Menü
Somfai Péter kétszeres Európa bajnok, világbajnoki ezüstérmes, olimpiai bronzérmes párbajtőrvívó, a Budapesti Honvéd Sportegyesület aktív versenyzője és utánpótlásedzője
Jó néhány éve ismerjük már egymást, de még sosem láttam fáradtnak vagy rosszkedvűnek, ez alkati kérdés vagy kemény munka eredménye?
Lehet, hogy egyszerűen csak bolond vagyok, és azért vigyorgok mindig. A viccet félretéve, talán valóban alkati dolog, de soha nem éreztem, hogy a jókedvért, optimizmusért olyan nagyon meg kellene küzdenem. Fontos, hogy az ember alapvetően derűsen, humorral szemlélje a világot. És persze a megfelelő önkritikával: ha a saját hülyeségünkön nem tudunk nevetni, hamar depressziósak leszünk. Nyilván ahogyan mindenkinek, nekem is vannak rosszabb napjaim, olyankor próbálok tudatosan eltávolodni a negatív gondolatoktól, mert sem a saját, sem mások hangulatát nem akarom elrontani. Ahogyan a Brian életében éneklik, ez egyfajta kimondatlan mottóm is: „mindig nézd az élet napos oldalát”.
Sok évtizede a páston állva mit gondol, a sportban ez mennyire hasznos tulajdonság?
Ahogyan az élet minden területén, itt is nagyon fontos. Van egy nagyon jó kép bennem erről. Az egyik dohai nagy versenyen nem ment igazán a vívás. Egy ponton ezért azt mondtam magamnak, engem ez többet nem érdekel, annyit szenvedtem, hogy itt jó legyek, hogy most már nem tehetek mást, mint hogy elengedem a dolgot, és elkezdek saját magamon is nevetni. A test pedig, amely néha okosabb, mint a fej, meglepően hamar át tud állni: ha mosolyt erőltetsz magadra, megérzi, és ahogyan ott akkor velem történt, eltűnik a görcsösség, és megjön a valódi örömmunka. A sportban különben sem árt időnként emlékeztetnünk magunkat arra, miért is kezdtük el az egészet. Gyerekként nem azért jártunk le minden délután a terembe, hogy az aranyakat hajszoljuk, hanem a társaság és a vívás szeretete miatt. Ha ezt az érzést huzamosabb időre elfelejtjük, szinte biztosan búcsút mondhatunk az eredményeknek is.
Ezen kívül mi kell még a jókedvvel megszerzett érmekhez?
Egyértelműen a stabil magánéleti háttér. Amikor együtt dolgoztam Csernus Imrével – pszichológusként segített minket régebben a válogatottban –, nagyon keményen rávilágított arra, hogy csak akkor lehetünk sikeresek a páston, ha a magánéletünk is rendben van. Ezt a tapasztalataim is igazolják. Ha a feleségemmel jó a kapcsolatunk, és ez szerencsére általában így van, az kihatással van a gyerekeinkre és az életünk más területeire, így a sportra is. Három kislányt nevelni persze nem mindig könnyű, de én folyamatosan töltődöm tőlük. Amikor a négyéves Málna megölel, és azt mondja, hogy „apukám, nagyon szeretlek”, Bodza elszavalja a versét, amivel készült a versmondó versenyre, vagy összenézünk Krisztivel, hogy Eper milyen kis okos, vajon kitől örökölte, azok pótolhatatlan pillanatok.
Most pedig apaként is új szerepben találta magát, hiszen a kilencéves Eper szintén vívni kezdett. Neki hogyan fogja tudni átadni a sportág szeretetét?
Nem én fogom szerencsére, hanem az edzője. Ő tényleg nagyon bölcs kislány, és eleve nem is akarta, hogy én foglalkozzam vele, mert ösztönösen érezte, hogy vagy túl engedékeny, vagy túl szigorú lennék. Így is nagy tanulópénz volt az első országos bajnokság, amelyen elindult. Az anyukájával, aki szintén vívó volt, ültünk a lelátón, és tudtuk, hogy szakmailag nem szólhatunk bele semmibe, maximum sírni jöhet oda hozzánk egy-egy elvesztett asszó után. De ez így jó, nem tartom szerencsésnek, ha a szülői és az edzői szerep összemosódik. Egy biztos: most már sokkal jobban megértem a tanítványaim szüleit, milyen érzés a partvonalon kívül izgulni a gyerekeikért.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
