Mennyire tekinthetők sikeresnek a kormányzat revízió utáni erőfeszítései Kárpátalja reintegrálására?
A revízió után a régió magyarlakta területeit visszacsatolták egykori vármegyéikhez, a ruszinok lakta területeket pedig egy saját közigazgatási egység, a Kárpátaljai Kormányzóság egyesítette. Formálisan nem rendelkezett szélesebb jogkörökkel, mint a vármegyék, de hivatalos nyelvként ismerte el a ruszint, ám államilag beavatkoztak a nyelv szabályaiba. A front közelsége, a határmentiség rányomta a bélyegét a térség mindennapjaira, lehetőségeire, ami abban is megnyilvánult, hogy nagy volt a bizalmatlanság a helybeli lakosokkal szemben, a hivatalokba „anyaországi” tisztviselőket helyeztek, a nemzethűséget firtató igazoltatások még a nyugdíjasokat is elérték. Az időszakban a visszacsatolt területeken nem tartottak parlamenti választásokat, hanem „behívott” képviselők reprezentálták a régiókat. Nem feledkezhetünk meg a zsidóság tragédiájáról, 1941-ben a magyar kormány egy részüket kitoloncolta a Magyarországhoz visszacsatolt területekről, 1944-ben pedig a kárpátaljai zsidókat Auschwitz–Birkenauba deportálták.
A szovjet időket hogyan élték meg a kárpátaljai magyarok? Mennyire volt lehetőségük kapcsolatot tartani az anyaországgal, illetve mennyi terük volt a kulturális önszervezésre?
A második világháborút lezáró békerendszer az 1938 előtti határokat ismerte el, Kárpátalja csak az 1945-ös csehszlovák–szovjet szerződéssel került új állami fennhatóság alá, a folyamatosan terjeszkedő Szovjetunió része lett. A ruszinokat ukránná nyilvánították, a németeket kitelepítették, a magyar férfiakat munkatáborokba hurcolták, az egykori politikusokat bebörtönözték vagy kivégezték, betiltották a görögkatolikus vallást, és a többi egyház is retorziókat szenvedett, s még csak ezután jött a szovjetizálás. Magyar szempontból a politizálásnak minimális, időszakos tere nyílt, a magyar életet az egyszerű hétköznapokon túl az oktatás és a kultúra jelentette, persze az sem a szovjet rendszer hatásaitól mentesen. A rendszerváltás a posztszovjet térségben ismeretlen, ez közép-európai fogalom. A változásokat a Szovjetunióban elsősorban az első szabad választás jelentette, amely azonban azonnal éket vert a magyar közösségbe: az első érdekvédelmi szervezeten, a frissen megalakuló Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségen egyből repedések keletkeztek, amelyek végül kétpólusúvá tették a magyar érdekképviseletet immár a független Ukrajnában.
Az utóbbi években nem volt feszültségmentes a magyar–ukrán viszony. Kárpátaljai szempontból mi a mérlege az 1991 óta eltelt időszaknak?
Ukrajna 1991-es függetlenedése rendkívül intenzív jogalkotási időszak is volt – talán nem túlzás azt állítani, hogy nemzetiségi szempontból a térség legliberálisabb törvényei születtek meg. A hétköznapi életben nem merültek fel etnikai feszültségek, s a politikai viták sem voltak parttalanok. Az első nemzetközi szerződés, amelyet Ukrajna aláírt, éppen az 1991. decemberi magyar–ukrán alapszerződés volt, amely ukrán részről kikezdhetetlen alapokat teremtett az államközi viszonyokban. A valós feszültségeket a két ország között a 2017-es oktatási törvény és a 2019-es nyelvtörvény idézte elő, amely szerzett jogokat vett el a kisebbségektől. Ezt vitákkal terhelt időszak követte, de ma nem véletlenül tapasztaljuk azt, hogy Magyarország mind az EU, mind a NATO irányából érkező, Ukrajna megsegítését célzó kezdeményezésekbe beleáll. A politikai vitákat, szóljanak bármiről, nem lehet összemosni azzal a felfoghatatlan tragédiával, amit Ukrajna orosz lerohanása okozott.
A háború miatt hatalmas menekülthullám indult meg Ukrajna felől, magyarok is ezrével kelnek át a határon. Most, március közepén még persze nehéz bármi bizonyosat mondani, de hogyan látja: van egyáltalán esély a kárpátaljai magyar közösség fennmaradására?
Nem mindegy, mikor, milyen áron lesz béke. A magyar sajtóban sokszor 200 ezresként emlegetett magyar közösség az egyetlen, 2001-es ukrán népszámlálás alkalmával sem érte el a 160 ezret, s akkor még nem csökkenő, hanem stagnáló tendenciát mutatott. Magyar szakemberek 2017-es felmérése alapján pedig már legfeljebb 125-130 ezer magyar élhetett Kárpátalján, azoknak is egy része állandó külföldi munkavállaló volt. A háború elől nem mindenki menekült el Kárpátaljáról, ám így is azt hiszem, nem csak a háború utáni rendtől függ, milyen számban lesznek visszatérők. Ami történt, sokk az egész világnak, nehéz és fájdalmas talpra állás következik minimum az európaiaknak, egy kicsi közösségnek pedig még inkább.