Keresés
Close this search box.

Mondja, Judit, mit csinál esténként? - Endrei Judit mesél a tévéről és minden másról

Szöveg: Hulej Emese
Fotó: Földházi Árpád

A Magyar Televízió egyik legismertebb arca volt, személyiség, igazi történetekkel. Dolgozó nő, anya, lelkes utazó, odaadó lokálpatrióta.

A nyár egyik fontos eseménye volt, hogy Szent­endre díszpolgára lettél.

Legszívesebben világgá kiáltanám, hogy engem itt ennyire szeretnek, becsülnek, értékelnek. Nagyon boldog és büszke vagyok. Ebben az is fontos, hogy nem Szentendrén születtem, az Alföldről költöztünk ide. A beköltözőket sok helyen gyüttmentnek hívják, de sem mi, sem a szüleink soha nem éreztünk ilyesmit. Ez nem zárt város, hiszen évszázadokon át jöttek-mentek benne az emberek, népek, és mindenkit befogadott.

Tanúsíthatom, hogy része vagy a város életének, gyakran látni gyaloglás közben, rendezvényeken, még egyesületet is alapítottál.

Amikor még a tévében dolgoztam, és kezdtek lehetőségeim lenni, gyakran javasoltam, hogy hozzunk ide egy-egy műsort, jelentkezzünk innen, mutassuk be az itt élő embereket. Úgy gondoltam, ha van lehetőségem szólni Szentendréről, akkor ez dolgom is. Aztán felfedez­tek a városban, volt például egy aranyos munkám, a szentendrei zenés városnézés. De akkoriban még a tévézés állt a figyelmem fókuszában, és csak azután kezdtem igazán élni a városban mint polgár, hogy eljöttem a televíziótól. A barátnőimmel szoktuk számolgatni, mikor is lett a mi baráti, ismerősi szerveződésünkből egyesület, és arra jutottunk, hogy valamikor a kilencvenes években. Akkor hoztuk létre a kicsit faramuci nevű Első Szentendrei Női Szalon Egyesületet. A szalon az én mániám volt… Ma már nem vagyunk egyesület, csak közösség, de annak igazi. A kezdetektől rendezünk adventkor gyűjtést, többnyire a nehéz helyzetű szentendrei gyerekek javára, később más jó ügyeket is támogattunk. 2010-ben, amikor nagy árvíz volt Zemplénben, Borsodban, két teherautónyi adományt vittünk, a bútortól a tűzhelyig mindent, amire csak egy háztartásban szükség lehet.

A tévés korszak elején felvett neved, az Endrei is a várost rejti. A név az identitásunk fontos része. A sajátodnak érzed már?

Teljesen. Hozzáteszem, hogy a mai eszemmel, határozottságommal már nem mennék bele a névváltoztatásba, de akkor azt mondták: „Judit, olyan furcsa ez a Kurdics név, keressen valami mást!” Gondold el, ha neked ezt mondják, hiszen a te neved sem mindennapi.

Mondták is. Janikovszky Éva tanácsolta ugyanezt a pályám elején, és fel is húztam az orrom.

No, hát én viszont egy szófogadó, tekintélytisztelő, megfelelni akaró fiatal nő voltam, úgyhogy szépen bementem a könyvtárba, hogy majd keresek magamnak valami régies hangzású nevet. Mert a családban előforduló többi vezetéknév sem volt egyszerű… Kerestem, de nem találtam, míg eszembe nem jutott, hogy lehetnék Szentendrei. Akkor már itt éltünk, és az első pillanatban olthatatlan szerelembe estem a várossal. Mentem nagy örömmel, hogy megvan a név, mire Fischer Sándor tanár úr, aki beszédre oktatott, azt mondta: „ez hosszú, legyen maga csak Endrei”. Így történt. Ez a névválasztás 1977 körül történt, édesapám még élt, és milyen érdekes, hogy soha egy szóval, egy rosszalló pillantással nem jelezte, hogy hát akkor mi lesz az ő nevével… Amikor 1980-ban meghalt, eldöntöttem, hogy a Kurdics nevet soha el nem hagyom. Hivatalosan ma is így hívnak: Endrei-Kurdics Judit. Majd ötven éve használom az Endrei nevet, teljesen az enyém, így mutatkozom be, és nem szoktam kikacsintani, magyarázkodni, hogy tetszik tudni engem valójában máshogy hívnak ám.

