünk, mert amikor valaki először megiszik egy korsó Rotburgert, az rögtön fejbe vágja. Persze, hiszen én még a világos sört sem főzöm öt és fél százalék alatt, magyarán beleteszem az összes alapanyagot, egy hordóba kétszáz kiló malátát, másfél kiló komlót. Tartósítószert és segédanyagokat nem. És minden egyes főzethez friss élesztőt használok. Ilyeneken nem szabad spórolni.
Nyilván ez az árban is megmutatkozik. El lehet ma már adni vidéken is a kisüzemi, vagy ahogy mostanában divatos hívni, a kézműves sört?
Szerencsére országszerte egyre több az igényes sörfogyasztó. A környékről és Budapestről is sokan visszajárnak hozzánk, a közönségünk, ideértem a kocsmát és az éttermet is, hetven százaléka törzsvendég, amire büszke vagyok. Őket pedig nem szabad átverni, a korsó például legyen tényleg félliteres, a feles meg ötcentes. A másik kulcs a jó kiszolgálás, ez sokszorosan megtérül. Nekem a legnagyobb dicséret, amikor idejön valaki Németországból, iszik-eszik valamit, közben hallgatja a kertben a sramlizenekart, és azt mondja, pontosan úgy érzi magát, mintha otthon lenne. A régi német, bajor értékrend amúgy is közel áll hozzám: a család tisztelete, összetartása, a precizitás, a szorgalom, a kitartás, a hit a munkában. Ha nem lenne ez a vállalkozás, már biztosan ott élnék valamelyik bajorországi hegytetőn, főzném a sört, reggel meg kihajtanám a birkákat.
Ebből az életfelfogásból Vörösvár – amelynek nevéből a Rotburger elnevezés is ered – őriz valamit, hiszen a legnagyobb sváb települések egyike Magyarországon. Önöknek is vannak sváb gyökereik?
Anyám Nógrád megyéből származik, az apai nagyapám, Jáki Lajos viszont félig svábként Újaradról költözött Vörösvárra még a világháború előtt. Volt leventeoktató, lehúzott másfél évet a Don-kanyarban, majd németet és testnevelést tanított az iskolában, ahol a felesége, a nagymamám is dolgozott kémiatanárként; majd iskolaigazgató lett. Ma is jó szívvel emlékeznek rá egykori tanítványai, posztumusz díszpolgári címet is kapott. Tizenöt-húsz éve, amikor még élt néhány kortársa, mindig megállítottak az utcán, és elmondták, milyen büszke lehetek rá, hogy Lajos bácsi unokája vagyok, mert nála jobb embert azóta sem láttak. Az a – ma már sajnos kihalófélben lévő – típus volt, aki kikeményített nyakú, fehér ingben, fekete öltönyben ment vasárnaponként a templomba, és aki szembejött vele az utcán, legyen úr vagy koldus, az előtt megemelte a kalapját. Lehet, hogy régimódi vagyok, de nekem szimpatikus az a világ, ahol értéke van a férfias kézfogásnak, a kerteket nem veri fel a gaz, a házak előtt tisztára vannak söpörve az utcák, az emberek pedig figyelnek egymásra. Mondom is mindig a gimnazista srácoknak, akik bejönnek délutánonként, és köszönés nélkül rögtön a wifikódot kérik, hogy barátom, az itt nincs, ülj le szépen, aztán beszélgess. A kocsma ugyanis alapvetően közösségi hely, ugyanúgy, mint a templom vagy egy sportklub, nem véletlenül üldögélnek ott az emberek évszázadok óta – nem csak azért, mert az asszony elől menekülnek. A jó kocsmárosnak ezért jó közösségi embernek is kell lennie. Olyannak, aki három perc alatt leveszi a bejövő személyiségét, és annak megfelelően bánik vele. És nem félek kimondani, hogy én nevelni is akarom a vendégeimet; azzal is, hogy jó sört adok nekik, és azzal is, hogy tisztelem őket, és cserébe elvárom, hogy ők is tiszteljenek engem.
A Rotburger világos sörével 2004-ben ezüstdiplomát, 2006-ban világos és barna sörével aranydiplomát nyert a Kisüzemi sörfőzdék nemzetközi versenyén
A főzde alapítása óta eltelt közel harminc év. Elégedett lenne az édesapja?
Szerintem igen. A család szempontjából soha rosszabbat! A főzde és a kocsma mellett lett egy szép kertünk, benne egy éttermünk, pont akkorák vagyunk, amekkorát elbírunk. Valahogy túléltük nagyobb károk nélkül a járványt is, és remélem, az itthoni sörkultúra szempontjából is teljesül néhány éven belül az apámmal közös álmunk.
Mi ez az álom?
Jó volna, ha itthon is a mindennapok része lenne, amit a rendszeres bajorországi „tanulmányútjaimon” látok. Hogy például a szakállas, pipázó öregek vasárnaponként ott ülnek kalapban és bőrnadrágban a kocsmában, előttük egy jó korsó sör, kezükben az újság, a háttérben meg szól a harmonika. Ez nem feltétlenül pénzkérdés. Itt van például az egyik törzsvendégünk, egykori bányász, stramm sváb ember, a kilencvenéves Gyuri bácsi, aki a nyitás óta minden nap megfordul itt. Biztos vagyok benne, hogy nem lenne ilyen jó állapotban, ha azt csinálná, mint az ország nagy része. Egyszerűen nem állhat az élet csak abból, hogy irigykedünk a szomszédra, ülünk a tévé előtt, és egyetlen szórakozásként néha elmegyünk a boltba.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
