Végül Székelyföldre ültették át a kezdeményezést, ahol kaput nyitottak a teljes Kárpát-medence ifjúságának is.

A 2000-es évek elején egyszer Erdélybe utaztunk a lányom osztályával, és elég vegyes érzésekkel tértünk haza: a különféle érdek­csaták mellett megannyi magyarul beszélő, álmodó és gondolkodó embert ismerhettünk meg. Úgy éreztem, mintha nekik még az akkori körülmények között is rövidebb lett volna az útjuk a Jóistenhez, amiről minekünk kevés fogalmunk volt idehaza. Egyszerre fogalmazódott meg a gondolat kettőnkben, hogy hidat kellene építenünk magyar és magyar között. A Fehérvári versünnep után körvonalazódott a megvalósítás mikéntje: egyértelművé vált, hol folytatjuk a gyerekek történetét és egyúttal a sajátunkat is. Úgy adta az élet, hogy a saját eszközeinkkel tehettünk valamit a külhoniakért egy olyan időszakban, amikor erre különösen nagy szükség volt.

A Csíki-medencében, a Remete-völgy közelében álmodták meg a Szellő Szállót, amely azóta is otthont ad a versünnepet követő táboroknak. Hogyan fogadták kezdeményezésüket a helyiek?

Sanyival szépen rezonáltunk egymásra már a kezdetektől fogva. Pályaelhagyó pedagógusként eveztem át az üzleti életbe: én a racionális vállalkozói szellemet, a férjem pedig a művészi vonalat képviselte erőteljesebben. A helyiek elein­te idegenül méregettek bennünket, azt hitték, hogy egy nagy szállodát tervezünk a pár száz fős Csíkcsomortánba. A falubeli beszélgetéseink hatására aztán hamar a segítőtársainkká váltak, és 2010 nyarán elindulhatott az első tíznapos székelyföldi verstáborunk.

A Székelyföldi Varga Sándor-verstáborba az összetartozás jegyében egyre több elszakított területről érkeznek gyerekek. Mi alapján választják ki évről évre a résztvevőket?

Szívem szerint mindenkit hívnék, de muszáj feltételekhez kötnünk a jelentkezést. A Kárpát-medencei szavalóversenyeken szakavatott zsűri választja ki azokat a gyerekeket, akik ingyenesen vehetnek részt a táborozáson. Olyan kiváló művészek foglalkoznak velük, mint Kubik Anna, Ráckevei Anna és Rubold Ödön, beszédtanárként Milus Marianna segíti őket – emellett a Misztrál zenél, a Cédrus Táncegyüttes vezetői, Lőrincz Beáta és Varga Zoltán néptáncra buzdítanak. Minden évben felkeresünk irodalmi, vallási, történelmi emlékhelyeket is, ahol együtt szavalunk. Állandó társunk és lelki vezetőnk Dékány Árpád Sixtus zirci főapát. Azt hiszem, rajtam kívül is sokan hazataláltak Csíkcsomortánban és a Szellő Szállóban.

Gutta cavat lapidem, vagyis az esőcsepp kivájja a követ – így hangzott a 2014-es tábor mottója, s mintha ez az önök egész csíkcsomortáni működésére érvényes lenne.

Sanyi nagyon könnyen szót értett a helyiekkel, fantasztikus humora volt. A Magyar Rádió szolnoki stúdiójában kezdett el dolgozni, később pedig a Kossuth Rádió Krónika műsorának vezető szerkesztője lett. Korábban színésznek készült, és Csíkcsomortánban már érkezésünkkor tudomást szerzett egy amatőr színjátszó kör létezéséről. Be is nézett a falusi kultúrházban zajló próbára, majd szépen belefolyt a rendezésbe. Halála előtt még megrendezhette a Nyergestető 1849 című filmet, amely pár száz székely hősies küzdelmét mutatja be az orosz–osztrák sereggel szemben. A csata helyszínén a táborosokkal elszavaltuk Kányádi Sándor vonatkozó versét. 2013-ban a férjem megálmodta a Csíki versünnepet, amely hihetetlen összefogássá nőtte ki magát, azóta is minden tavasszal százával érkeznek Gyimesből, Csíkból szavalni a gyerekek gyönyörű viseletekben. Sanyi érzései, gondolatai formálódtak minden évben jelmondatokká, egyfajta fókuszt adva a táboroknak. Az utolsó közös évünkre a következő mottót adta a verstábornak: Tövises az út a csillagokig. 2016-ban pedig a javaslatára Tűzből tüzet lett a mottónk – utalva ezzel 1956-ra és arra, hogy vigyük tovább a lángot utána is. A tábor vezetését halála után a lányunk, Anna vette át; lelkiismeretesen gondozza édesapja álmát. Idén a Tamási Áron-emlékév kapcsán azon az üzeneten gondolkodunk, hogy nincs módunk kitérni a hűség elől. Ez a mondat számomra személyesen is nagyon fontos.

Ha már Tamási Áronnál tartunk – két éve az íróról elnevezett díjjal ismerték el közösségszervező munkáját.

Számomra a magyarság megélése soha nem volt kérdés, de valljuk be, meglehetősen sokféle szemlélet él ezzel kapcsolatban. Ehhez képest megrendítő és kijózanító élmény látni az erdélyi emberek vállalásait: zászlóval, szavalattal, humorral, a túlélés tiszta akaratával viselték és viselik a mai napig a megpróbáltatásokat. A díj számomra összefoglalja azt az élményt, amikor egy-egy verstábor végén összegyűlik az egész falu a gálaműsorunkra, együtt sütünk, főzünk, szavalunk és dalolunk – vagy amikor Budapest utcáin fényképezik a viseletben vonuló székelyeket, akik éppen a lányom esküvőjére igyekeznek. Egyek vagyunk lélekben.

Nemcsak a verstáborral, de üzleti tevékenységével is igyekszik előremozdítani a székelyföldiek helyzetét. Hogyan tudja segíteni a külhoniakat?

Örömmel tölt el, ha munkát adhatok vagy munka­erőt biztosíthatok valakinek. Amikor megnyitottam az itteni cégem képviseleti irodáját, bejártam az egész Csíki-medencét és a Gyimeseket, toboroztam, plakátoltam, tájékoztatókat tartottam, rengeteget tapasztaltam minden úttal. Sok erdélyinek tudtam segíteni munkát találni az anyaországban – noha először bántott a lelkiismeret, hogy pont én szakítom el őket a szülőföldjüktől, de hála Istennek, a nagy többségük már biztos egzisztenciával visszatért, és rosszabb esetben is magyar földön maradtak.

Jó ütemben épül a célként említett híd magyar és magyar között?

Úgy gondolom, van, aki előtt a híd alapból áll, viszont sok fiatal kétkedve, tartózkodva érkezik hozzánk. Rajtuk lehet a legjobban megfigyelni az építkezést, hiszen sokan a tábor felénél ébrednek rá arra, milyen csodálatos helyen vannak – a tábor örök életre szóló összetartozás-élményt nyújt minden résztvevőnek.