A kikacsintás amúgy sem jellemző rád. Az viszont igen, hogy a YouTube-on látható Korhatártalanul beszélgetésekben szinte minden vendégedet kérdezed a gyerekkoráról. Ez azt sugallja, hogy ez az életed alapja, a meghatározó időszak.

Nem akarom romantikus mázzal leönteni a gyerekkoromat, nincs is rá okom. Tiszatenyő icipici falu az Alföldön, olyan kicsi, hogy temploma sem volt.

De iskolájának lennie kellett, mert…

…mert annak anyukám volt az igazgatója. A mai napig nem tudom, hogyan intézte el, de ott, az iskolában tartották vasárnap a misét. Az ötvenes években! Apukám a téesz főkönyvelője volt, mindkettőjüket kifejezetten szerették a faluban. Anyukám volt a nyüzsgő, apukám meg olyan, amilyenek mi vagyunk most a húgommal. Bárkit megszólítunk, hogy „jaj, de kedves ez a táska, hol tetszett venni?”. Ilyen volt Apu is. Nem voltunk sem szegények, sem tehetősek, emlékszem, mindig vártuk, mikor kapja meg anyukám a fizetését, mert akkor elmentünk a boltba trappista sajtot és felvágottat venni. Nehogy azt hidd, hogy máskor nem volt mit enni, erről szó sincs. Volt disznónk, baromfink, sok gyümölcsfánk, zöldségeskertünk. Túrót, tejfölt egy tanyáról hoztunk. Egészséges élet volt, amiben első volt a tanulás és a munka, csak azután jöhetett bármi más. Apukám meglehetősen szigorú volt, ragaszkodott ehhez. Volt a háztájiban lucernánk, nekem kellett levágnom, és mondtam a barátnőimnek, hogy ha ők is jönnek és segítenek, hamarabb végzünk, és még jól is érezzük magunkat. Arra emlékszem még, hogy mindig tele volt az udvarunk gyerekekkel.

Erre a gyerekkorra nem kell semmilyen máz.

Igazi jó kislány voltam, például meg akartam lepni anyukámat, hogy egyedül kimosok a forgótárcsás mosógéppel. Hordtam a vizet a kútról, akkor úgy tűnt, a világ végéről, sok évvel később, amikor visszamentem, láttam, hogy úgy kétszáz méterről. De egy kislánynak két tele kannával az nem kevés.

Mi akart lenni ez a nagyon jó kislány?

Még színésznő is… Néha eljutottunk a szolnoki színházba, elvarázsolt a zene, a sok szép ruha. Imádott nagymamám azt szerette volna, ha gyermekorvos leszek, de az nem eresztett mély gyökeret bennem. A régészet annál inkább, a mai napig, bárhová utazunk, és ott meg lehet nézni két követ, én biztosan megnézem. Bölcsészbeállítottságúként ma is össze­rándul a gyomrom, ha azt hallom, hogy úszik egy hajó a Dunán, folyással szemben, sebesség, távolság, és valamit ki kell számolni. Az volt a szerencsém, hogy a matematika-, a fizika- és a biológiatanárom is szeretett, biztosan azért, mert nagyon igyekeztem. Oroszból és franciából voltam jó, kétszer is felvételiztem idegen nyelvű levelező szakra, de nem vettek fel. Közben dolgoztam a likőripari vállalatnál a könyvelésen. Biztosan hallottad már azt a kifejezést, hogy töréspont. Az ember életében egy-egy ilyen töréspont után, amilyen nekem a két sikertelen felvételi volt, gyakran valami jó történik, csak akkor még nem lehet látni. Ha ugyanis felvettek volna, nem kerülök a szegedi tanárképzőre, onnan meg a tévéhez, és nem végzem el az idegenvezetői tanfolyamot, ami lehetőséget adott, hogy nyaranta kint dolgozzam a Szovjetunióban, Lengyelországban, Csehszlovákiában. Akkor csak oda utazhattunk, oda sem volt egyszerű eljutni, de nekem megadatott.

Ha belegondolok, hogy hányan hány évig tanultunk oroszul, és szinte semmit sem tudunk. Pedig Tolsztoj és Csehov nyelve. Te éltél a lehetőséggel.

Sőt, később ráerősítettem, még a moszkvai újságíró-iskolába is jártam. Tévésként kétszer töltöttem egy-egy hónapot kint, egyszer a világifjúsági találkozó idején. Vannak orosz barátaim, ismerem Moszkvát, Szent­pétervárt, a szívem szakad meg attól, ami most zajlik.

A tévé mint jelenség már Tiszatenyőn megjelent az életedben?

A tévé minden ember életében csoda volt, de hogy mit jelentett egy kicsi faluban, az ma elképzelhetetlen. A szomszéd Piroska néninek lett először készüléke, hozzá jártunk átnézni. Az előadásaimon szoktam kérdezni, kinek van ilyen emléke, hogy sámlival megy át a szomszédhoz. Sokaknak. Amikor nekünk is lett tévénk, mindent megnéztünk benne. Már amit apukánk engedett. De amikor ő elaludt, anyu intett, hogy jöjjünk. Táncdalfesztivál, Ki mit tud?, műkorcsolya… Még a síugrást is, mert olyat az Alföld közepén nem láttunk.

Elgondolkodtató, hogy akkor milliók nézték, amint valaki népballadát mond vagy Chopint játszik.

Arra a tévés korszakra az értékteremtés volt a jellemző. Haragszom, amikor ma egy szerkesztő, akitől megkérdezik, miért ilyenek a műsorok, azt feleli, erre van igény. Nem! Ha színházi közvetítést adnának, azt néznék. Akkor milliók ültek operafilmek, tévéjátékok, vetélkedők előtt, tanultak belőle, többek lettek tőle. Nemrég jutott el hozzám egy történet egy fiúról, aki akkoriban nagyon kedvelt engem, és mert úgy hallotta, hogy az egri Jókai-vetélkedőn én leszek a műsorvezető, elkezdte falni a Jókai-könyveket, hogy részt vehessen rajta. Végül egy csere folytán engem Szegedre küldtek, de a lényeg, hogy ez a fiú így akart közel kerülni, ezt látta lehetséges útnak.

Azt hiszem, az a televízió az emberek jobbik énjét szólította meg, a mostaniak pedig a rosszabbikat. A vájkálót, az ítélkezőt, a kárörvendőt, a kényelmeset.

Nem túlzás, hogy egy-egy műsor idejére kiürültek az utcák, és mivel mindenki ugyanazt nézte, közösséget is teremtett. Visszatérve Tiszatenyőre, muszáj elmondanom, milyen nagy hatással voltak ránk a bemondók. Tamási Eszter, Takács Marika, Kudlik Juli. Ezért is volt hihetetlen, amikor találkozhattam velük, különösen, amikor elmondhattam, hogy a kollégájuk vagyok.

Én kislányként játszottam bemondósat, egy doboz előtt olvastam fel az újság híreit. Te nem?

Sokaktól hallottam ezt, de tőlünk ez az egész, már maga Budapest is olyan elérhetetlen messzeségben volt, hogy bennem még a vágy sem született meg.

Ha jól értem, végül úgy döntöttél, hogy tanár leszel.

A tanárképzőt csak a diploma miatt választottam. Ha nem kerülök be a tévéhez, talán az orosz tan­széken maradtam volna, vagy elmegyek idegenvezetőnek. Azt hiszem, inkább az utóbbi.

Egyszer egy interjúban azt mondtad, annyira szeretsz utazni, hogy ha meghallod a gurulós bőrönd hangját, már attól mehetnéked van.

Az utazás különösen fontos az életemben. Bár az anyagi helyzetem már nem annyira kiszámítható, mint régen, az egyik utazási irodának én vagyok az arca, és velük sokszor kelek útra. Meg szoktam írni az élményeimet, vigyázva, hogy ne vegyék dicsekvésnek. Nemrég Norvégiáról számoltam be. Remélem, inkább az örömöt érzi, aki olvassa. De nem csak külföldre utazom ám, most jöttünk meg a Zselicből, ami valami csoda! Elvarázsolt! Úgy gyalogoltunk órákig, hogy egy lélekkel sem találkoztunk, csak őzekkel, nyulakkal. Hazafelé még megálltunk Pécsen, megnéztük az ókeresztény sírkamrákat. Teljes meggyőződéssel vallom, hogy ami itthon van, azt is fel kell fedezni.

A tévés pályafutásod egy szegedi tanárod kulcsmondatával kezdődött: „Judit, mit csinál maga esténként?” Akkor indult a szegedi körzeti stúdió, és bemondókat kerestek. Azért mondtál igent, mert egy tanár kérdezte, vagy kíváncsiságból?

Leginkább kíváncsiságból. És bizony a pénz is számított. Bika jegyű vagyok, vagyis anyagias, és akkor a szüleim már építkeztek Szentendrén, nehezen szorították ki a tanulmányaimhoz szükséges pénzt. Gondoltam, ez segítség lesz. Négy lányt hoztak Szegedről, hogy kiválasszák a bemondót, én az esélytelenek nyugalmával ültem a kocsiban. Annyival szebbnek, okosabbnak, alkalmasabbnak láttam a többieket, hogy arra gondoltam, nem baj, legalább láthatom belülről a televíziót. Nem voltam sem görcsös, sem ideges, talán ez segített, mert végül engem választottak. Ma sem tudom, mit látott bennem Fischer tanár úr.

Ő legendás pedagógus volt, biztosan meglátta a lehetőséget és azt, hogy szeretsz tanulni, hagyod magad formálni.

Így lehetett, mert nem tudott olyan feladatot adni, amit ne teljesítettem volna túl. Attól kezdve feljártam hozzá órákra, de úgy, hogy akkor még nem volt autópálya, tehát délelőtt tízkor beültem a Volgába Szegeden, délután kettőre értünk fel, és óra után vittek vissza.

Ennyire fontos volt, hogy megfelelően beszéljen a szegedi körzeti stúdió bemondónője… Akkoriban a rádióban, a tévében nem dolgozhatott senki, akinek a beszéde nem ért el egy színvonalat.

Nem volt teher a sok gyakorlás, az sem, hogy a tanár úr havonta egyszer behívott minket, és a jegyzeteiből elmondta, mit tapasztalt. „Judit, maga Göteborg nevét rosszul ejtette ki. Miért nem hívott fel, ha bizonytalan volt benne?” Törődést éreztem, és azt, hogy bármikor kérdezhetek, ha nem tudok valamit. Nemrég egy műsor­vezető így ejtette ki Trockij nevét: trokkij. Nálunk ez nem fordulhatott volna elő. Már csak azért sem, mert minden tévébemondónak volt legalább egy diplomája, és beszélt egy vagy több idegen nyelven.

Gyakran úgy emlegetnek téged mint egykori bemondónőt, ami furcsa, hiszen rengeteg műsort vezettél a Hétvégétől a Kincsestárig, híradóztál, benne voltál az Ablakban, és még sorolhatnám.

Valóban bemondónőként ragadtam meg az emberek emlékezetében. A jelenségre emlékeznek, hogy volt egy kedves, fiatal nő a sima hajával, a szerény mosolyával. Az elején hányszor mondta nekem Fischer tanár úr, hogy „Judit, az Isten áldja meg, mosolyogjon!”. De hát én annyira mosolygok, feleltem, és mégsem volt elég. Riportokra, interjúkra már Szegeden befogtak, amikor pedig Pestre kerültem, gyorsan elkezdtek műsorokba hívni. Megjegyzem, szakmailag jóval nehezebb egyedül, a kamerával szemben ülve kialakítani a kapcsolatot a nézővel. Aki ezt lebecsüli, nagyot téved.

A hetvenes évek végén kerültél Szegedről a „királyi” tévé központjába. Felfedeztek?

Ez megint egy töréspont, amiből valami jó lett. A főiskola alatt férjhez mentem, a férjemmel együtt dolgoztunk a szegedi tévében. Jött egy stáb Pestről, voltak a helyiek, mi meg kettőjük közé szorultunk, és egyre rosszabbul éreztük magunkat az ellenségeskedésben. Ezért amikor egyszer feljöttem beszédórára, bementem a bemondók főnökéhez, és mondtam, hogy mi ezt akkor befejezzük. „Túl sokat fektettünk már beléd, hogy csak úgy elengedjünk – válaszolta –, akkor feljöttök mindketten Pestre.” És így lett. Aláírattak velünk egy papírt, hogy nem fogunk lakást igényelni, és jöhettünk. A szüleim akkor már Szentendrén laktak, a szuterénjükben éltünk egy ideig. Piros-fehérre festettük az öreg konyhabútort, rongyszőnyeget tettünk le, úgy éltünk ott, mint két diák.

Hévvel jöttél-mentél a tévébe?

Bizony volt, hogy fél hatkor keltem, mert fél nyolckor sminkben kellett várnom az Iskolatévé kezdését. Vezetni még nem tudtam, az később jött. Az esti adások után volt hazaszállítás, egy autóval vitték haza a bemondót, az operatőrt, az adásvezetőt, és volt, hogy előbb kimentünk Diósdra, aztán Csepelre és csak utána Szentendré­re. Néha vittem magammal krémet meg vizes vattát, és legalább lesminkeltem. Azért egyszer megkérdeztem, hogy nem lehetne-e néha velem kezdeni…

A Szabadság téren megismerted Tamási Esztert, Kudlik Júliát, Takács Marit, a többieket. Az ember néha csalódik, ha a tévéből ismert emberekkel találkozik…

Csak jót tudok róluk mondani. Annyiszor eszembe jut, amikor Tamási Eszterrel találkoztam, és azt mondta, akkor most megosztozunk a vacsoráján. Gondoltam, elővesz egy vajas kenyeret, de nem. Egy szem kocka­sajtja volt, azt felezte el. Juli is a szárnyai alá vett, mentem vele a nagy tévés ünnepre, a Veszprémi tévétalálkozóra, egy szobában is laktunk. Beültem mellé a Híradóba, mert mi, bemondók abban is dolgoztunk. Amúgy a mumusom volt a hírolvasás. Nemrég meghívták Horvát Jánost és engem a debreceni Campus fesztiválra, és egész úton nosztalgiáztunk, milyen sok és milyen jó műsorokban dolgoztunk együtt. Neki különösen sokat köszönhetek, mert a nyolcvanas években, amikor lazább, kötetlenebb lett a televíziózás, sok műsorban lehettem a partnere.

Nemrég láttam egy beszélgetéssorozatot régi tévésekkel. Az Ablak, a Stúdió alkotói meséltek, érezhető volt, mennyire szerették azokat az éveket.

Én is szerettem bejárni, élveztem a feladatokat, a csapatokat, bár mindig szétválasztottam a munkát és a magánéletet. Ha vége volt az adásnak, jöttem haza, nem maradtam ott beszélgetni, pláne nem ültem be valahová velük. Soha nem tartoztam klikkekhez, bizonyos értelemben mindig a magam útját jártam. Most meg különösen. Így is megtalálnak a nekem való feladatok. Az egyik mobilszolgáltató például nemrég azzal keresett meg, hogy segítsek az idősebbeknek kedvet csinálni a mobiltelefon használatához, új funkciók elsajátításához. Nem szeretem, ha egy korombéli, pláne fiatalabb azt mondja, hogy ez vagy az az ő életéből már biztosan kimarad. Butaság! Nekünk is ki kell vennünk a részünket a digitális világból, annyi lehetőség van benne, ami segíti a hétköznapjainkat.

Követem a Korhatártalanul beszélgetéseidet, és szeretem, hogy el tudnak mélyülni, nincs bennük hajszoltság, nem mondod, hogy „már csak egy fél mondatra marad időnk”.

Olyanokat hívok meg, akik izgalmasak, érdekesek, akikre én is kíváncsi vagyok. És nagyon készülök, végiggondolom a beszélgetéseket. Ám ha valaki el­kanyarodik, hagyom. Aztán úgyis visszatérünk. Ráhangolódom arra, aki velem szemben ül, szerintem ez a titka. Ez a sorozat az utóbbi két év nagy örömforrása, hihetetlenül szabad vagyok benne. Senki nem mondja meg, mit kérdezzek és mit ne, és azon sem kell aggódnom, hogy másnap valaki leszól, miért nem hoztam a nézettséget.

Amúgy meg igen jó a nézettségük.

Egyre többen fedezik fel, de nem versenyzek senkivel.

Van egy munkád, amivel alaposan megleptél. Több könyvet is írtál, de azt nem gondoltam volna, hogy Kemény Dénesről is írsz egyet. Mint vízilabda-rajongó mondom, hogy nagyon jó lett. Pedig nem áll könnyű ember hírében.

Van egy paksi barátom, Hubi, ő írt rám egy alkalommal: „Miért nem írsz te a Keményről könyvet? Csók: Hubi”. Elolvastam, és mondtam a húgomnak: Hubi megőrült, mi nem jut eszébe? Mire Erika, aki nekem erős támaszom és mindenben a támogatóm, visszakérdezett: miért ne? Szöget ütött a fejembe, írtam Dénesnek. Fél óra múlva válaszolt, hogy már ő is gondolt könyvre, az Eb után térjünk vissza rá. Visszatértünk. Időről időre leültünk egy szentendrei cukrászdában, és amennyi ideje volt, annyit beszéltünk. Ez a könyv az ő vezetői tudásának az esszenciája, amiről, mármint a vezetésről, én elég sokat tanultam, és az is jócskán benne van a könyvben. Igazi összmunka lett. Emlékszem, szilveszterkor is a gép előtt ültem, és arra gondoltam, a fél ország most bulizik, én meg verem a billentyűket. Kevesen gondolnák, de tudok én szertelen is lenni. Volt például egy vasárnap, amikor eszembe jutott valami, megírtam Dénesnek ímélben. Aztán megint valami, azt is megírtam. Aznap három levelet küldtem neki. Mire ő egy levélben válaszolt, és megkérdezte, nem lehetett volna-e ezeket egyetlen ímélben megírni. Ő pont ilyen.

Az életed bizonyos értelemben áttetsző, mert bár nem teregeted ki a dolgaidat, nem is rajzolsz át semmit. Nem kirakat-, de nem is rejtegetett élet.

Nem is szeretném, ha az lenne. Sokan tudják, hogy a lányaim édesapjával már sok éve nem vagyunk együtt. Azt is elmondtam már néhol, hogy bizony hibáztam, mert a gyerekek születése után minden idegszálammal rájuk koncentráltam, ami nem tesz jót egy kapcsolatnak. Ugyanígy elmondtam, hogy a kamaszkor nálunk is viharosan telt, de ez sem azt jelenti, hogy kiteregetném a történeteinket. Így is sokan gondolják, hogy ez egy nyugodt, aranyos, kedves nő, ennek nincs semmi baja.

Nem vagy nyugodt, aranyos és kedves?

Azért fel tudom emelni a hangom, tudok utálatos is lenni. Tényleg nem szeretem, ha idealizálnak. Ahogy fotókon, úgy véleményben sincs erre szükségem.

És ha már szóba kerültek a lányok, Nóra és Laura…

…akik nem szeretik, ha az édesanyjuk beszél róluk. Ezért csak annyit mondok, hogy jól vannak, teszik a dolgukat, és sok mai fiatalhoz hasonlóan még keresik a helyüket. Mindig azt mondom nekik, hogy olyasmivel foglalkozzanak, amit szeretnek, és amiből megfelelő szinten meg tudnak élni. Ez a kettő a lényeg. Megkapták az útravalót, tudnak dolgozni, ezek fontosak. Éppen tegnap mondta Laura, hogy „Mama, nincs nálad jobb anya, mert te ősi ösztönnel vagy anya”. Nem is tudom… Sokszor megbeszéltük, hogy a nehéz helyzetekben is szeretem őket, és tudom, hogy ők is így vannak velem. Ezt kell valahogy észben tartani a konfliktusok idején is.

Az aktív idősödésről szóló Korhatártalanul mozgalom névadójaként, aktivistájaként az országot járva mit látsz? Mennyire aktívak az idősek?

Leginkább azokkal találkozom, akik eleve nyitottak erre a gondolatra. Ők olvassák a könyveimet, ők jönnek a találkozókra, ők veszik a fáradságot, hogy megírják, egy depressziós időszakban fogódzót jelentett nekik az én száznapos kihívásom, ami arról szólt, hogy minden napban találjunk valami jót. Van, aki megírja, hogy mióta elkezdett gyalogolni, nemcsak fogyott, de jobban is érzi magát, és nemrég egy ötven körüli asszony megköszönte, amiért elértem nála, hogy leporolta a könyveit, elővette a biciklijét, és elkezdett egy táncos körbe járni. Nem kell, hogy a fél ország kövessen engem, de jó, amikor valakire az én példám, az én érveim hatnak. Amikről én beszélek, azokhoz nem kell nagy beruházás, én is gyakran a lányaim megunt sportcipőjében gyalogolok. Nem hirdetek drága krémeket, én arról beszélek, hogy ha az ember jól érzi magát a bőrében, az elég, és igenis, vonzó tud lenni egy öregedő arc. Hittel teszem, mert úgy élek, ahogy beszélek. Fontos az életigenlés, ezt nem szabad elengedni. Nem szabad elpocsékolnunk az utolsó éveket abból a csodából, amit életnek hívunk.

Hasonló tartalmak

A család, a vízilabda meg a föld – nagyinterjú Szécsi Zoltánnal 

Háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, aki hisz abban, hogy ha az ember munkát rak valamibe, annak előbb-utóbb meglesz az eredménye. Interjú Szécsi Zoltánnal régi és új időkről, uszodákról és tehenekről, na meg arról, hogyan lett az újlipótvárosi fiúból előbb olimpiai aranyérmes kapus, majd aranykalászos vidéki gazda.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!